2. Midõn ótvartörténelmet írtam

Az Afrikai mótorozás során természetes a szükségmegoldások, gányolások tömege. Egyfelől a rendkívül mostoha útviszonyok következményeként, másrészt a hatalmas távolságok okán, harmadrészt pedig az általános műhely- és utánpótláshiány miatt. Ehhez hozzájárul még nyomorúságos pénzügyi helyzetem valamint – alapvetően – a mótorom életkora.

Most ezekből adok ízelítőül egy csokorravalót, megjegyezve, hogy általános ótvar-leíráshiányt észlelek a historikus úti-szakirodalomban. Az ótvarász-utazók egyszerűen ezeket a dolgokat nem írták be az útikönyvekbe. Legfeljebb egy-egy odavetett mondatból és a következményekből lehet megtudni, mi történhetett az ótvaros járművel. Ez némileg magyarázható is, hiszen az útikönyvek nem ótvarászoknak íródtak, hanem a közembereknek, vagy az arisztokráciának. Az utóbbi többsége csak akkor hasalt a gép alá, ha odaesett a monokulárja, az előbbi társaság nagy részét pedig nem igazán érdekelte, mi van lennt – inkább felfelé kacsingatott, a társadalom magasabb régióiba – mi már tudjuk:hiába. Kevesen voltak azok, akik a kötet olvasásakor képzeletükben, az ótvarászás végén kezeslábasuknaknak tompordudorjába törölték fáradt-grafitos-gépzsírtól fekete kezüket.. Én azonban magamnak írok, tudván, hogy még kipusztulásom előtt meg fog semmisülni minden irásom, mint már egyszer megtörtént. Szóval legföllebb pár eszmetársamnak firkálok, így nincs milyen példányszámot vagy népszerűséget vesztenem. Tehát adjunk néhány apróságot az ótvarológia tudománytörténetéhez!

2013.októberében érkeztem Afrikába. A mótorkerékpár szerencsésen megmaradt abban a konténerben, amiben hagytam. Ezzel szemben az a műhely, amit azért rendeztem be, hogy legyen ipari hátterem, a falunak pedig megélhetése: megsemmisült, ezzel kudarcot vallottam. Minden szét volt verve, amit oly nagy fáradtsággal létesítettem: a szerszámokat széthordták, a gépek feldöntve, lábaiknál burgonyahegyek, a villamos vezetékek a falakból kitépve, a földvezetékek kiásva, a szétválogatott csavarkészletek kiborítva a földre – szóval elkeserítő állapotok fogadtak – és a lejmolók, akik ahelyett, hogy gazdagok lettek volna a műhely munkáinak jövedelméből – messze száz kilóméteres körzetben ez volt a legjobban felszerelt létesitmény!! –ehelyett ültek, itták a büdös, észterezett, nejlon-zacskós szintetikus alkoholt, egész nap várva valamire, és persze és nyujtották felém tenyerüket. Annyira elkeseredtem, hogy a műhelytől távol raktam össze a mótort, egy eresz alatt. Ez persze a minőség rovására ment. Két héten át gányoltam folyamatosan: kicseréltem a teljes gyujtásberendezést, ami oly sok kellemetlenséget okozott (bocs, de most sem tudom miért), átvizsgáltam az egész rendszert, a számtalam tört alkatrészt a magammal hozottakkal cseréltem. A műhelyben beüzemeltem egy kompresszort, hozzá csővezetéket, manométert is szereltem – mindez ismétlem, megsemmisült. Így kézi pumpával fújtam fel a kerekemet, nagyjából másfél atmoszférára, kettő helyett. Igy is alig győztem pumpillálni. Alig vártam már, hogy elindulhassak, és rossz emlékeimet elhagyhassam, annak dacára, hogy ez az Afrikai vállalkozásom csak egy parányi csalódás Csobánczhegyi vállakozásom kudarcához képest. A gép csodálatosan rotyogott, a pompás Afrikai hegyek és a törésvonal tavai feledtették velem értelmetlen létezésemet.

Mégis, mit értek ótvartörténelmem? A gép tákolásának szükségmegoldásait, melyekből néhányat most felsorolok.

Gulu-t elhagyva a mótorkerékpáros utazót egészen sajátságos érzelmi rohamok kerítik hatalmukba. Olyan tapasztalatra tesz szert, amit máshol nem szerezhet meg. Hogy példát is írjak: amíg valaki nem próbál megemelni egy macskát a farkánál fogva, addig hiába mondják neki, hogy a szerencsétlen állat milyen sajátságos módon jelzi nemtetszését. Ennek tapasztalásához a macskát meg kell emelinteni. Szóval Nimule és Gulu közt a kavargó porban, a keréknyomokból (nem utat irtam!) felröppenő, majd nagy csörömpöléssel visszaeső mótor elemeire frecseg szét. Hiába a fémragasztók, drótozások,lemezes csavarbiztositások- a fémek hajlanak,törnek,hasadnak, vesznek. Bambán meredek a törési felületek jellegzetes matt fáradási diszlokációira-nincs mit tenni. Az egészen lassú menetel kizárt – Afrikában vagyunk, hatalmasak a távolságok, menni kell. Az esetleges támadások miatt sem lehet éjjel itt közlekedni. Legjobban szenved a másod-trapézvillám, amivel kifejezetten csak a lámpát rugózom. Minduntalan összecsapódnak a fémek – a gummi tuskókat már rég elporlasztotta a sok morzsolódás. Az összetört rugó maradványai lassan kirepülnek. Meg kell állni. Valahogy pótolnom kell a rugót. Gondolkozom. Megpróbálom ideiglenesen egy gummi-„pókkal” felkötni a lámpát. Pár faluig birta, majd fehér porrá vált a pók gummianyaga, ahonnan kifűztem, ott pedig a csomagok fellazultak. Megállok egy bringaszerelő előtt. Vásárolok néhány belsőt, pár defekteset ingyen is kapok. Hosszában felszelem a belsőket, szilikonzsirral bekenem őket, s megyek tovább. Bevált a brúgógány. Pár száz kilométer után az ülésem rugója szakad ki. Ugyanígy javitom. Ez is sikerült.

A KITAGATAi fürdőnek külön fejezetet szenteltem, azonban most a másnap reggelről fecsegek. A forrásoktól nem messze aludtam, a mocsaras víz fölé vert cölöpfészerben. Reggel bágyadtan ébredtem, lehet, hogy azért, mert megszoktam a misszió kényelmes ágyát (erről is már irtam), lehet, hogy a kéngőzök bágyasztottak le – a történet tekintetében ez mindegy, bár megjegyzem, jól bírom a kénes gőzöket. (erre is irtam már példát MEXICOi könyvemben). Összepakoltam sátramat, berugtam a gépet, de úgy éreztem, hogy a világ nem azok mentén a térgörbék mentén mozog köröttem, amiket én a kormánnyal leírok. Nem hirtelen baj történt félkörös ívjárataimmal, mert már előző nap is éreztem effélét. A gép segge úgy tünt, mintha önálló életet élne. Leállítottam a gépet, s megnéztem, nincs-e defektem, amitől rettegtem. Abban reménykedtem, hogy első AFRIKAi utamat, tíz évvel előtte is defekt nélkül úsztam meg, ezenkívül eszembe ötlött Lothar Kaspar, aki beszámolt egy „BISMARCK” mótorkerékpár AFRIKA utjáról, melyet defekt nélkül teljesített. Hátha szerencsém van, és csak valami kisebb szelephibával kell megküzdenem. Előkaptam historikus, billmentes pumpillámat, amire nagyon büszke voltam. Nagyszerű krómozott csöve, golyós szelepe, torus alakú, fémkeretes historikus műszere – az ilyen műanyagmentes tárgyaknál kötelező - kékített mutatóval, melynek ellenoldalán félholdban végződött a pointer lemezkéje, esztergált fa fogója, egyszóval minden historikus kelléke kedves tárgyammá e darabot. Azonban – bill bosszújaként talán – lenyomtam a bronz dugattyút, és az a földig esett, légsürités nélkül. Lecsavartam a mívesen ricnizett hollandert, és megnéztem a bőr dugattyút – nyoma sem volt, csak a tengely tövében maradt a rovarrágás után némi bőr. Persze, egy évig várt rám a trópusokon, hogy maradt volna a tengelyen ilyen rovarszúró-szívó-rágó-szájszerv-incsiklandozó,zsíros falat? Mit csináljak – töprengtem. Már egy billesített műanyag pumpával is beértem volna, de semmi nem volt. Európában talán megállítottam volna egy autót, s elkértem volna a pumpáját. De itt? Autót ugyan várhattam volna tán, de – ismerve a néger ember természetét és előrelátását – bátran kizárhattam a pumpilla meglétét. Márpedig nem akartam ezért feladni a jó AFRIKAi futamot! Megoldást kellett keresnem, amit meg is találtam.

Csóróságom indulásom előtt egyesek szerint ruházatomon is láthatóvá vált. Az egykori áttekinthetetlen női kapcsolatokból származó pasztellszínűvé metamorfizálódott, fodros alsóneműbázisra épített, spontán módon (azaz gatyaszár-rövidítéssel) létrejövő bricsessz, dendy körökben ha nem is talált elismerésre, úgy gondoltam, még jó lesz egy darabig.. A deréktájon kialakított közepesen használt fuszeklikből és spanglikból komponált, míves öv, melynek drót hurka majdnem teljesen megvédte a kissé már önállósult gatyaszárakat a leeséstől, szerintem kompenzálta azt a szemlélőben feltörő optikai ellenszenvet, amit a jobb és bal gatyaszárat egyformára tépő meddő igyekezetem próbált kiegyenlíteni. Nem tehetek róla: a vezérótvarokon a természet szeszélye mindig elhelyez valami kiszögelést, jelentéktelennek tűnő lemezkét, kiálló csavart, zsirsárkupacot, aminek az átlépése mindig haváriák keletkezését vonja maga után. Ezek generáljavitása nem kis feladat! A jobb gatyaszár mindig magasabban szakad el, amikor beleakad a túlméretes ótvarkupac meghágásba torkolló átlépésekor a kiálló ótvarornementikákba, mint a bal szár, hiszen a jobb láb ügyesebb, fürgébb, míg a bal láb által kezdeményezett mozgásvihar a kupacok átlépésére sutább. Ezenkívül azt is számításba kell venni, hogy egy gatyaszár mindig hosszában hasad, míg esztétikai érzékünk meg keresztbetépéssel próbálja a létrejövő asszimetriát társadalmilag elfogadható mértékűvé redukálni. Az ebben rejlő ellentmondás megoldhatatlan mivolta a külsőségekben annyira jelentkezhet, hogy a belső, lelki és szellemi értékek ezt a balanceot már nem képesek kiegyenlíteni… mondjuk egy igazoltatás alkalmával. Bricseszemet alulról a precíz válogatásnak köszönhetően, ha színben nem is, de méretben majdnem egyforma félcipő zárta le. Felülről egykori feleségem simlédermentesített kalapja határolt el (többek közt) a menyországtól. Ótvarornátusom megfelelő fitymaegyütthatójú optikai végigmérése után Andrássy Gábor (már az ótvarelfáradás életstádiumában levő) altwarenhandler * 7 {ótvarkereskedő} * a tőle megszokott pimaszsággal megtette építő kritikáját, de kétségtelen, hogy ezzel párhuzamosan felajánlott egy pár lábbelit. Ez igazán jól jött, mert ebben utaztam ki AFRIKÁba – majd ez a lábbeli szolgáltatta azt a bőr lemezkét, amit kivágtam a régi pumpillaszelep pótlására.

Egy pedáns ótvarista hosszabb útra indulás előtt kiégeti a gyujtógyertyáját. Utolsó billmentes gyertyáim Csobánczhegyi gyüjteményemben a szó szoros értelmében kiégtek a háztűz alkalmával, és örökre a semmivé lettek. Ezeket a gyertyákat azért neveztem billmenteseknek, mert szétszedhetőek voltak, és így élettartamuk a jó tisztíthatóság miatt majd a végtelenig nyúlt, kiváltképp vonatkozik ez a csillámszigetelésü darabokra, melyeknek csillámanyaga cserélhető volt.

Szerencsére ma még (nem tudom meddig!)a billes gyertyák is kiégethetőek – még, ami ellentétben áll a billes szemlélettel (azaz megveszem-kidobom a végtelen silány terméket;terméket(!!), nem gyertyát!)

Kitangában a gép átnézésekor persze e műveletet is el kellett végeznem. De hogyan?? Oxigén- vagy PB-gáz palackom nem volt, hogy csináljak koncentrált hőt? Ha a műhely működött volna talán összerakok hevenyészve egy nyersolajporlasztót, de erre nem volt sem módom, sem kedvem. De megmentett a szombat. A néger ugyanis az öltözködésére sokat ad, ez társadalmi fokmérő. Szombaton már mossa és vasalja az öltönyét, amiben a templomban megjelenik. Habzott az egész misszió, úszott a szappanillat, és hordták a faszenes vasalókat. Ahogy ezt észrevettem már le is csaptam az első vasalóra. Megragadtam esztergált fa fogantyúját, és einstandot alkalmaztam. Felnyitottam griff-fejjel reteszelt tetejét (a vasaló kínai, és a kínaiak megtartják a historikus formákat, diszitményeket,ornamentikákat [ nem hülyék, tudják, hogy ez kell a négernek – meg nekem is] Igy a régi, első világháború előtti matricás festéssel gyártják ma is a SINGER varrógépeket, ugyanígy matricázzák a szintén világháborúK előtti német és angol licences PHOENIX és HEROES kerékpárjaikat, és griff(vagy garuda) fejjel diszítik a századfordulón mintázott öntöttvas vasalóikat.A kímadisszel pártázott öntöttvas fedél felnyitása után a gyertyát rádobtam az izzó faszénre (chart-coal-nak nevezik ott), majd a bondorodva feltörő füstbe gyönyörködve vártam, amíg a gyertya kiég. Pazaril sikerült a gányolás.

Még egy érdekes gánytörténeti adalékot hadd írjak le. A veteránoknál a csapágyak megforognak. Ez persze a háromnegyed évszázad előtti „billizmus” eredménye is, mivel nem melegítették elő a fémeket. * { azaz összecsapott munka, a technológiával pótolt prezcizitás, rövid élettartam nehéz javithatóság… stb. jellemzi a billománokat} * Érdekes, a gőzgépeknél miért nem forogtak meg a csapágyak?? Mert nem alkalmazták a csapágybesajtolás technológiaérzékeny eljárását? Mert a gépeket a világ végéig kivánták működtetni. Csalódtak, ez is az emberiség egyik illúziója volt. Sajnos a motorom már (mint minden kortársa) sajtolt csapágycsészékkel készült. . Na azért tervezői nem prostituálódtak annyira, mint mondjuk egy mai számitógép-, vagy cameratervező gárda, a régiek ismerték ezt a problémát, gondolkodtak, és sok régi csapágyat közvetlen – csésze nélküli futásúra készítettek. : pl a főtengely ilyen volt. De ezzel ujabb bajokat indukáltak – és éppen a csere alkalmával: az egész főtengelyt kellett cserélni, nemcsak a csapágyat – Egyik billizmusból a másikba estek. Ezért én vissza is álltam a „csészés” üzemre. Ha ekkor megforgott a csésze, akkor előbb utóbb a csapágyház megtágult, a tengely lógott, a csapágy melegedett, a szimmeringek kiszakadtak… ezer baj adódott. De végzetemet nem tudtam elkerülni: az egyik csapágyam megforgott. Igazi baj a főtengely csapágyakkal szokott lenni, a kerék- és sebváltócsapágyak másodlagosak, de tudtam milyen út áll előttem, egy másodlagos hibánál sem sem türhettem a hiba elfajulását. Márpedig az első kerekem érezhetően úgy kotyogott, hogy nem a csapágy volt hibás, hanem a ház tágult meg (Töredelmesen megvallom trehányul bejlagoltam, ami kiesett)

Ujra a sima felületbe beragasztani LOCTITEvel a csapágyat – felesleges erőlködésnek tűnt. Mit tettem?? Elmentem a legközelebbi nagyobb településre, és végigsétáltam a házak között. A négernek a kezéből a szükségtelen tárgyak aláhullanak. A szemét is. Felkaptam tehát az első kimerült elemet, kibeleztem, azaz a szénrudat épen kiszedtem középről. Rákötöttem az akkumra és egy kondenzárorra, majd egy csomószor végighúztam a sima fémfelületen. A szén tövében a fém kiolvadt, s apró kiemelkedések keletkeztek. Ezeken már fogott a ragasztó.

Persze rengeteg gánytörténeti aprólékkal tudnék még szolgálni (tavaly is leírtam néhányat!), de már ebből is látható, hogy a tákolástörténet legszebb lapjain surfolunk – hogy billológiai tudásom is fitogtassam!

3. Az Afrikai lány

Vannak emberek, akiknek az életébe nem illeszthető be a nő. Vagy azért is (és gyanítom ez vagyok én ) mert energiáik csekélyek, de az általuk kitűzött feladatok túl nagyok, vagy vallási meggyőződésük korlátozza őket, vagy az életbe vetett hit csekély mivolta okán a nőkérdéssel való vergődést is értelmetlennek itélik, vagy pedig a sors ostoba játékai miatt valamiért a nők elutasitanak minden közeledést a másik fél részéről. Sok ilyen esetet ismertem. Meg még ezerféle okot tudnék itt sorolni, de nem teszem, mert akkor nem tudom leirni az én szerencsés esetemet. Igen, szerencsés, mert én sem tudok üzemben tartani folyamatosan egy nőt, sem időbeli, sem pénzbeli , sem utódlási elvárásait illetően, és mégis immár negyedik éve látogatom meg évente Kansiimát a kedves Afrikai lányt, aki a másoknál megszokott családi boldogság érzetét pár napja megadja. Sesse szigeti és botanikai kirándulásaim Kansiimával csodálatos élményt jelentettek az idei évben is. Felteszem, hogy Kansiima büszke arra, hogy van egy „fehér” barátja, én pedig nem kell, hogy feláldozzam magam azért, hogy egy lánnyal vagyok. Mindkét fél részéről kompromisszum.

Hogy milyen egy néger-fehér házasság? Szerintem lehetetlen, de így, évente pár hétre nagyon jó, mert nem rokkanok bele. Hogy ezt Kansiima hogy gondolja? Biztos nem így. Arra azonban felhívom mindenkinek a figyelmét, hogy meggondolatlanul ne kezdjen ki egy fekete lánnyal, mégha ez látszólag könnyedén is történhet. Persze nem az egészségügyi vonzatokra gondolok elsősorban, hanem az eltérő kultúrára, mely egy kapcsolat minden vonatkozásában jelentkezik. Kezdjük az elején. Ha valaki el akar venni egy Afrikai lányt, akkor cca. 1oo tehenet kell beszereznie. Városi környezetben is megvan ez az elvárás (hol van város Afrikában-kérdezhetné valaki- válaszom: a sok ház: a „város” nevet viseli ott). Hogy tud egy európai műveltségü ember egy Afrrikai lánnyal tartósan meglenni, ha igénye van irodalmi, történelmi, épitészeti, zenei stb. társalgásra, tapasztalásra, életérzésre? Válaszom: sehogy. Mit kezd az európai ember az Afrikaiak elemi erejű szaporodási vágyával? Hogy fog tíz gyereket táplálni, iskolázni, hogy lehet foglalkozni ennyivel? Sehogy. Afrikában sem foglalkoznak a gyerekkel, reggel kimennek a legelőre, este visszatérnek, közben valami kásafélét beléjük töltenek. Mit kezd az Europer ember a vágyak olyan koncentrációjára, és redukciójára amely abban merül ki, hogy szerezzünk minnél több pénzt, és azt cseréljük be műanyag csecsebecsékre aminek összemorzsolt darabjait pár nap múlva kihányjuk a putri elé?.A fehér ember alkotó: a legtöbb fehér emberben él a vágy, hogy munkájával nyomot hagyjon maga után. A néger l(á)(é)ny ezzel szemben kényelmesen akarja eltölteni az életidejét, életcélja az élet eszközeinek nagyszámú folyamatos beszerzése, majd kihajitása – de ezen eszközök nem szolgálnak valamilyen távlati célt – hacsak a már említett szaporodást nem. Fura ellentmondás, hogy épp a legvadabb négerek viselkednek úgy, mint a leghaladóbb (vad)fogyasztók egy fogyasztói társadalomban. Részemről isszonyú gyötrelmet jelent a zenei szenvedésem. Én a szinfónikus zenét szeretem, ugyan nem vetem meg a helyi zenéket sem, de ez szöges ellentétben állt Kansiima zenei izlésével, amely a pláza-zenék irányában haladt: azaz számomra végtelen sivár, állandóan zavaró egyszerü háttérzenét jelentett, a zenei elmélyülés, a zenei belső megrázkódás, a történelmi töltetű katarzis, a magasságok és mélységek bejárásának teljes hiányával. Hasonló életromboló hatást jelentett számomra a televizióhoz való viszony: melyet a zenei kapcsolathoz hasonlítanék a másik fél részéről. Kellemes klip-háttérfényvillogás- nem pedig a művészfilmekbe történő teljes empátiával való elmélyülés, majd napokig tartó, rágódás a filmhős tudatformáinak mibenlétét elemző, a történelmi mélységeket kiértékelő életérzésváltás. A vallás? Részemről ezer megválaszolatlan kérdés,elégedetlenség, számonkérés, az isteni felelősség emlegetése… Kansiima vallásossága: teljes bizalom és meghunyászkodás. És így tovább, sorolhatnám az élet minden minőségét. Az épitészet: számomra katartikus emlékhagyás nemes, historikus anyagokkal, a legenda fizikai valósága - Kansiima számára könnyűszerkezetes kellemes élettér megteremtése korszerű anyagokkal. Az élet értelme és jelentősége számomra=0, amin azonban rágódni kell, hátha mégis valamit ki lehetne belőle hozni- amely feladványt teljesen veszettnek itélek. Kansiima számára ez meddő eszmefuttatás…Nehogy valaki azonban ebből a lány pocskondiázását olvassa ki, hiszen kedves barátznőm az Afrikai társadalom elitjéből való. Például nem köpköd folyamatosan – ami számunkra elmondhatatlanul visszataszitó, és mégis oly jellemző a nők között. Érveléseim és gondolataim oldalakat is megtölthetnek – de az eredő: mindenkit lebeszélek egy afrikai házasságról – és úgy tűnik a tapasztalat engem igazol. Éppen ezért: ezúton is köszönetet kell mondanom Kansiimának, hogy oly sok éve ragaszkodunk egymáshoz.

4. Az Afrikai mise

Afrikában hosszú hónapokat töltöttem el missziókon. A misszió az európai környezetet pótolta számomra, legalább pár könyvet láttam, rendezett tiszta környezetbe kerültem a folyamatos mocsokból, a számomra nemes, polgári, emelkedett gondolkodásnak az elemeivel kerültem kapcsolatba itt. A misszió sugallta a számomra szükséges historikus gondolkozás elemeit a vallás, a kegyszerek, az épitkezés, és a zene segitségével. Pedig a zene gospell, mely semmi rokonságban sincs az európai zenei hagyománnyal. Mégis rendkívüli értéket képvisel, a mise alapvető eleme. Ilyenkor előhozzák a historikus dobokat, a jobb helyeken a keyboardon pazar dallamok szólalnak meg, a nép együtt énekel – jól, élvezhetően! Az Afrikai mise élmény – töredelmesen megvallom, nekem főként nem vallási értelemben. Mindamellett a négerek érzelmi vallásossága tiszteletet parancsoló, hiszen Istent, antropomorfizálva, kétkedés nélkül, mint létezőt fogadják el, teljes odaadással imádkozva hozzá- és lehetőleg az antropomorfizáláson is túlmenően, az animizmusnak is megfelelve tárgyiasítva, midőn a sziklába, vízesésbe látják bele. A mise társadalmi esemény, a szürke élet szinfoltja, örömünnep tánccal, heves kézlejtésekkel, mozgásviharral, vonulásokkal. Mert a néger nagyon szeret vonulni. A misére minden néger frissen mosott, tiszta ruhát vesz fel, a gyermekek is öltönyben jelennek meg. A néger nagyon sokat ad a ruhára-főleg vasárnap.

5. Kitagatai éjszakai fürdés

A KITAGATAi thermál forrás vizére már akkor is nagyon vágytam, amikor Magyarországon voltam, és összeállítottam a menetrendemet. Mivel Magyarországon elglobalizálták valamennyi olyan fürdőmet, ahova fiatalkoromba jártam, érthető módon vágytam végre valami olyan helyre, ahol nem terelnek rendőr jellegű alkalmazottak, amit úgy szoktam összefoglalni, hogy minden van, amire szükségem van, de semmi nincs, amit utálok- és nem fordítva. Nos Kitagatában nyoma nem volt az utált, soha nem működő, megszégyenitő mágneskapuknak, a rohadt billes kellékeknek, ezzel szemben éjszakai füdőm során a teljesen billmentes, üvegfelülettelen, koracéltalan, öntöttbetontalan csempehiányos fürdőben megtaláltam amiért odamentem: a thermálvizet. Ahogy fénykorában Egerszalókra, vagy Hévizre érkeztem, ismerve minden kis ösvényt, erecskét, tócsát, iszapgödröt- úgy itt is ismerős volt számomra minden az előző évekből. ( halkan jegyzem meg, hogy húsz éve, amikor már nagyon elkurvultam, és untam a sok keritésbontást a Hévizi, állam által ellopott tavon, akkor sunyi módon egy éjszaka a keritésbe beillesztettem egy szögvas keretbe foglalt ajtót, amit lelakatoltam. Igy roppant elegánsan jártam be, ami még a helyi KMB-nek sem keltette a „kihágás” képzetét [amidőn a nagy fürödhetnék okán eluntam a várakozást, és határozottan odalépve ajtócskámhoz, feltéptem a kissé elindásodott kaput] A kapuval évekig nem dőltem meg, valószinű a helyi TMK (szocializmusban: Tervszerű Megelőző Karbantartás műhelye) lusta volt körbejárni a keritést.)

Az éjszakai fürdésnek már az említett helyeken is különös hangulata volt. Ennek felfokozását éreztem Kitagatában. A víz körül sok tucat pálmaolajjal működő mécses lobogott, melyeknek sajátságos illata megtöltötte a légteret. Kitagata magasan fekszik, hiába közel az egyenlítő(pár száz km), mégis este lehül a levegő, a párák sejtelmesen gomolyognak. A közeli mocsár hangjai nem engedik az elbambulást, amit a forró víz eredményezne. A békék kuruttyolása eltért Balatoni élményeimtől, itt sokkal inkább üveghangra, xilophonra emlékeztetett.: A sziklák miatt csak lassan lépésben és tapogatózva haladhat éjszaka az utazó, a lélekzet nehézkes a vízből kiváló gázok belehellése okán. Gázlás közben a víz alatti mocsaras talajból hatalmas kénes- metános bugyborékok szállnak fel, pezsegtetve a lábszárakat. Aláfestésként a folyó ad egy surrogó hangot, néha egy-egy csobbanással élénkitve azt. Ahogy haladok, és a thermálforrásig elérő nádat mozgatom, az elnyugodt madarak riadtam felkiáltanak, vagy szárnyrakapva, nekivágnak az éjszakának, belecsapódva esetenként a nád felett kiemelkedő papirusz-virágzatokba.,.A gyenge mécsesek alig világitják meg a feketéket, akik a forrás vizébe merülve remélik nyavalyáik elmúlását. A természet itt erősen háttérbe szorította a moszkitókat. Nagyon ritkán zümmög csak egy-egy rovar, hiszen a papiruszok három métert is elérő száraira nagy előszeretettel fészkelnek a madarak, melyek a moszkitókat felfalják.

6. A Fort Portali kudarc

A Quen Elizabeth-nemzet-ipark még számomra az elviselhetőség határán van: a rajta keresztülvezető országút lehetővé teszi, hogy ne csak a kiválasztottak nézhessék meg. Itt megejtettem állatszemlémet, azonban a csalóka nevű Fort Portálnál – hiszen itt semmiféle egzotikus erődöt nem találhat a kiváncsiskodó – mégis nagyon egzotikus majomcsoportokkal múlathatja az idejét az utazó. A majmok még nem pofátlanok, de még odasündörögnek a mótorkerékpárhoz. Szeretek majmozni: szórakoztató,ahogy kezemből elkapják a kaját, ahogy civakodnak, ahogy a közeledő jármű oldalára ugrálnak, ahogy az ablak alatt lejmolnak. Persze ezek már „nemzetiparkosított” majmok, de legalább park nélkül. Pompás úti élményben is volt részem, hiszen itt nem putris az út, erdőben vezet. Azonban jött az este, a szálláshelykeresés problematikája. Az erdő kiulómétereken keresztül folyamatos volt, a nehéz mótorral nem tudtam kockáztatni egy letérést. Vére nagy megkönnyebbüléssel felfedeztem egy jó széles, mótorral járható ösvényfélét. Már esteledett. Letértem. Gyorsan lehánytam a holmijaimat, amit pedig nem szabad, hiszen meg kell nézni hova vezet az ösvény? El is indultam, azonban pár méter megtétele után hatalmas recsegés ropogást hallottam. Ujabb néhány lépés után felfedeztem az okokat. Rémülten láttam,hogy egy elefántcsapáson állok. Gyorsan törtem néhány ágat, hogy a közeledő fenevadakat a zajjal habozásra kényszeritsem, majd a mótorhoz érve elkotródtam. Kénytelen voltam aznap missión aludni, pedig nem szivesen megyek mások nyakára.

7. Alvás₁ a fehér papnál

A napi esők övezetét elhagytam, a szavannára értem mótorommal, ami ugyan örömmel töltött el, de esteledett. A táj Fort Portál óta jelentősen javult. Pompás kéjmótorozást biztosított volna ez a száraz hely, ha csak pár órával „világosabb” lett volna. Délelőttöm jól telt, az út két oldalán hatalmas csordák vonultak mindenféle növényevőkből. Távol elefántpamacsokat láttam. A Kisizi csatornánál –ahogy előző években is – megálltam egy fürdésre. Pár órámat elvitte a majmozás: az állatok etetése pimaszokká, de ugyanakkor szeliddé tette az itteni majmokat. Az előző fejezetben leírt kudarc miatt egy missióra toppantam. (1470 m magasan,46,21296 és 30,3331581-en.) A missión fehér pap fogadott, akinek az őse Radetzky marsall volt. Hatalmas lakomát csaptam, a missiókon amúgy is kulturált élet folyt, hát még itt, ahol a pap fehér volt. A néger és a fehér ember közti optimális együttműködést én úgy határozom meg, hogy mindkettő kiegészíti egymást: a fehér embernek is szüksége van a fekete erejére, szívósságára, ami azonban csak akkor működik, ha a fehér a tudását és tapasztalatát úgy adja, hogy az egy feltételrendszerben működik, mely rendszerben a vegetatív elemek döntő fontosságúak a fekete számára. Igy nem érzi, hogy fogvatartott, a szabadság, a távozás lehetősége megvan, csak nem érdemes élni vele.. A kolonializációs rendszerben akadt elég példa erre is, amivel természetesen nem kívánom a kizsákmányolást is visszaállítani. Az tény azonban számomra, hogy a kontinens országainak nemcsak fejlődési jelleggörbéje, de az ezer főre jutó erőszakos elhalálozások száma is drasztikusan romlott függetlenné válásuk óta. A fehér pap nagy fegyelmet, rendet, tisztaságot tartott a missión. A gépek itt nem voltak a szokásos sárba taposott, kibelezett, betört üvegű roncsok, a traktor beindithatóan állt az udvaron, a házakat takarosan kifestették, a szemetet eltakarították. A templomban faragott, egyedi szobrokban gyönyörködhettem. Éjszaka ágyban alhattam, tiszta, vasalt ágyneműn. Elgondolkoztató számomra, hogy miért megy valaki Afrikába papnak. Ottjártamkor a papok biztonságban voltak (nem úgy mint korábban, amikor halomra gyilkolták őket-erről előző évi írásaimban megemlékeztem) Mindenük megvolt, és még alkotó kedvüket is kiélhették. Mégis, a világtól elszigetelve, távol Afrikában, feketék közt, egy kényszeréletet kell élniük. Még hatalmuk is van a feketéknek tudnak parancsolni. Hatalmukkal azonban sehol nem láttam, hogy visszaéltek volna, egymásért élnek. Persze, ha van hitük, akkor ez könnyű, de én már a hitet nem birtokolni, de még elképzelni sem tudom. Ez már igazán súlyos állapot, de ezzel szemben az életérzés eme stádiumában nincs gyötrődés: mi van, ha a pokolba kerülök? Oda kerülök – ez evidencia, túl kell ezen lépni. De ezeknek a papoknak bizonyára van hitük! A napi misézés, a napi ima ezt sugallja számomra. Talán boldog emberek-ki tudja?

8. Alvás₂ az erdőgazdaságban

A két fejezettel előbbi probléma merült fel ujra, ahogy haladtam HOIMA nevű putriözön felé. Két hídnál is fürödtem: a MICICI és a NKUSI folyóknál, ami roppant jól esett, és üdített, de azért az alvást akkor sem pótolta, ha V.G. véleménye szerint egy fürdés két óra alvással egyenértékű. A táj változatlanul kielégített putrimentességével: az ugandai putri borzasztó. Borzasztó esztétikai értelemben: Uganda viszonylag gazdagnak mondható Afrikai viszonylatban, ezért már eltüntek régen a természetes anyagok, de annyira mégsem jómódú, még kevésbé kultúrált, hogy megszabaduljak az Ugandai putrik hullámbádog-tetejétől, meg az egyenputrik tégla, ritkábban betonkocka falától. Borzasztó az Ugandai putri statikai értelemben is: elől, az utcának nevezett földsáv felé tartja négy vas cső a kiemelkedő, fal és bejárati porta elé hozott tetőt, ami hátrafelé lejt. A bejárat egy garázskapu szélességű ajtó, ablak nincs az egyenputrin. Emögött vannak az árúk, mert majd minden putri üzlet is egyben. Ugyanazt árulják, ugyanabban az épitményalakzatban. Rettenetesen sivár, egyhangú, az épitési fantázia legkisebb jele nélkül: Tanganyikában, Ruandában, Burundiban, Congóban, az egész környéken. Sudánban csak a délibb részeken, amik jobb anyagi helyzetben vannak. Szerencsémre e tájon csak a településeken hemzsegtek ezek az egysoros téglából tákolt egyenházak, amikben még a helységek mérete is azonos: 4x4 méteresre tákolt.

Az erdő üditő élményt jelentett viszont-csakhogy nem akadt egy bejárat, egy tisztás sehol. Végre, lassú, kereső munkám meghozta gyümölcsét, végre leltem egy keservesen járható ösvényt. A mótorral való behatolás egy ösvényre ugyancsak elgondolkoztató volt számomra: egy rosszul sikerült elesés könnyen csonttörésben végződhetett a nedves talajon, ami a túra végét is jelentette-ismeretlen megoldással. A visszafordulás, egy jó keréknyomos, keskeny és meredek úton úgyszintén nem kellemes, és nem is tudni, mennyire ellenségesek az ott lakók, esetleg nem veszik-e agresszivitásnak, hogy behatolok a területükre? Igyhát amikor megláttam néhány házat az egyre meredekebb útról nyíló tisztáson, jobbnak láttam a „bejelentkezést.” Jól is tettem, hiszen – mint kiderült- egy állami erdőgazdaság telepére tévedtem., és az őrrel beszéltem. 1158 méter magasan egy pompás éjszakát töltöttem itt, közel KABWOYAhoz, a 1:1579446 és 31:5,50415 kioordináták közt. Ajánlom mindenkinek. Villany nem volt, a rádió használhatatlan volt, így nem gyötört. A sátramat felállítottam a szinte alpesi környezetben. Az állami alkalmazottak előnyét élveztem: azaz a lejmmentességet. Ugyanis az állami hivatalnokok, dolgozók általában nem lejmolnak. Keveset keresnek, de ez biztos megélhetést jelent számukra, és ezenkívül kultúráltabbak is a többségnél. Amit felajánlottam elfogadták (kb. 2oo Ft-ot), de nem követeltek többet.

9. Alvás₃ a vízműben

Lehet, hogy az olvasót zavarja, hogy immár a harmadik fejezet foglalkozik a szállással, de ne felejtsük el, egy jól megválasztott szálláshely nemcsak alvóhelyet jelent, hanem tapasztalatot, élményt is. Így volt ez HOIMAhoz közel, egy vízműben is.1091 méter magasan, 1:388822 és 31:47,95624 koordinátákkal. Az útról észrevettem egy pompás tavat, ami azonnal magához vonzott. Csakhogy a hozzá vezető út zsákutcának bizonyult, és egy vizműben végződött, ami afrikai viszonylatban szokatlanul rendezett,tiszta benyomást adott. A vízmű felett vagy kétszáz méterre feküdtek a munkások szállásai, amit megpillantásakor már szálláshelyemül jelöltem ki. Gyorsan felvertem a sátrat, majd még sötétedés előtt a vizműhöz indultam. Nagy bosszúságomra nem engedtek úszni a tóban- a tisztaságra hivatkozva, de én ugyanerre hivatkozva pazarul lezuhanyoztam Uganda tán legtisztább vizében, ami a vizmű melencéjéből közvetlenül a zuhanyrózsába folyt. A vizmü bemutatása viszont kárpótolt az elmaradt uszatért. (Név: THLAHA MOMMAD, Masindi 545 P.box) Meg kell jegyeznem az előző fejezetekben, de itt is szereplő emberekkel kapcsolatban, hogy mindenütt szivélyesen fogadtak, az ellenségeskedés legkisebb jele nélkül. Mindössze egy helyen utasítottak el a szálláshelyet illetően, amit elvi okokból nagyon sajnáltam.Még a Queen Elizabet park isthmosánál (azaz szorosánál), a híd után leltem egy betonkeverő telepet, ahol csöveket gyártottak. Jó nagyokat, amibe belefértem volna. Végre egy csőben akartam aludni „csövesként”. Ez nem sikerült, de nem durván küldtek el, hanem csak jelezték, éjszakára a telep őr nélkül bezár, nem alhatok ott. Lehet, hogy ebben a barátságosságot az is kiváltotta, hogy ekkor már erősen „SZUBÁNBARNAra” pirultam *{ Sudánbarna/pigmentbarna: eredetileg organikus festőanyag, amit azonvegyület: alpha-naphtylamin diazosztálásal, majd kémiai egyesítésével nyernek, szappanok festésére használják. Szóhasználatom arra vonatkozik, hogy Szudán napbarnító hatása oly erős, hogy arról még vegyi anyagot is elneveztek} * Tehát nem az utazási irodák villámlátogatóihoz tartoztam, hanem lassan a profi Euroafrikánnak néztem ki.

Másnap Masindi felé vettem az irányt. MASINDIről már ejtettem egy mondatot. Most mégis nem ezzel a szokásos putrifészekkel foglalkozok, hanem egy mondat erejéig beszámolok arról, hogy érdemes az arra járónak elmenni Masindi Port-ba: azaz a kikötőbe, mert krokodilmentesen tud fürdeni a Nilusban. Igaz, hajójárat csak a túlpartra van, de nagyon barátságosak a kikötőben a különböző őrszemélyzetek, jól lehet aludni, fürödni, de még enni is. A főuttól nem kell sokat vergődni a jó keréknyomos földúton.

A gép addigra megzabált 49 liter benzint (Kitangától). A Baker és Sass Flóra utazók által említett erődöt nem leltem meg. Ez valószínű nem is volt nagy, és a négerek széthordták. Pechem volt ezzel a Bakerrel, mert a másik erődjéről : PATIKOban, GULUtól északkeletre, egyszerűen elfelejtkeztem, elmentem mellette.

A KARUMA-vízesés megtekintését még aznap befejeztem: nem igazán hagyott ez mély nyomokat bennem. Képanyagot mutatok az olvasónak, amiből látható, hogy nem katartikus a hely. Hogy hova lett ez a víz, mire JUBA-ba értem, nem tudom, de a Nilus egyre gyérebb lett, ahogy látszólag egyre több folyó ömlött bele. Elgondolkoztam, és magamban nevettem, hiszen a Nilust annyi helyen és annyiszor láttam már, beleértve a melloékfolyóit is, hogy jobban ismerem mint bármelyik más folyót, beleértve a magyar vizeket is. Pedig 6695 km hosszú. Sajnos nem volt lelkierőm a Karuma Falls-nál a hidat őrző rendőrök humanizálására. Sajnálom, mert ugrott ezáltal egy fürdőm. Milyen birkák voltak, még a megállásomkor is hessegettek. De látszott, hogy csak idő kérdése lenne megszelidíteni őket. Mostanában egyre jobban izgat a feladat: humanizálni az egyenruhásokat. Rendkívül szép, nemes, felemelő munka, ténylegesen az emberiség boldogulását jelentő kihívás, hasonló a pap, vagy a kedves-nővér élethivatásához. Milyen belső melegség töltött el így néhányszor, amikor egy üvöltöző rendőrből, szeretetre méltó embert metamorfizáltam csupáncsak blöffökkel, egy másik hatalom támogatásának, mint mellékes dolognak(!) a felemlegetésével szuggesztióval, szelidséggel, baráti szóval, mosollyal metakommunikációval stb. Ennek a passziónak a kiélésére Afrikában nagy lehetőségek vannak, mert a fekete ember még mindig valamennyire tiszteli a fehér embert, annak dacára, hogy a fehér hatalmak (főleg nem az egyén!) a két világháborúval elbaszta az ügyet! További esélyt ad a fehér ember magasabb intelligenciája, jobb helyzetfelismerése, szélesebb látóköre, kiterjedtebb kapcsolatai miatti jobb ismeretanyaga a viselkedésekről, kiváltképp a helyzetek feszítését illetően. Az egyenruhások humanizálásának egyik módja ugyanis egy helyzet feszítése, majd a visszavonulás A fehér ember intelligenciája miatt mindig tud ujabb eszközt a munka folytatására. Itt van például az abszurd. Az egyenruhás – épp jellegéből fakadóan – nem tud mit kezdeni az abszurddal. A másik nagyon hatásos eszköz, mikor épp maga a delikvens kinálja fel az egyenruhásnak a fenyités eszközét: hány pofont úsztam meg úgy, hogy kértem az egyenruhást, verjen meg, hiszen enélkül nem tudok panaszra menni a feletteséhez. Shambeban egyenesen követeltem, hogy lőjenek már agyon, mert egyfelől unom az életet, másfelől meg mit húzzuk az időt!. Az egyenruhás érdekes módon az elmebeli elferdülést sem tudja kezelni. Ha megérzi az elmebetegséget, elsomfordál. (lehet, hogy azért, mert győzelme egy silány ellenfélen nem is igazi dicsőséges győzelem? Ezt nem egészen hiszem, hiszen a fegyvertelen tüntetőket is leveri az egyenruhás!) Másik fontos eszköz a humor. Ugyancsak lényeges az eszköztárból a cinizmus, amivel rávilágít a civil az egyenruhás nevetséges voltára. De mindezt a sértés határán belül szabad csak tenni, olymód, hogy amikor a sértő él kezd belevágni az egyenruhás húsába, akkor a kétértelműséget kell elővenni, amivel az egyenruhás akár hízelgésnek is veheti az egyébként vérig ható megjegyzést. Mindíg erős önkritikát kell gyakorolni, valamint nem szabad személyeskedni, hanem a párhuzamos példákkal kell rávilágitani az egész egyenruhás-játéknak (mert az) a kómikus voltára. Mindenekelőtt azonban meg kell szerezni a szinpátiát. Makacs esetekben a legnagyobb udvariassággal és alázattal kell a legnagyobb sértéseket előadni. És még ezerféle titka és eszköze van ennek a szórakoztató, és kellő szakértelem esetén veszélytelen játéknak, amitől egy pancser, kezdő őrszobajárót óva intek, mert esetleg leverik. Ahhoz, hogy valaki egyáltalában egy kezdő rendőrhumanizáló legyen, szerintem kell minimum két tucat őrszobai stúdium. És még valami: az afrikai egyenruhás általában nem ellenfél, tényleg a dolgát csinálja, általában segitőkész. A fentebb elmondottak elsősorban az európai egyenruhásokra vonatkoznak – csak most jutottak eszembe.

Noha a nagyjából betartott időbeliség tekintetében megelőzi a fejezeteket az alábbi történet, mégis az egyenruhások humanizálásához köthető. 2014.január 29-én Jubában az utolsó afrikai napomon már este kimentem a reptérre, hogy a másnap reggeli járatot nehogy lekéssem, mert az tényleg katasztrófális lett volna. Egyszer el tudtam intézni egy lejárt repülőjegy átrakását, de másodszor már biztos nem, valamint mégegyszer a JUBA-Khartumi járat cca. 5O.ooo Ft-s árát sem tudtam volna kifizetni. Ezenkívül a rengeteg menekült miatt mindezeket a dolgokat ki kellett könyörögni roppant nagy diplomáciai érzékkel. Este, már szürkületkor megjelentem a reptér bejáratánál, amit katonák őriztek. Sokat nem foglalkoztak velem, az engem szállító motorosnak intettek, reggel jöjjek vissza. De én éppen ezt nem akartam. Elkezdtem a szívóskodást az előbbi fejezetben leírt módszerekkel, amit nyersgummi(kaucsuk)-elvnek(principium) neveznék. (Az ügyes nyersgummi, ha kidobják, visszapattan, a nyersgumminak nincs tudata, ezért nem dekadens, a nyersgumira rá lehet csapni egy hatalmas kalapáccsal, semmi nem történik. A nyersgummi késsel nem vágható: a penge vagy megfeneklik benne, vagy siklik rajt. A nyersgummit el lehet tolni, de visszaugrik. A nyersgummit lehet nyujtani, de egyszercsak kisiklik a kézből. A nyersgummi ragad, ha valaki erősen fogja meg, sőt utána nem lehet levakarni. A nyersgummi büdös. A nyersgummit nem lehet vízzel lemosni. A nyersgummi, ha a közelben van valami, vagy valaki hozzáragad. A nyersgummi, ha egy parányi felülettel megtapadt a másikon, akkor a leválasztási kisérlettel a másik nagy hibát követ el, mivel utána a nyersgummi még nagyobb felülettel fog a leválasztó kézhez ragadni. Ha a nyersgummit le akarják választani, szálak ezreit húzza, amelyek ujabb elemi ragacsként kötik meg a leválasztó kezet. A nyersgummit, ha égetéssel próbálják leválasztani pokoli büdös lesz, és a leválasztó prüszkölve menekül. Egy nyersgummi alakja nehezen meghatározható, nem körülirható, nem definiálható, nem besorolható valamilyen sablonba, hiszen amorf, fénykép nem készithető róla. A nyersgummit csak a pancser próbálja meg alakítani, gyúrni: ez lehetetlen, mert ha egy formába akarják belegyömöszölni, a tömékelő pokoli kinokat kell, hogy kiálljon, mert a nyersgummi a formából minduntalan kisiklik. A nyersgummi nem megjelölhető. A hologrammok, pecsétek, azonositási számok leperegnek róla, ujjlenyomata nincs, hiszen még ujja sincs. Van, de mégsem, hiszen csak egy tömb, nem gondolkodik, hiszen agya nincs is. De éppen ezért, mert nincs agya, az nem is átformálható. Mindennek dacára mégis határtalanul szellemes, és ötletes, hogy megszivassa az őt formálni akarót. Ha elkezdik rágni, hogy megegyék és hasznosítsák ez a rágás akár órákig is tarthat-megemészthetetlen.(ezt nevezik rágóguminak-egy idő után ki kell köpni) A használt rágó-azaz nyersgummi- diszkréten elhelyezve egy kilincs alsó lapjára, csekély nagysága ellenére hatalmas perturbációt képes előidézni- ehhez elég egy kézfogás. A már kiöregedett nyersgummi rágással akármikor ujra feléleszthető, tulajdonságai ismét dominensek lesznek.Ha avatatlan kapja be a már egyszer bevált rágót (nyersgummit), szájszerveiben olyan undort fog érezni, ami minden élet- és cselekvési kényszerét elsöpri: egyetlen életcélja, vágya hogy megszabaduljon a szájába került idegen nyersgummitól. A nyersgummi, ha jól belerúgnak, nem sérül: pattogva odébbreppen, és ujra csak ott van létezik, egzisztál, teret foglal, és kész egy ujabb reppenésre.. Amelyik oldalát megnyomják, ott lapos lesz, máshol gömbölyű. A nyersgummi jellegzetes tulajdonságai még folytathatóak, de azt hiszem ennyi is elég a példa kiváló voltának bemutatására, valamint arra, hogy indokolt legyen vágyam nyersgummi plecsnivé válni!)

Nos nem fűzöm sokáig a történetet, a lényeg az, hogy fél óra múlva már a reptéri laktanya katonái közt mászkáltam, tanulmányozva a letámsztott fegyvereket, röhögcsélve, majd együtt vacsorázva., moszkitóhálójukba bujva. Másnap kényelmesen elértem a repülő eszközt (nem gépet irtam!), miközben kikisértek és sajnálkoztak, hogy elmegyek. Humanizáltam őket, mint holmi Kis-herceg. Exuperi mégiscsak tudott valamit.

10. Alvás₄ iskolában

Ez a fejezet is az alvásról szól. Mentségemre mondhatom viszont, hogy a képanyagom ellenpontozza, hogy immár a negyedik fejezetben is csak alvásról írok. Viszont azoknak írok, akik Afrikába vetődnek úgy, hogy nincs előre lefixált szálláshelyük. Nem is kell. Ez a kérdés könnyedén megoldható. Azt viszont ajánlom, hogy vigyen mindenki magával legalább egy könnyű sátrat. Nekem kettő is volt: egy kényelmes, hotel jellegű, és egy kis, szükséghálóhely. És milyen okosan tettem ezt!! A nagy ottmaradt a hajón, a kis méretű pedig kisegített akkor, amikor leléptem a Shambai fogságból, és rovarmentes nyugodt éjszakákat adott akkor is, amikor lett volna szállás(azaz lodge, bár nevetségesen egyes helyeken Hotel volt kiírva az egy bádogszobácskát adó nyomortelepekre) – csakhogy így fele pénzből megúsztam, mert a szállások udvarán állítottam fel kis sátramat. Ezekhez képest az iskola mindig fejedelmi szálláshely volt. Az iskolában szállás nagy előnye, hogy biztosan van víz, a papnál esetleg egy kis kaja, az osztályterem védelmet jelent a rablók,rovarok, vadállatok ellen. Hátránya az iskolás hálásoknak a hajnali gyereksereg megjelenése, valamint, hogy addigra illik összepakolni és a reggeli fecsegés a tanerőkkel..A tanulók, ha ügyes az utazó nem pisztergálják a mótorját, mert a barátkozási idő kevés reggel. ATIAKban volt ugyan egy jó papnevelde, ahova protekcióm is volt, mégis az iskolát választottam éjszakára.

11. A Nimulei árvaházban

Nimule a Sudan-Ugandai határon fekszik. A hozzá vezető út kegyetlen volt: a Gulu és Nimule közti földút elmondhatatlan pocsék minőségét az okozza, hogy Mombasából ezen az úton bonyolódik a teljes behozatal, amiből főként a benzint emelném ki. Hogy miért nem a közeli Sudani finomitók benzinjét használják? Ez már politika. Inkább ezer kilómétereket utaztatják az üzemanyagot, semmint leülnének tárgyalni egymással. Merthogy a háború az folyamatos, és ez akadályozza meg az ésszerű gazdálkodást. A hajó, amin a mótorom valószínű ottveszett, majdnem száz kilóméterre megközelítette a finomítót, mégis Mombasából érkező gázolajat szállított. Elképesztő hülyeség a kivülállóknak, nagy üzlet a résztvevőknek. Azonban most nem erről akarok fecsegni, hanem a Nimulei árvaházról.

Már Nimule túlszélén purrogtam kedves gépemmel, amikor az út közepére pattant egy alak, és a nevemen szólított. Megdöbbentem, hiszen nem adtam dátumot, hogy mikor jövök! Azonban azt az előző évekből tudtam, hogy a négerek hirlánca fantasztikus, valamint olyan színfoltja voltam Sudánnak, amilyen csak ritkán bukkan fel. Így pár percen belűl már a szobámban voltam. Kb. háromszáz lakója van az intézménynek, mind olyanok, akiknek a szülei a háborúk alatt vesztek oda. Nálunk Állami Gondozottak Iskolájának lehetne nevezni. Csakhogy: amíg egy állami gondozó iskolában az asztalról nem esik le semmi, mert röptében ellopják, itt teljesen érthetetlen módon a több, mint két hét alatt nem tünt el semmim. A szobám mindig nyitva volt, a tárgyaim szerteszét, és nem loptak. Érthetetlen. Követeltem a magyarázatot az intézmény vezetőjétől, Jumatól, Santostól, a többi ottani kedves barátomtól, de senki nem tudta mi lehet az ok. Pedig a vallási nevelés sem volt túl erős. Pompás napokat töltöttem Nimuléban. Teljes igyekezetemmel próbáltam a viszonyokon javítani: foglalkoztam napelemekkel, épületszerkezetekkel, tanitással, vizvezetékkel, generátorral… Sajnos azonban itt nem tudtam műhelyt kialakítani, és ez nagyon zavarta munkám hatásfokát, hiszen csak a mótorkerékpár szerszámkészlete állt rendelkezésre. Esténként írtam, néhány délutánt pedig a Nilus partján töltöttem, amit azonban még néhány mondattal körüljárnék. Itt a Nilus kiváltképp izgalmas képet nyújtott. A teljesen vad és érintetlen parton gyakran tüntek fel a krokodilok, szerencsére mindegyik fürdésem krokodilmentesre sikerült. A kórházban azonban akadt nem is egy krokodilharapta nyomorék. Ugyan sajnos kialakítottak egy Nemzeti Parkot, de ennek ellenére a tájat meg tudtam nézni, ami ha nem is volt lenyűgöző, de mindenképp kellemes benyomást adott: hatalmas kőbörceivel, a Nilus kanyarjával, a hatalmas méretű úszó szigetekkel, amelyek sokszor akkorák voltak, hogy a teljes folyómedret kitöltötték. Mótorommal a vízpart és a szállásom közti utat kb. húsz perc alatt kényelmesen befutottam. A parton hagyott dolgaimat senki nem bántotta. A telepen egy ír fehér asszonyt is találtam. Mint a legtöbb Afrikába kerülő Európai, ő is meghasonlott: családi események miatt. Itt Nimuléban a gyermekeket dajkálja, tanitja angolra, meg minden egyébre. Igen, sok Európai a felejtés miatt jár Afrikába. Talán én is.

12. A NIMULEI fogorvos dilemmája

Az egyik nap a kedves fehér asszony pompás lakomára hívott meg egy közeli missióra. Ott sok mindent megnéztünk: egy fehér család nagyszerű lakását, kertjét, tisztaságtól ragyogó konyháját. A legfontosabb mégis a fogorvosi rendelő volt. Miért? A története miatt. A néger fogai hatalmas és erős agyarak. Ugyan minek kellene neki a fogorvos? Még ápolja is, hiszen a négerek reggel nagyon pedánsan órákig dörzsölik agyaraikat a DZSUERAval, vagy ahogy a piacon az arab árustól kérik MISVAGgal. Ez egy olyan fa (délebbre chakpa-nak titulálják), amelynek a törésfelülete szálasodik. Kb. ujjnyi vastag, arasznyi hosszú darabjai képezik az árusitás tárgyát. A fogorvos azonban mégis szükséges, a törzsi hagyomány miatt, ami megköveteli az első két metszőfog hiányát főleg az otoroknál és saraknal. Egyes törzseknál csak hegyezik a fogakat. Hogy ennek esztétikai, vagy milyen más okai vannak, azt nem tudom, bár azt mondták, hogy a férfiasság jele a fogtalanság, hiszen verekedéskor a bevert fej beforr, de a kivert fog nem nő ujra. Márpedíg így bizonyitja a tulajdonos, hogy ő valóban a sarkára állt, és megküzdött. Ezt a logikát támasztja alá a hegyezett fog is, hisz így a ragadozó állatok tépőfogát imitálják, a fog fajlagos nyomása nagyobb. A lényeg az, hogy a fogzománcot eltávolítják, és a fog belső így sérülékenyebb lesz. Ezzel azonban a dolog nincs elintézve, mert a gyökér is begyulladhat, meg egyáltalában a hegyezés és a kiverés is fájdalmas és kellemetlen: ezért is a beavatási szertartás része (a Nilotáknál nem jellemző a körülmetélés és a lányoknál a csikló megmetszése!) Mivel a törzsi szokás szerint a házasság csak a beavatás után lehetséges, ezért a férfiak sürgetik a fogkiverést. Mondanánk a mi Európai kultúránkkal: haladni kell a korral, itt ez a jó kis rendelő, ahol fájdalommentesen el lehet távolitani azt a fogat, aminek implantálásáért máshol milliókat fizetnek. De most ne keressük a logikát, a négernek e kérdésben nincs érve, tehát megcáfolni sem lehet. Az első két fog nem kell és kész. Megjelenik, és kéri a két fog eltávolitását. A fehér fogorvos érvel, tiltakozik, a néger erősködik, alkudozik, hogy hány tehénért huzza ki a doktor a két fogat? A néger dolgavégzetlenül elmegy, de a család piszkálja és gyötri, mire elunja a dolgot és kárt tesz a fogában, letör belőle egy darabot. Ekkor már, ha ügyes, akkor a fogorvos kötélnek áll. Más elutasított, kővel veri ki a fogát, és az is visszajön, mert az egész inye vöröslik és üvölt fájdalmában, mindenféle főzetek dacára. Ismét más kőre harap. Egyszóval a fogorvosi rendelő gyakorlatilag a törzsi varázsló műhelyévé vált. Csak éppen a dolgát nem tudja csinálni, mert a négernek ugyan sokkal jobb, erősebb fogai vannak, mint a fehér embernek, de azért akadnak problémák, mert nem lévén szerszáma, mindent a fogával intéz el: ez a fog-ója. Sok fog a sörnyitásba fárad el, más fogak a műanyag vezetékek szigeteléseltávolitásának áldozatai, ismét mások a nézeteltérések rendezésekor kerültek a nyelőcsőbe vagy a porba és akkor nem beszéltünk azon fogakról, melyek a harapóFOGót pótolják a szegek kihúzásakor. Szóval a fogorvos munkája egész egzotikus szakmai szépségeket kinál.

13. Nimule Juba közt₁: Hogyan lettem Jézus?

A mótorkerékpárt le kellett támasztanom az utolsó kútnál, és gyalog haladtunk tovább. Keservesen törte az utat a karszton Santos, a nimulei missió számomra legkedvesebb alkalmazottja. Ő volt azon kevés feketék egyike, aki úgy volt szolgálatkész, hogy nem tartotta a markát egy perc múlva a készpénzért! Igen, karsztot irtam, nem tévedtem. Mitha a Trianon előtti Magyarország tengerpartján másztam volna meg egy karsztot csak éppen a kecskék maradoztak el régen a hegy lábánál. A tüskés bokrok,a kiálló mészkősziklák, a forróság körülöttünk elfeledtette velem, hogy alattunk a Nilus nagy kanyarja meanderezik szürke elefántpamacsaival a mocsaras sikságon, és tekintetünk nem az Adria tükrén veszik el. Tovább erősitette e tudatot az, hogy Szudánnak ez a kis déli darabkája nem a moszlim közösség részét képezte, nagyobbrészt katolikusok lakták, akik a hegyekből egyszer-egyszer beestek a templomba is.

Az Európai karszttal szemben itt alkalmanként kaptunk felüdülést, amikor mohón rávetettük magunkat vagy az apró fekete bogyókat kináló ONJU-ra (kb.egy centi átmérőjű,szár menti csoportokban növő,fete-ribizlire emlékeztető gyimölcs, kemény magja kiköpendő) vagy a LEMVI-re (mely szintén feketére érett, de idegi alapon kedvezőbbnek mutatkozott, hiszen –marha nagy magja ellenére- mérete elérte néha az öt centi átmérőt is)

Az általában teljesen ártalmatlan hiénák (akiket a gyerekek a fejükre tett edénnyel, mint mümagassággal ijesztenek el) itt, ezen a tájon igen komoly veszélyt jelentettek, sok embert széttéptek. No meg bosszantottak is, hiszen nem tudtam bemenni a vadászterületükön fekvő izgalmas barlangokba sem. Mégis, hogy megszabaduljunk társaságuktól tettünk egy kerülőt, ami azzal a hozadékkal is járt, hogy megtekintettem egy olyan falut, melynek nemcsak a fűfedésű kerek kalyibái, de lakói is kielégitették egzotikumokat kereső vágyaimat. Ezek a vágyak pedig a nemzetiparkmentes, de mégis egzotikus tájak, falvak felé vonzottak. E szenvedélyemet persze tudom, hogy nem könnyű kiélni. Most mégis sikerült, aminek az adta a bizonyitékát, hogy a gyermekek a legvadabb szurdancsokat és döffencseket átugrálva menekültek a rettenetes „mwzungu” azaz fehér ember láttán. És mégis... a gyerekcsapatból lemaradt egy kislány, aki nem félt, mert csak pár lépésre állt szoborrá merevedett anyjától. Igaz, ő is csak elöször látott fehér embert, de az anyja mozdulatlansága miatt talán ő is csak állt és figyelt. Hogy én mennyire voltam fehér ember, az részletkérdés, hiszen egyes részeim nemcsak a naptól, hanem az állandó mótorkerékpárszereléstől is szépen megfeketedtek. És nemcsak a karjaim, hiszen a röprovarhad elleni szüntelen csapkodás okán a pofámon is fekete flekkek terjedtek mindjobban, holtversenyben azokkal a mótorkerékpáros perecelésekből (tanyázás, zakó – azaz elterülés) kékeslila knockoutokkal, melyeket Rejtő Jenő főhőse – Fülig Jimmi – szokott megjelenése után pár perccel téritésmentesen kiosztani a frissen kitermelt széklábakkal küzdő úri közönség részére a világegyetem kikötői nyomornegyedeiben. A mótorkerékpáros elterülések kék és az olajos kezek fekete csapkodásainak határvonalai nagyjából olyan mélységü logikával jelöltettek ki, mint a már emlitett trianoni határvonalak. Nagyobb pofáraesés – nagyobb kékeszöld flekk... – azonban ebből nem következik az, hogy a kisebb pofáraesést a természet nem kompenzálta még valamicskével: hiszen az ily helyekre még egy kis vöröset is pointirozott: elkapart rovardöfet, kipüffögőperzselmény formájában, mely bőrfelületek márcsak az esztétikum okán is a gázlók meghágása után vörösesbarna (ettől tarmak a földút!) freccsenetekkel is rendelkeztek. No mostmár hagyjuk békén a természet sohase kimerülő szivatásait, hiszen a már emlitett kislány a maga éles, tompithatatlan hangján a megjelenésem feletti döbbenetbe belekiabált: Itt jön Jézus!

Igen, ő a templom falára pingált képpel azonositott, és Jézusnak látott. De ne nevessük ki érte, hiszen neveztek engem már – főleg női kritikusaim – sátánnak is. Hogy kinek van igaza, azt persze még én sem tudom.

14. NIMULE-JUBA közt₂: Gordon Pasa háza

A fejezet azért kaotikus, mert két számitóeszközzel írtam. Megvallom, nincs erőm egybehozni, annyira zavar ez az egész szemét rendszer, hogy beletörődtem, hogy a logika megtörik, ismétlések vannak stb. Majd valahogy összerakom később, most kimerített a technika. Bocs.Akinek nem tetszik tekintse meg nem írtnak.

Ez az útszakasz a mótorkerékpárnak valóságos kéj. Az burkolat hibátlan asphalt, az amerikaiak által építve. Itt már nem kell örökké belerohanni az árokba, majd összeszedni a felborult motorról leszakadt és lehulló tárgyakat, amit az olajbusiness tizpercenként elszáguldó hattengelyes nyerges-vontatóinak halálos taposása elől, utolsó menekülésként tett a mótoros.,hiszen tudja, hogy a camionos gondolkodásától a fékezés roppant távol esik. Csakhogy más barbár országokkal szemben itt nem dudálnak, csak száguldanak. A kamionok vége ilyen előzéskor arasznyi kilengést is végez, az alvázról az előző hajmeresztő előzésből maradt fák, bokrok ágai pofáncsapnak, ahogy elhalad melletted a hatalmas keréksorozat, semmit sem lehet látni száz métereken keresztül. A száguldó kamion az embermagasságú mótorkerékpáros-rakományod előbb megnyomja, majd a párhuzamos haladáskor épp ellenkezőleg, hirtelen a sárhányó nélküli hatalmas kerekek felé szívja. Ezzel szemben, ahogy Nimuléból kiértem már rögtön csodálatos szerpentin fogadott, ahonnét beláttam azt a NIMULE előtti hegyet is, a Nilus túlpartján, ahova nem mertem felmenni, mert annyira fenyegettek a halállal. Pedig a hegy roppant exotikus formákkal kecsegtetett, egyik oldala majd függőleges volt.

Charles George Gordon pasa már 1873-ban az Egyiptomi hadseregben szolgált, majd a Khedive kinevezte Sudán kormányzójává. 1884-ben Khinai tartózkodása után Khartumban tűnt fel, ahol sikeresen meghalt egy év múlva, a város ostromakor; a Mahdi-háborúban. Legendás figura lett: életútja és halála egyaránt tele van exotikummal. Pasa, de angol születésű, megfordult még a Krim félszigeten is, az angol imperium nagy építője. A dervisek ölték meg.

Charles Gordon is hasonlitható a megitélés tekintetében a történelem úgynevezett „nagy” alakjaihoz. Amit tett, az angol részről hősies küzdelem, nagyszerű gyarmatositás, a kultura széleskörű terjesztése, a humanizmus megtestesülése – a másik, mahdi - oldal lelkesedése azonban nem teljesen egyezik ezzel a theodiceával, hanem kegyetlen hóditásként minősiti az ügyeket.

Engem mindkét oldal véleményéből a legenda, a maradvány, a hősi küzdelem érdekel, a kegyetlenkedéseket, kivégzéseket scénikusan,nagy hangon elitélem, még akkor is, ha az érzelmileg indokolt abban a pillanatban. Persze én sem vagyok különb másoknál. Ha egy időgépet kapnék, és most, e sorok irásakor látnám, hogy határozottan közeledne egy úthenger ahhoz az utonállóhoz, aki az 1977-es évben elkezdte leszerelni a CA OO O3-as - azaz harmadik kiadott rendszámú Audi-m rendszámát – közben kék, kerek rendőrsapkáját öntudatosan tökfejére húzva: bizony töredelmesen bevallom, nem lobogtatnám Pionir Abraszimov (hős szovjet úttörő a hetedik osztályos szovjet nyelvkönyv olvasmányanyagában, szuggesztiv hatású rajzzal kidomboritva sivár élete nagy pillanatát, amikor léte kockáztatásával megállitotta a repedt sin előtt a vonatot) módján a vörös nyakkendőmet, hanem még négy évtized után is örömmel látnám az egykori egyenruhást kiteritve a földön. ( bocs, le is pökném tetemét). Önkritikám gyakorlása után térjünk vissza a pasához – mert Gordon Pasa is volt.

Házához nagy küzdelemmel értem fel. Be kell vallanom, hogy az elmúlt hetek állandó esőzései után valóban megkönnyebbültem, amikor magam mögött hagytam mótorkerékpárommal a Hold hegységet, mely az utolsó vizpróbának tett ki. Az északi (B)Ugandai tartományok e tekintetben már nem kinoztak. Hanem most éppen az ellenkezője következett be: a levegő annyira száraz és forró lett, hogy most emmiatt sopánkodtam. A kopár karszt egy öszvérútja végre már nem emelkedett, szintvonalon haladtunk. Romokhoz értünk. Az egykor pompás épületnek csupán a ciszternája maradt meg, a többit szétverték. Bill nyomorúságos eszköze szerint a misszió fekvése: a 3:36,o45o6 szélességen (néha 4267-en, ahogy a digitális szemeteknél szokásos a számok kaotikus ugrálása, a fene tudja mi a jó érték) valamint a 32:3,31535 hosszúságon (ami persze néha 3oo93-ra ugrott – bill hulladékait jellemzik az ugráló számok, ami digitálfilozófiailag teljesen érthető is, hiszen az egész digitális rendszer bizonytalanságát az ugráló képek, számok, beteg inadekvált feliratok felvillanása kiválóan jellemzik, és nemcsak a Volt- és Ampermérőknél). bill (még mondatkezdésnél sem vagyok hajlandó nagy betűt irni nemtiszteletem jeleként!) eleinte makacsul ragaszkodott a minusz azaz – 6,3 méterhez, ami azt jelenti, hogy a Nilus alá mentünk, de aztán 664 méter körül ugráltak számai;

A gép a Nilustól induló emelkedőt könnyedén vette, majd megálltam a 3:37,02744 és 32:3,O9425 koordinátáknál, 820 méter magasan. Nagyszerű kilátásban volt részem, bár a hegy növényzete nem ragadtatott el. A kilátás kellett is Gordonnak, mert folyamatosan háborúzott. Szeretem a régi gyarmatosítók házait megnézni, mert regényesek. Gordon házát nemrég verhették szét azt gondolom a friss nyomokból. Jobb a putri! Mármint a szétverőknek. Érdekes módon a W.C.-t és egy ciszternát meghagytak. Érthetetlen, hiszen mindkettő hasznos. De az ő dolguk. Túrom a sittet, a magam egykori kastélyára gondolok. Egy FLAK- hüvely kerül elő. Hja, ezért rombolták le a házat, mert itt lehetett egy löveg a háborúban. A hely stratégiai érték: a Nilus is belátható, meg a JUBAi út is. Visszafelé hatalmas ONJU-lakomát csaptam ujra Életre keltettem a gépet, s már purrogtam is tova.

15. NIMULE-JUBAi közti utazás₃: Az aknaszedés

A mótorkerékpár mély hangú, kellemes purrogását annyira megszoktam, hogy a külső zajok tisztán érkeztek fülemhez. Szerencsémre elmaradtak a tavalyi év kihagyásai, félresikerült gyujtásai, melyeknél a kipüffentőben fejeződött be az égés, a hegyeken való túlelegedéssel járó mótorproblémák, amik az egyenetlen járás miatt a külső hangok figyelését is nehezítették. Igaza volt M.P.spirituális álveteránosnak, aki (lényegében, kicsit tapintatosabban) azt mondta: Jobb, ha Te vagy szar, mint a motorod! Tehát meg tudtam hallani egy távoli dieselmotor dudogását. Képtelenség – mondtam magamban, amikor a mezőn a hang irányába néztem. Itt Afrikában egy traktor?? Igaz, hogy egy misszión láttam traktort, de annak az esélye, hogy itt nem kézzel túrják a földet, rendkívül alacsony volt. Pedig a frissen feltúrt föld ezt mutatta. Nem hittem a szememnek! Megálltam, annyira hihetetlennek tűnt az egész. Mert az is volt. A hangot adó gép persze, hogy nem volt traktor (finom szarkazmussal: minek az egy mezőgazdasági országban?,Szinte beláthatatlanul sok töltényt lehet egy traktor árából vásárolni! S csak, ha minden tizedik töltény talál, már akkor is megérte – okoskodhat a Sudáni )

A dolog egyre izgatóbb lett, amint a dzsungelszerű bozótból kidugta orrát a gép. Azt írtam dzsungelszerű, hiszen itt az esőerdők övezetét már elhagytam, de a sivatagos, meg előtte a szavannás övezetet még nem értem el. Az utolsó esőfelhő még Ugandában riogatott, Nimulétól kezdve egyszersem (!) kínzott az eső utam hátralevő hónapjaiban. Azonnal berontottam a gép által letaposott tisztásra, amit nem tettem okosan. A gép vezetője feltépte a fura jármű arasznyi vastag, zöld üveggel fedett ajtaját, és vad szidalmak között üvöltözött, talán sullahu nyelven.

Nehéz egy nyelvnek a hangulatát megragadni, szokták mondani, hogy dallamos az olasz, kemény a német, mekegő a magyar, lágy a vietmani stb. A Sudániak szokás beszéde számomra agresszivitást sugalló, kemény, úgy mondanám, pattogó nyelv, amelyet, ha emelt hangerővel használnak, fenyegető és félelmetes. Bár azt írtam, hogy mindenhol barátságosak voltak velem, párszor mégis, a társalgás kezdetekor nem szinpatizáltak velem – mint idegennel. Ilyenkor (taláncsak három esetről tudok, egyben szintetikus-alkohol-részeg is volt az illető (azaz elhülyült kissé, egy katona)) a hatalmas dinka termet, a pattogó nyelv és az orrom előtt mutogató hosszú, erős ujjak, valóban erős szuggesztív erőt sugároztak, s ugyancsak töprengtem a diszkrét visszavonulás orrbeverés-mentes útvonalán.

A vezető üvöltözésének hatására mótoromhoz léptem, hogy beinjektáljam, majd eltűnjek vele. Erre még idegesebb lett. Tanácstalanul megálltam, félszemmel figyelve a fura járművet, melyből ökörpata-nagyságú döngölőtalpak meredeztek arasznyi távolságban. – Na, ha ezzel megdöngöl, akkor a további társalgás csak kidobott energia – gondoltam, búsan nézve a földbe süppedő arasznyi gépiökör-műpata-lenyomatok hosszú sorát, három méter szélességben. A feszültségnek az országút felől érkező jármű fékezése vetett véget. Kiugrott belőle egy fehér ember, majd anélkül, hogy odajött volna hozzánk magyarázni kezdett, rám mutogatva. Erre emberünk visszamagyarázott, de szerencsére, mégha rólam is, de immár nem velem folyt a paláver. Ez megnyugtatott. A fehér angolul szólt, hogy menjek oda, de a mótorkerékpárhoz ne nyúljak. Ezt tettem. Bemutatkozott, megtudtam, hogy Dél-afrikai (sokan jöttek onnét, főleg vállalkozóként!). Végre megértettem, hogy mi történt!: A fura jármű egy akna-megsemmisitő-gép. Nem aknaszedő, az más. Ez sokkal egzotikusabb, mert működésének lényege az, hogy imitálja az ember járását, és ami a legfontosabb próbálja kicselezni az aknát. Miért kell kicselezni – kérdezheti joggal az olvasó? Megtudtam az elkövetkező napokban, és már nem mondtam olyan hülyeséget, hogy rá kell lépni egy acéllábbal az aknára, és kész. Ahogy példát adtak erre a (főleg sivatagi) hadviselés második világháborús harckocsijai, melyek előtt ment egy henger, ami felrobbantotta a német taposóaknákat. A bent ülőket megvédte a pánczélzat. Csakhogy: az aknaipar „fejlődött”: Kezdetben – hogy a módszert hatástalanná tegyék: a taposóaknákat a jóval hatásosabb, erősebb harckocsiaknákkal párosították. Igy már nem lehetett a gyalogság számára a sivatag homokjában (l. El Alamein/Rommel stb.) folyosókat vágni. De a gyalázatos gonoszság diktatórikus hülyeségének okossága nem állt meg itt: az aknákat késleltették, hogy a pánczélosok hasa alatt robbanjanak. Erre kitalálták az aknakereső elektronikákat. Ezek lényegében kis rádióadók voltak (a jól ismert „indukciós hurkot” magába foglaló kerek alakzatot mindenki ismeri filmekből, ahogy a földtől fél arasznyira előretartja a halálraitélt aknakereső katona). A sugárzás a vasszerkezetek mágneses hatása miatt vagy hiszterézist (azaz veszteséget), vagy elhangolást eredményeztek a hurokban, amit a rezgőkör körjósági tényezőjét mérő műszer érzékelt, a gép signal generátorának jele kb. 3-6 kilócikluson sipolt a füllhallgatóban. Ezzel a kérdés azonban nem volt lezárva, mert azok a gyalázatos tudósok, akik az aknákkal foglalkoztak (immár a másik oldalról), a „demokrácia” nevében * (egyébként önmegvalósítás és pénz miatt: „úgymond el kell tartanom a családomat”[ tipikus közlekedési- verőrendőr- és bűnözőmondás!!]) * ujabb alkotással lepték meg az emberiséget: megalkották a műanyag-aknákat, amit már sem az előbbi, sem a régi hengeres módszerrel nem lehetett már teljesen felderíteni. De itt nem álltak meg, hiszen nemcsak a terrorizmusellenesség, hanem az emberiség is rendületlenül mindezek ellenére szaporodott: az iniciátort- a robbanó fejet kis elektronikával látták el: egyes aknák az első, mások a harmadik áthaladó alatt robbantak. Ez azért volt célszerű az aknatelepítőnek, mert így a már megtisztítottnak vélt terepen ujabb robbanások, csonkolások, halálesetek voltak. Erre a nép, mely igazán nem szinpatizált soha a nyakán ülő, és rá háborút hozó hatalommal, az állam jól fizetett, közmegbecsülésnek örvendő tudósainak orrára koppintva kitalálta: akkor hajtsunk át naponta ökröket az aknamezőn: ha az első ökör lába alatt nem robbant az akna, akkor majd a tizedik eldurrantja-hétvégén legalább ökörsütés lesz. Mi pórok is vígadjunk, ne csak a roppant becsületes és nyelvi eszközeiben méltányos, igazságos államhatalom, aki mindig leszámol a gonosszal! A módszer terjedt, Kambodzsában ugyanúgy láttam az eljárást, ahogy Ceylonban, de Angolában is divatban volt. Azonban a hatalom jól szervezett, tehát ebből már következik, hogy igazságos (hiszen a T.V. is ezt mondja) rendszere ebbe nem nyugodhatott bele annyira zavarta a sok csonkolatlan, immár kétlábú, kétkezű ember. Bár lehet, hogy az éleslátóktól féltek, hiszen az akna legalább annyira vakít, mint egy média. Lépni kellett a demokrácia érdekében! Erre kitalálták, hogy egyes aknák a száraz évszakban, mások az esős periódusban robbantak. Majd még tovább okoskodtak: vannak aknák, melyek reggel, mások csak este durrannak el: a két módszert kombinálva. Ez már igazán megszünteti a terrorista veszélyt! – mondhatná az esti showban a stár-szpiker. Most itt tartunk, bár az aknológiának még nagyon szép fejezetei vannak: nem beszéltünk a historikus aknákról (azaz a századforduló aknáiról) melynek alfejezete a villanyos, távirányitású aknák története a kikötőkben és erődök előtt, nem fecsegtünk a tengeralattjáró-aknaharcról, melynek historikus vonzatai sajnos Magyar vonatkozással is bírnak Velence előtt, nem beszéltünk a hadegészségügyi vonzatokról: lásd Britannica Kea szigete előtt… stb.

Kérdezheti az olvasó, mindezt honnét tudom? Nos megmondom: aknológiai tanfolyamon vettem részt Nimule és Juba között. Némi időt az aknaszedő társaság legénységével együtt vergődtem, hogy ne legyek tahó, hiszen az életben (szó szerint) tán akkor is fontos az aknamentesítés, ha nem tudok jól „vonszolni” – ahogy a gombnyomkodók mondják.

S hogy milyen volt az egzotikus aknarobbantó gép: a fényképek mutatják. A gép előtt forgó tengelyre erősített aczélpaták a talajt folytonosan verve, rezgésük miatt a késleltetett aknákat is fel tudták robbantani. Mindamellett, mint az előbbi fejezetből is kitűnt ez a gép sem tökéletes, van rizikófaktor. Ezért üvöltözött velem a gép vezetője, hiába mentem a már feltúrt területen. A gép szépen haladt az országút mentén, és mire az új aknatelepítés megkezdődik, talán végez is a dolgával. Hacsak meg nem semmisül valami furfangos robbanás által.

16. NIMULE-JUBA közti utazás₄: A majomkenyérfa meggondolatlan fényképezése

Nagyjából félúton lehettem, mikor már untam a folyamatos purrogást, vibrációt, zajt, menetszelet, s ráadásul láttam az úttól elvezető ösvény mellett egy majomkenyérfát. Gondoltam, lefényképezem, milyen jól fog mutatni pár száz év múlva (Hi!☺) a pózolt mótorkerékpár, háttérben a trópusi exotikummal. Írtam, hogy különösen a Müller-féle uj gyujtással a gépet rendkívül finoman tudtam szabályozni, lépésben megmásztam az ösvény sziklahátait, s letámasztottam a gépet a fa elé, majd előhúztam utált digitális fényképező eszközömet (nem gépet irtam). Ekkor a növényzet megrezdült, hirtelen felállt egy addig számomra láthatatlan lány a bokrok mögül, eldobta vizesedényét és elrohant. Nem tudtam mire vélni a dolgot – de jobb lett volna, ha gondolkozok egy keveset, miért is rohant el a lány! Akkor úgy hittem, hogy meglepetésében, hogy egy számára sohasem látott fehér ember, egy számára értelmezhetetlen bicikliszerű dologgal megjelent és teljesen érthetetlenül megállt, majd a kezében tartott valami furcsa csillogó és csipogó valamit, ami elkezdett felé csucsoritani egy csillogó hengerrel. Elkezdtem bill eszközének végtelenül utált antilogikai nyomkodását, annak megismétlését, mégse, ujra, előlről, de mégse-nem, hosszan-nyomtam, majd röviden, előbb egyszer, aztán kétszer és fordítva,rákattintottam a menüre, elugrott a felvillanó, de jó kiskép (a gombnyomkodó ikonnak mondja valamiért), ujrakattintottam stb. stb.- ahogy kell egy számomra billes hulladékkal. Majdnem elkészültem, amikor futva közeledett egy kb. négy bunkóbotos horda. A hirtelen meneküléshez eljátszottam az időt, hiszen nem az ösvényt néztem, hanem a rohadt digitális logikára koncentráltam minden idegszálammal. Azonnal körülvettek. Kétségtelenül, mint a legtöbb szorongatott helyzetben, azonnal beláttam, hogy ostoba voltam: a mótorkerékpárt elfelejtettem visszafordítani, ami alapszabály a trópusokon, a hengerbe nem lőttem be benzint, a dugattyút nem állítottam holtpontra, a gyújtást a gép leállitása után nem kapcsoltam vissza, nem egyes sebességben hagytam a gépet, a fegyverzetem még az oldaltáskában pihent… és még sorolhatom az alapvető, általam elkövetett hibákat, amit a túlzott feladatra koncentrálás, valamint a feladat alúlbecslése miatt elkövettem. Az egyedek rendkívül agresszívek voltak, valószínű a nő csinált nekik jelenetet, amikor visszafutott. Márpedig egy női gerjesztés a palávernél igen súlyos, kivált a matriarchális társadalomban! Úgy gondoltam, rövid ideig, amíg az első rohamuk le nem csillapul, igen szerény leszek, közben blazírtan, mintha a támadásuknak nem is lenne súlya, előkészítem a gépet - már a fecskendő a kezemben is volt - utána pedig megpróbálom szórakoztatni őket, és humorra venni a dolgot, majd tréfálkozással megosztva a figyelmet kisérletet teszek a meglépésre. Ez nagyon jól bevált módszerem volt. Nem rohantak le, de egyre közelebb jöttek, botjaikkal hadonászva felém. Biztos zavarta őket M16-os sisakom is, ami szokatlan volt nekik, lehet, hogy az állandóan erőszakoskodó katonákra emlékeztette őket, tán a sujtásban volt zavaró… nem tudom. Úgy éreztem nagy pácban vagyok, az úttól távol, tehát még egy esetleg felbukkanó camionban sem bízhattam. Kézzel-lábbal magyarázva pénzt követeltek. Szerencsémre ekkor felbukkant valaki, aki angolul tudott. Kicsit megnyugodtam. Azonban ez a figura közölte, hogy a fényképért fizetnem kell-egy képtelenül magas összeget mondott dollárban. Azonnal megláttam a lehetőséget. Oké- mondtam, de a motoromat a fa mellé kell állítanom, mert feldől, ha keresek benne, a pénz pedig el van rejtve. Ennek angol elmagyarázása nem volt túl rövid és könnyű sem az elmondás, sem a megértés oldaláról nézve, ezalatt egyesek még közelebb jöttek – bár még nem rángattak, amit a következő lépcsőnek feltételeztem. Kapkodva leoldottam egy álcsomagot (néhány rongy volt benne), hogy ráirányitsam figyelmüket, mintegy nyomatékosítva, hogy szándékaim komolyak. Kihasználva az időt mutattam, hogy a fához megyek, s biztatóan, a nem angolosok felé hüvelykujjdörzsöltem a pénz nemzetközi jelét, majd mótorom szerszámdobozáza mutattam, s billegtettem a mótort: jelezve: feldől. Persze, hiszen ekkor már a lábtámaszát visszahajtottam. A néger nagyon lassú észjárású (ami nem tévesztendő össze a jó reflexekkel!) . Mielőtt még – úgymond segíthettek volna – a gépet már be is rugtam, s mutogattam, hogy a fához állok, menjenek félre! Romákat megszégyenítő hadonászással magyaráztam, tárgyak villantak a kezemben, isszonyú hangzavart keltett mótorom, így ingerözönnel voltak ellátva, amit bamba agyuk nem dolgozott fel. Akadálymentesen megfordultam, és kilőttem vollgázzal az országútra, majd elrobogtam.

Ma is úgy érzem, nem rajtam múlt lelépésem, hanem a határozatlanságukon, bambaságukon, rossz helyzetértékelésükön. De aki azt gondolja, hogy az itt leirt tudatos gondolkozást hajtottam végre, az is akkkorát téved, akárcsak én akkor, amikor azonnal nem húztam el a csíkot a lány futásakor.

17. Kilgyókaland

Mótorkerékpárommal nagy ívben kerültem a bringásokat, hiszen a bringák túlterhelt platóján (persze keresztben) rendesen ágas-bogas anyagok szoktak tornyosulni, vagy pedig embermagasságú vizesedények. LUPANSAKAnál ilyen körültekintően jártam volna el. Hosszan követtem a két bringást, kivárva a megfelelő előzési alkalmat. Kezem – mint rendesen az első fék karján pihent, a gép alapjáratban pöfögött. Olyan jó erőben volt, hogy így is vígan haladt, mégcsak nem is rángatott. Váratlan fordulat történt ekkor. Az első bringás átvágott előttem az úttesten, egyenesen bele az árokba, ahol hosszú lábaival jól megállt az árok falain. A második eldobta elém a bringáját. De már ekkor az első egy hatalmas gambival rontott a második felé. Mindkettő üvöltött, ekkor már a második is szorongatott egy baromi kőgöböt. Az első kezében meglendült a gambi, a másik füle mellett elsüvített, majd az árokba csapódott. Ekkorra már visszanyertem egyensúlyom, hiszen az eldobott bringa kerekén keresztülmentem,s az csúnyán megdobott. Leálltam, hogy legalább ne előttem verje szét a nagy néger a kisebb fejét, próbáltam szétválasztani őket. Köztudomású azonban, hogy két beindult négert jobb nem szétválasztani, a néger dühe hirtelen és elemi erejü. Utána puszi-pajtás is lehet a másikkal, de előbb be kell verje a fejét. Mindketten hadonásztak, ordítottak, a nagyobbik kergette a kicsit, az meg az árok felé rohant municióért. Ekkor láttam meg, valójában mi történt: az árokban egy hatalmas kilgyó (l. képet!) tekergett. A két néger nem egymásnak rontott, hanem a kilgyóra vetette magát, csak egymás mögött álltak, ez okozta a félreértést. Elemi dühvel vagdosták a lupsankához (így mondták utólag) a gambikat. Hogy a LUPSANKA általában kilgyót jelentett, vagy ennek az állatnak a fajtáját, azt nem tudom.

A kilgyóveszélyt sokak szerint én alábecsülöm a trópusokon. Valóban nem mart meg még kilgyó, noha sok találkozásom akadt. Sudánban csak kétszer: egyszer a Nilusparton, egyszer az előbbi történetben.

18. JUBA

Jubaba – elhagyva egy pompás alakú hegyet – a NILUS hídján ér be az ember. A híd város felőli tövében érdemes megállani, mert itt van a „város” vízműve – azaz innét hordják csebrekben, tartálykocsikon a vizet. A népség a társadalom alja, de velem nagyon szinpatizáló tömeg. Azonnal gyűrűbe fogtak, ami azért zavart, mert úszni akartam. Itt ömlik ugyanis Juba egyik legdagadtabb nyitott szennypatakja a Nilusba, s ha ez előtt pár méterrel fürdök, akkor nem kell a vizelet- kakipatak sunyi coccusaival megküzdenem. Mótorkerékpárom osztatlan sikert aratott, mely később is sok kellemes élményben részesített. Egyszer merő véletlenségből megálltam egy olyan ház előtt, melynek keritésmagassága olybá tűnt, hogy még nem zavarnak el. A túl magas, elektromos védzárral ellátott keritések előtt ugyanis ostobaság megállni, mert pár másodperc múlva megérkezik a fegyveres őr, és távozásra szólít fel. A túl alacsony kerités előtt viszont az utazónak nincs nyugta, hiszen azonnal külzsizsgik. Nem rosszindúlatúan, de a tömeget folyamatosan szórakoztatni kell, miközben a tömegből kinyúló végtagok százai hajlítanak, masszíroznak, mozgatnak mindent, de mindekelőtt az első féket, kupplungot, szektorokat, átállítva az előgyujtást, zárásszöget, keverékarányt, be- vagy kikapcsolva elektromos funkciókat stb. E kerités előtt azonban kicsinyég nyugtom volt, de aztán megnyílt a kapu, kitódult néhány orosz. Azonnal körülálltak, de nem rossz szándékkal. Udvariasan köszöntem oroszúl („Drasztvujtye tavaris!”-t választottam a katonák miatt). Sajnos siettem, pedig felettébb érdekes lett volna meghívásukat elfogadnom, hiszen repültek AN-2-vel, és azonnal szívükbe véstem magam, amikor a billes eszközömön levő AN-2-es képeket megmutattam nekik, melyeket a Vörös Báró Úr segitségével készítettem a Budakeszi reptéren.(milyen jó ilyenkor bill!). Afrikában a SUPREME légitársaság alkalmazottai voltak. Néhány egyenruház orosz katonával is találkoztam Jubában, lehet, hogy az UN erőkhöz tartoztak.

Jubaban egészen sajátságos élményem is volt: meghívott ugyanis RAMSEY KOOLA (211 928326220 és 255 158 788 158050 éjszakára egy pazar hotelbe. Vele még a Nimulei országúton találkoztam, hatalmasat fékezett, elém csapódott, azt hittem itt a vég, ki akar rabolni, hiszen figyelmeztettek, ez az az út, ahol gyakorta csapnak szét a fegyveres utonállók. De nem: ő (nőjével) azonnal társalgást kezdeményezett, mótorkerékpáromnak hódolt, majd meghívott egy hotelba. Az Észak Szudáni követségen találkoztunk (tiszta W.C., viznyerőhely!!!! Itt, valamilyen fal kéréssel be tudsz menni [ pl. megkérdezed, kell-e vízum, ha Limába élő csirkét akarsz feladni a Khartumi tranzitból]) autót küldött elém, a követség rendőreinek segitségével kommunikált (ezek a rendőrök is barátian figyeltek, igazán nem tudták nagy utazók késői példánya vagyok-e avagy egyszerű elmebeteg) A hotel annyi nap csövezés után mi tagadás jól esett: ágy,tiszta víz, nem kellett a védeszközeimen aludni, amik mindig a hasam alá kerültek valahogy, rémálmaim közben. Nem kért semmit, sőt még vacsorára is meg akart hívni, de ehhez már nem volt pofám. Kétségtelenül zavartak ugyan a londinerek, akik állandóan segíteni akartak, úgy a mótor leállitásánál, mint a hatalmas katonai málhazsák cepelésénél.Sokszor említettem a néger rendkívül segitőkész, és az esetek pár ezrelékében még pénzt sem kér ezért.

Juba nevezetességeiről azért nem tudok beszélni, mert ilyenről nem tudok. Van néhány mecset, de ezek sem különösen érdekesek, meg talán a Szent József templom érdemel említést, ahol colonializációs reminiszcenciákat és egy múzeális harangot láttam, szegecselt vas állványon.

A vízum-szenvedés azonos volt, mint máshol: A világ legtöbb országában nem én döntök, hanem ők határozzák meg, hogy mikor utazok, ebbe nincs beleszólásom. Hiába erősködtem, hogy nekem január 11-ig kell vízum, hallani sem akartak róla. Eldöntötték, hogy a Jubába való érkezésem napjától adnak vízumot, hiába érveltem, hogy legalább két hét, amig Észak-Szudánba érek (ez végül két hónap lett, a vízumot kidobhattam az ablakon), nem tágítottak. Közölték: ezen úgy segithetek, hogy már ma tegnapelőttre váltok repülőjegyet, és odareppenek majd tegnapelőtti érkezéssel, távirányitható motorom meg a földön követ, és így még ma találkozhatok a tegnapelőtt nem elindított, de ezzel szemben két hétig magától purrogó motorommal még akár ma reggel, annak dacára, hogy akkor már délután volt.

A napsugárzás nagyon erős Jubaban, ez az agyakban is kárt okoz. Ez ellen az előbbi fürdőhely mellett, vagy inkább helyett ajánlom a kikötőt. A kikötői rendőrség szivélyessége lenyűgöző. A világ egyes kikötőit meg sem lehet közelíteni, még Afrikában sem, de itt nemcsak bárki bemehet, de ott életvitelszerűen tartózkodhat, sátrat verhet. Ezt tettem én is, mert megtudtam, készül egy hajó RANKba. Erre nagyon nehezen jöttem rá, két napig jártam a nyakukra, végül egy etióp potyautas árulta el. Ugyanis a nagy teherhajók kirugásmentesen szállítják a potyautasokat. Azért ne higgyük, hogy ez olyan egyszerű, hiszen a teherhajók holnapoznak. Én szerencsés voltam, mert csak 9 napig holnapoztak esetemben, de volt három hetes holnapozott is. Ez a szerencsétlen agyonholnapozott már alig élt, hiszen semmije nem volt – ezért is lett potyautas. Mindennek ellenére azt a néger dicséretére kell mondanom, hogy a kajáját (itt a főtt kajára gondolok – azonnal megosztja, ha valaki esdeklőn a tálba néz. Ennek Europer emberek számára az az ára, hogy a néger kézzel eszik a közös tálból és nyitott szájjal rág. Egy bizalmas ismerősömtől megkérdeztem, miért eszik nyitott szájjal a néger, amire azt válaszolta – és ebben igaza volt, minden gúny nélkül – így az ízélmény a hallás miatt fokozódik, valamint jobban lehet telíteni a pofazacskót. Én azt teszem hozzá, hogy a pépes táplálékba szorult levegő jobban elemeire bontja a kaját Kérek mindenkit, csak ezért, ne haragudjon, vagy vesse meg a négert, ebben lehet igaza. Előbbi agyonholnapozott emberünk így élt a közös tálon – hogy milyen viszontagságok vártak még rá, azt maga sem tudta, hiszen azonnal felkötötte volna ez esetben magát az első mangófára. De tudjuk: a sors nem megölni akar: abból mihaszna – de szivatni! Csak erre tudok példákat, keress rá a Matastik névre, és kérdezd meg tőle, milyen veterános élményei voltak az utóbbi harminc évben. Szép példa Parnitzki Mihály költő esete: akinek első kötete elveszett, a második a kiadó megszűnése miatt elkallódott, a harmadik elkészült, de a költő már úgy döntött: meghal- a kötet elveszett.

Az innivalót illetően az utazó figyelmébe ajánlom az alábbiakat:

Ne háborodjon fel a thea mennyiségén, ha egy pondért (5O Ft a 2014-es inflációs lopáskor) kb. háromnegyed decit kap. Ez általános szokás, Etiópiából terjedt el valószínű. Ez a thea elég sűrű, de semmi. Viszont a négerek akár naponta tíz teát is isznak. Én mindig azzal szoktam kezdeni, hogy nem kettőt kérek, mert az ugyanúgy semmi, hanem magam választom ki a nagy poharat(amit kölcsön kell kérni), ezt el kell mosni ( a néger nem mosogat, hiszen így értékes kaja megy a semmibe, amellett, hogy a legyecskék úgy is felesznek mindent pár perc alatt-igaza is van!) A másik fontos dolog: a néger nem egyszerre eszik és iszik. Előbb végez az evéssel és csak utána, legtöbbször máshol iszik. Ez alól kivétel a víz, de az sem mindig. Az éttermekben vizet bárki kaphat ingyen, ez igen szép dolog. Próbálja meg ezt valaki itt! A harmadik dolog: sok helyen a thea tetejére tesznek egy kis koka-levelet. A koka- szemben a Coca-colával – igen zamatos, természetes anyag, ekkora fogyasztása egészen kellemes, semmi bajt nem okoz, feldobja az embert, minden függőség nélkül. Néha a teába tejport kevernek, ezt is ajánlom. A thea általában a kiváló Ugandai, de lehet kérni angol theát is ( ez a ceyloni)

A 9 nap várakozást igyekeztem termékenyen eltölteni – nem sikerült. Jókat fürödtem a kikötőben, ahol nagy tekintélyt vívtam ki, mert beindítottam egy diesel aggregátot, amivel meghegesztettem a mótorom lámpáját.

Az eset jól alátámasztja az utakról mondottakat: a lámpát egy M l2-es azaz cca. tizenegy milliméter átmérőjű csavar tartotta úgy, hogy az egy ötven (!) milliméteres aczél tömbre támaszkodott. A szörnyű rázástól mégis ez a baromi erős csavar is letört. Csak tájékoztatásul jegyzem meg, hogy Szakály Miklós (Richthoffen báró úr) repülőgépének mótortartó csavarja is ugyanily méretü, és kettő van belőle. Ez tartja a 350 lóerős, kilenc hengeres mótort, amivel pazar bukfenceket rovunk. A mótor súlyereje loopingnál cca. 3 tonna. Mótorom lámpájának súly pár kiló. Hihetetlen mit tudnak az Afrikai utak!

Az egyetlen fehér voltam a kikötőben, noha a városban hónapok után találkoztam fehér emberrel.

A városban való DKW használat fokozott ügyességet és körültekintést igényelt, hiszen a járműveknek nemcsak a száma, de az erőszakossága is azonos volt az útviszonyok minősítő mértékével. A tülekedő járművek azonban igaz, hogy érintik egymást – ez mótoromnál azért fordult elő ritkábban, mert a fehér embert tisztelik – de ritkán lökik fel a másikat. A mótoromat oly finoman tudtam szabályozni, az oly alacsony alapjáraton püffögött, hogy sem a manőverezés, sem a bemelegedés nem ölte le. Igazán elégedett voltam a géppel. Mindenki le akart állitani, mindenki megbámult. ( Amikor két hónap múlva – immár mótor nélkül visszatértem Jubába, az utcán nem tudtam menni: vad idegenek állítottak meg, kérdezték, hol a mótor?? Ezt azért kell közölnöm, mert ha az utazó bajba kerül, akkor ezektől az emberektől egy tál étel erejéig segitséget kaphat!)

A kikötőben festői látkép tárul az utazó elé. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekből alszanak itt emberek a száraz évszak miatt tető nélküli olyan lakásokban, amiknek a legfontosabb berendezési tárgya a vaskeretes ágy, rajta a szúnyogháló alatt a gyakran sok tucat fontsúlyt nyomó, nem kis átmérőjű és hangerejű nővel, a tartalékot nem beszámitva, ötnél nélkül nem kevesebb kaki- és köpetporban matató, üvöltő utóddal. A lakás falait a földbe karcolt vonal jelzi, a jobbmódú katonai lakások ezzel szemben fehér porral (liszttel) körüljelöltek. Aki átlépi a vonalat, az belépett az izlésesen berendezett lakásba. A berendezési tárgyak azonban az ágyon kívül is képviseltetik magukat. A konyhába lépve előbb a konyha körül felépített tablíniumon kell áthágnunk * { tablínium a klasszikus palota márványborítású, stukkókkal borított, padozatán gránit, márvány berakású, falain boltívekkel és vakablakokkal tagolt helyisége, az ősök heroikus tartású idealizált, klasszikus szobraival, festményeivel, egykori vértekkel, tárgyi emlékekkel} * Itt ez praktikusan egy félméteres fekete műanyag és kommunális szoborcsoportozatot jelent, talán a szobor helyett mégis inkább a redimed kifejezést alkalmazva. Az önterülő kupacoknak előbb a tetején, majd oldalain is roppant izgalmas formában kezdenek megjelenni a színek. A fekete kupac előbb kizöldül a lépési manőver megkezdésekor, majd csak ezt követően gyönyörködhetünk a színpompás látványban, amit a kézből kieső műanyag-üvegek, plasztik-zacskók, cigarettásdobozok gyümölcshéjak elhajított elektronikák kínálnak. Ennek az az oka, hogy a zöld döglegyecskék lomhábbak, szeretnek az utolsó percig pihenni a kulával telehintett, agyonköpött, maszattá mocskult felületeken, míg a fekete legyecskék sokkal életrevalóbbak, fürgébbek és jóval intelligensebbek. Az évek során megerjedt halbelsőségek legfelső rétegei szemgyönyörkedtető látványt kínálnak a művészi izléssel bekevert bíborvörös koloratúrral. Ez a nagyszerű árnyalat az utolsó feltűnő szín, hiszen ezen maradnak legtovább a döglegyek erős túltápláltságuk miatti elhízásuk okán, hiszen ez nekik az a delikát, amit a sors a székevésért kárpótlásul nyújt..Ez a tagolódás a néger arcán lakmározó legyecskékre nem jellemző, hiszen úgy az orrnyilásokban, mint a szájban és szemben is megtaláljuk valamennyi legyecsketípust – tiszteletből nem felejtve azt a rendkívül apró, muslicaszerű rovarkát, ami kifejezetten szemre megy, és a pupillától l-3 cm-re repdes fáradhatatlanul. Mivel a szemmel ilyen közelre nem lehet fókuszálni, meg a rovarka rendkívül apró, a lőelemképzés lehetetlen: a légi győzelem kizárt. A rovarka csak a szembögybe reppen bele, így pedig-ha nem akarod kiverni a szemed- szintén lehetetlen a leütése. A rovarvilág védett , hisz a néger soha nem üt le egy rovart sem. Éhezéstől sem kell tartania. A konyha legfontosabb eszköze a chart-coalt (azaz faszenet) izzító vas henger, néha kúpos, lábakon álló rács. Ezen billeg a mélyhúzott mázatlan aluminium edény, benne a felismerhetetlen örlemény, amit kivályt fa hengerekben aprítottak. Kavarására T alakú lekerekített, kb. félméteres fa eszközt használnak. A másik táplálék a pálmaolajban sülő hal. A jól beérett, félig kibelezett, napon szárított halkupac adja a kikötő kilóméterekre hatoló, jellegzetes illat- arómaanyagát, az utóbbit azon esetben, ha a dögillat már annyira koncentrálódott, hogy harapni lehet. Érdekes volt számomra, hogy a legszegényebbek – a potyautasok – és a leggazdagabbak, akiknek nagy árukészletét az uszályokra rakták – egyforma, igénytelen életvitelűek voltak, egyformán kedvesek és barátságosak.

A kikötő érdekes színfoltját jelentették az indiaiak. Noha sok etióppal és arabbal is találkoztam, mégis az indiaiak a legmarkánsabbak. A kereskedők közt is akadnak (főleg Tanganyikából jönnek, ahol száz éve vasútat építettek) Az indiai katonák főleg a velem gyalázatosan viselkedő UN-ben szolgálnak.

A kikötőben rengeteg UN páncélos, szállító jármű, excavator, darú akadt, melyek a zavargások alatt ugyanúgy , ugyanott álltak. Vajon miért???? Milyen jó lett volna, ha ezek tényleg azt csinálják, amiért oda kerültek, és nem a „DAMNA” nevű 104-es számú hajó mellett pihennek.!! Sok ezer (!) életet menthettek volna meg ! Az UN felelősségét e kérdésben nem nekem kell feszegetnem (ha túlzón üzleti érdeket sértek akkor esetleg lelőnek, mint un. „Terroristát”), mert akkor nem tudom befejezni az útleírást!

Magyar vonatkozásként megemlítem Rejtő Jenő nevét. Noha a néger igazán nem „rejtői” alkat, hiszen általában nem akar semmit, de mégis itt felemlegetem. Nemcsak azért, mert vittem néhány Rejtó kötetet, de azért is, mert néhány story innét indult el – rejtői társalgási fordulatokkal, Rejtői arabokkal, simlikkel. Úgy KONGOR magasságában egyszercsak megszólalt Johannes MEBRATU tel.:251 09 11 20 28 63 etióp simlis disznó, de igazi rejói/Piszkos Fred-i alkatú cimborám: Valami geci átrendezte a zsákokat alattam. Másnap visszarendeztük, és milliókat érő két kábszeres zsákot leltünk. Töprengtünk, mit csináljunk. Néztük, ki figyel. De semmi eredményre nem jutottunk. Mi legyen a zsákokkal? Ha eltesszük, megölnek. Ha valakihez továbbcsempésszük, az öl meg és még a hatóság is külön-külön. Ha bedobjuk a Nilusba, akkor lebukhatunk, akkora adag volt a két zsák fű, akkorát csobbant volna. Végül Jimmi azt mondta: megoldom. Nem érdekelt, hogyan. Mit mondott előbbi morálú miniszterünk? (Azt hiszem GY.F.) „Jobb, ha nem tudjuk.”- amikor valami simlis disznóságot akartak azonosítani személyével.

19. A SUDÁNI RUGBY

Annyira megtetszett a cím ötlete, annyira frappáns, hogy ezért külön fejezetet írok. A JUBAi kikötő mangófáiról. A mangó a proletárok gyünölcse. Hasonló a társadalmi szerepe, mint nálunk a szilvának és sárga, néha kékes társának a fosókának. Mindegyik vadon nől, nem igényel semmiféle gondozást, mégis bőséges, kiváló termést ad. Az önző, rosszindulatú szölő ellenpontja. A mangó azonban csúcsa a vadon növő, jóindulatú gyümölcsöknek. Valahogy a teremtő ezt a dolgot elrontotta, elfelejtette szivatni az embert, hiszen a termést még leszedni sem kell, az magától lehullik. Néha a néger megpiszkálja egy tizméteres bottal, de csak azért, mert vagy kapzsi, hogy minnél előbb eladja a zöld termést a piacon (ott a legtöbb mangó zöld), vagy pedig már mardossa gyomrát az éhség. A kikötő tele volt mangófákkal, melyek ráadásul a legjobb árnyékot is adták. Alatta laktak a kikötői lakosok, meg a hajóra várók is.

Néha nagy palávert kavart a mangófa. A néger nem tartozik az előrelátó emberek fajtájába. Már dél körül jár, még nem reggelizett, az ebédre még esélye sincs, lusta botot keresni: mit csinál? Fog egy gambit, akkorát amekkorát még el tud hajítani, akkorát, amekkorát nem kell sokáig keresni, mert az is munka, majd odavágja a kiszemelt éretlen mangóhoz. Az persze nem esik le. Ujra és ujra megismétli a dolgot, egész addig, amig valakinek be nem veri a fejét a leeső kő. Ilyenkor a bevert fej gazdája – ha van ereje hozzá, vagy a rokonai, különösen, ha nőt, vagy gyereket terített le – tömegverekedést kezdeményez. Messze hallatszik az „anyázás”, a boxok csattannak a kobakokon, felverik a port, ahogy ütik egymást a földön.

Az igazi, és ennél azért sokkal látványosabb sportosabb testedzést is le kell azonban írnom, végtére a fejezet is erről kellett volna, hogy szóljon.

Ez esetben a sárgás, mézédes, leveses mangó nagy puffanással leesik a fáról. Ha valaki felmászott, és ő okozta a termés hasznosításának indulását-mert ilyen is van – akkor a mindnyájunk által ismert társadalmi kontraszelekció törvényei szerint (aki dolgozik, az sziv, de legalább nem részesül semmiből) – fenntről bambán néz a leesett gyimölcsre. Szórakozása azért van, mert ő foglalja el a legjobb helyet az elkövetkező negyed óra látványosságához. Ez pedig a következő: a puffanáshoz legközelebbi négerhalmaz rárohan a termésre. Azonnal kitör a tömegverekedés.Reppennek a saruk (a néger sohasem hord cipőt), a pofazacskókat átszakítják a szájüreg mélyére beboxolt chakpák, recsegve szakadnak a textíliák. Egyvalaki, bevert fejjel, kék szemhéjakkal mégis alúlról kiront a gyimölccsel. Nem habozik, már beleharapott. De ezzel időt is vesztett. Azonnal tízen ugranak rá. Megintcsak a nagy kavarodásból,öklözésből, porból, rugásokból előrohan valaki. Ő már látszólag okosabb: isszonyú sebességgel elrohan. De ez feltűnőbb, így a fél kikötő debilserege üldözi. Ugrál a hajók közt, villámsebesen felmászik egy árbóczra, kötélen lendül: mindhiába. Valaki elkapta, és a lábánál fogva lehúzta. Kitépik kezéből a félig megrágott, a porbaesésektől pannírozott gyünölcsöt. Ujabb tömegverekedés. Női sikolyok az elhullottak körül. Amott egy rendőrgummibot pattog egy kobakon. Emitt hatalmas sikítást hallat egy vemhes nő, akire rázuhant az ágy tíz emberrel, amikor- mint az üstökös magja, hatalmas négercsóvával - átfutott felette a mangó efemer gazdája, s közben felrugta a rozoga ágyat több köbméternyi már elkészült, és még félkész gyerekkel. Erre az éhségtől alélt utódok is feleszmélnek, visítva veszik körül a tömeget. Néhány kisebb súlyú, elszemtelenedett utód kirepül a kupacból, magával sodorva pár zsákot. A kiszakadt zsákok lisztje beteríti a tömeget. A zsákmány reményében a zsákkal valaki a négerkupacot meghágja, és rájuk üriti a zsákot. Lent ordítás, káromkodás. Egy százkilós kétméteres, de roppant lomha néger most moszkitóhálót dob a három méter magas négerkupacra, s alatta nyúlkál a termésért. Megjelenik a mangó egy szájban. A százkilós néger ráugrik a szájhoz tartozó hasra, mely egy nyelvvel és a nyelőcső kezdeti szakaszával úgy löki ki a gyimölcsöt, hogy a hasból kifreccsenő félig megemésztett pép azt maga előtt tolja. Egy kicsi, fürge, aki most érkezett, teljesen pihent, még bekapja a nagy magot, de megenni nem tudja. Kitépik a szájából, de az rondán harapja az állkapcsát szétfeszítő ujjakat.. Üvöltés hangzik. A levegőbe valaki feldobta a termés elroncsolt magját, amit még lehetne békeidőben szopogatni, de arra még évtizedekig várni kell. A termés már nem koppant a földön. Eltünt. Még néhányan lézengenek, aztán visszamennek, hogy tovább várjanak. A jelenet elhal, már senki nem tudja, hova kenődött a mangó belseje, ki-ki ellen küzd (mert a néger összetartó, ha a családból valaki kap egy horgot a szeme alá, ott a többi családtag is azonnal belekapcsolódik a bunyóba, noha fogalma sincs mi történt, ki mit csinált, de végtére ez nem is érdekes!!)

20. A dinka és a pigmeus

Az egyperces-sem jelenet végtére szerkesztési hiba miatt került külön fejezetbe, hiszen az előbbi küzdelem része, abból kiemelt, Igy azonban az előbbi történet lendülete nem tört meg a kommentálással. Tehát mégsem szerkesztési hiba. Miról van szó? Előbb a dinkákról, akik az emberiség legelegánsabb tagjai kétméteres magasságukkal, vékony, hosszú végtagjaikkal,. Óva intettek tőlük, Antonio Pizzi még visított is, gyönyörűségében, elképzelve, ahogy egy fején kis hajpamacsot viselő dinka mótoromat és engem is péppé zúz. Igen a fejük tetején általában tollal, levéllel átszúrják csomóba fonott, 5 cm magas hajpamacsukat, koponyájuk egyébiránt kopasz. Százával mászkálnak YIROLban és környékén. Vállukon vetik át színes lepedőjüket, asszimetrikusan, úgy, hogy csak egyik mellbimbójuk látszik ki. A nők ugyanígy. Nagyon szép testalkatúak. (Leni Riefenstahl mégiscsak valamit tudott!!) Lándzsájuk váráskor függőlegesen áll, lábuk körülfonja. Igy

könyebb a várás, ami legfontosabb dolguk. Általában párosával járnak két azonos nemű. Néha kézenfogják egymást. A nő itt is drága. Nagyon vékonyak, soha pocakot nem láttam. Igaz, azt nem könnyű kialakítani.

Egyáltalában nincs rossz véleményem róluk, engem soha nem fenyegettek, sok ismerősöm volt közülük, nagyon segitőkészek voltak és méltóságosak. Nem lejmoltak meg soha. Volt bennük emberi tartás, úgy láttam.

A dinka őshonos Sudánban.

A pigmeus törzs tagjait lehet sokféleképp értelmezni. Lehet mondani, hogy az emberiség legjobban elférő embertípusa, aki nem szokta beverni a fejét az ajtófélfába, de mások nevezhetik groteszknek is akár, kivált, ha melléjük állítunk valakit. A pigmeusokkal való első találkozásom ugyan Burundiban volt, de a pigmeusok az ITURI folyó környékán őshonosak (Congo) és arányos,de törpe méretükről elhíresültek. Sok róluk készült képem közül ajánlom 2012-3 évi „Veterán mótorkerékpárral Fekete Afrikában ’ c. munkám ezzel foglalkozó részét.

Ha ilyen alaposan ismerem mindkét társaságot, akkor miért kerülnek ide? Nos azért, mert összekerülésük rendkívüli kómikummal járt. A világ legnagyobb és legkisebb embertörzsének egy- egy példánya mutatta be előttem ügyességét. A pigmeus – bár ők közismerten békés törzset képviselnek – az előbbi mangórugbyben magához kapta a labdát, nyomában a Dinkával, akinek derekáig ért.A dinka, hatalmas lábaival azonnal utólérte. Csakhogy a parányi pigmeus rögtön cikázni kezdett, amit a dinka méretei miatt nem volt képes követni, az emberparány minduntalan kisiklott a kezei közül. Persze a végén ezren rohanták meg a pigmeuskát, és a küzdelem új irányt vett.

21. Fürdéseim

Ha a (szerintem felesleges) pszichológusok komolyan vennék munkájukat, akkor felépítenének mondjuk, -hogy exotikus legyen- a Níluson tíz különféle hidat, majd megnéznék, melyiken megy át a fitymálandó és pocskondiázandó személy, és következtetéseket vonnának le.

Az emberek természetesen különbözőek. Ha valaki könnyedén vette a Műegyetemen a „VASBETONSZERKEZETEK” tárgy negyedéves kötetét (ebben van szó a 3-dik feszültségállapotú, határozatlan vasbeton tartókról), az lehet, hogy a feszített betonhidakat részesíti előnyben utazása során. Aki historikus gondolkodású, természetesen a rácsos tartójú szegecselt vashidakat szereti, még akkor is, ha szívesen elnéz egy Wünsch Róbert-féle századfordulós betonhidat. A modernista gombnyomkodó mi másért lelkendezne, mint a „szép ívű” korszerű függesztett bowdenhídért.(legszívesebben seggberúgnám esztétikai környezetszennyezésre hivatkozva). Trajanus életrajzírója, kiváltképp, ha fiatalkorában nyáron ács mellett dolgo zott vélhetőleg a fahidakat dijazza. A frankomán nyilván a Vierendel-tartós hídon ballagna át. A korai vasúttörténet búvára a csőhidat választaná, míg a metallográfus közelről studirozná az öntöttvas-híd repedésit, a Római történelemmel foglalkozó pedig bizonyára az aquaductusokhoz közel álló tégla boltíves híd ívközepén venne mély lélekzetet, letekintve a mélységbe. Palladió és Vitrúvius épitészettörténeti hódolója mondanunk sem kell, hogy a faragott kváderkövekből összerótt boltívű híd előtt álmélkodna, mert ez emlékeztetné a palotaépitészet ama páratlan korszakára, és pökne a vasbetonszerkezetekre míg a szingaléz (Ceylon) kultúra elemzője a kéttámaszú hidon baktatna, mert ez emlékeztetné őt az Auradhapurai két végen alátámasztott kőtömb-hidakra. A felsorolást szakítsuk meg, mert belebolondulunk, hiszen eddigelé csak a hídanyagokkal foglalkoztunk. Nyilván a Velencze-barát a magas nyilású hidon baktatna, a Párizst kedvelő az alacsonyon, mert ez emlékeztetné a Szajna-hidakra.

A pszichológusok általam nem kedvelt csapata azonban nem épít a Niluson tizféle hidat, inkább okoskodik. Kijelentésemnek: megmondom milyen ember vagy, ha tíz különböző konstrukciójú, azonos folyón elhelyezett híd közül az egyiken átmész: az előbbiek után van alapja.

Nos én a szegecselt vashidat választom. Ha hegesztett, már annyira nem szeretem, de még mindig jobban tetszik, mint a beton híd.

Ezért is örültem, amikor végre vashíd közelébe értem, s az Ateppi folyóba vetettem magam. Minden vízben megfürdök. Sokan ezért hülyének néznek, és igazuk is van, mert egyszer vagy egy krokodil kap be, vagy valami betegséget összeszedek. Eddig megúsztam, ezután már úgysincs sok hátra.(61 éves vagyok, mi a fenét akarok még??) Az afrikai fürdéseimet az idei évben a krokodilok tették kellemetlenné Nimulében (itt a fürdőhelyem az un. Nemzet iPar k (szándékosan írom így utálatom jeleként kihangsúlyozva a/z [pénz]-ipart!) tövében feküdt, és a dögök néha átúsztak, amint arról a Nimulei Kórházban, kifejezetten a krokodilcsonkoltak megtekintésére tett látogatásom meggyőzött (a kórház és az árvaház majdnem szomszédosan feküdt). A krokodilok esetleges támadása tovább gyötört szerencsére csak gondolatban a már előbbi fejezetben írt vashídnál. JUBAban nincs ilyen veszély, de ott a víztisztaság Hüm-nem is beszélek róla, mert felfordul a gyomrom, annak dacára, hogy „szerencsére” nincs komoly csatornázás. Ettől kezdve a Nilusba mindig aggódva vetettem bele magam, különösen, hogy a krokodilok a hajó előtt sokszor lubickoltak egész NIMULEig, ahol szintén láttam krokodilt, meg a halászok is közölték: valóban előfordul. Amikor hitetlenkedtem, aznap elejtett, friss krokodil/hús/t mutattak, valamint a régebbi krokodillakomák koponyáit – mert néha a krokodil eszi meg az embert, néha az ember a krokodilt. Ilyen a világ. Shambában megszerveztem a fürdést, és mindig egy csomóan ugrottunk a vízbe az esetlegesen ott ólálkodó állatokat nagy csobogásunkkal megzavarva. Meg azt is csináltuk, hogy a hajómótor járatásakor csobbantunk, közel ahhoz. Még valami, ami lehet akár izléstelen is, de mindenképp tanulságos: általában naponta 1-5 alkalommal fürödtem, tehát ez felfogható rendszeres tisztálkodásnak is. Mégis, az egész utam alatt háromszor használtam csak szappant, de nem éreztem a hiányát. (Persze, hogy mások mit éreztek, azt nem tudom!) Úgy okoskodtam, hogy az állandóan szappanozott bőr gyengül a kórokozókkal szemben. De lehet, hogy fordítva áll a dolog. A Viktória-tóban számtalanszor úsztam nagyokat Entebbében és a Sesse-szigeteken is. Itt nincs krokodil, nem kell aggódni.

22. A SUDANi gyimölcsökről

Négy bekezdést is tervezek ide: az egyiket JUBABA szenvedtem el, a másikat SHAMBEben, míg fecsegek az Eastern Equatorials tartományok vad gyimölcseiről és a koka-ról is.

JUBAban a városban sokat kellett mótoroznom, mert hivatalos ügyeket intéztem. A szálláshelynek egy luxushoteléjszakát kivéve, a kikötő egyik putrijában felütött sátram használtam . Innét naponta mentem ennivalót vásárolni a közeli piacra. Általában gyalog, de pár alkalommal mótorkerékpárral. Rendkívüli óvatossággal vezettem, ismerve a négerek kiváló reflexére alapított pocsék előrelátással párosult veszélyérzet nélküli erőszakos vezetési stílust. Biztosításom rég lejárt, de csak Ugandára szólt, hiszen a biztosító nem segiteni akar a szorult helyzetben, de profitálni(l. INDOCHINAI könyvemben a Sírásó történetét): Sudánra nem tudtam biztosítást kötni. Érdekes Angliában külön biztosító arról gondoskodik, hogy az önkéntesek Sudánban(!) is kapjanak segitséget. Csakhogy ott meg az a baj, hogy ez a biztositó billes (regisztráció, E-bankszámla, E-mail: ettől lerogytam, hiszen hogy beszéljem meg, hogy mit akarok, ha előre egy (D)ebill már megfogalmazza a lehetséges válaszoknak nemcsak a fajtáit, de hosszát és formáját is az Eü(azaz Egészségügyi Papír)helyetti Eürlapon.) Egyik kezem mindig a fékkart előfeszítette, amit ugyan utált a fék, de nagyon hasznosnak bizonyult. A piac a balesetek melegágya, mert mindenki tülekedik, nem figyel a közlekedésre. Rendkívül lassan pöfögtem, a dugattyú szinte gőzgép-tempóban járt fel-alá a hengerben, négyütemű mótorhang püffenéseket hallatva. Ám mindhiába. Egyszercsak az egyik stand mögül hirtelen kitoltak elém egy talicskát. Nem tudtam megállni, a talicska feldőlt, de én nem: az első kereket megtartotta a talicska letámasztó-lába. A talicska azonban tele volt gyümölccsel. A tulajdonos visított, én is hajtogattam a magamét. A piacon azonban azonnal döntőbíróság alakul többszáz ülnökkel és agyerős (azaz izmos) bíróval az élen, aki leugatja a közbeszólókat. Egyértelműen a talicskást tették felelőssé. Mindketten elkezdtük a havária elháritását: én egyengettem a sárhányómat, emberem meg szedte a gyümölcseit. A „bíróság” jelenlétét azonban kihasználva kikanyarítottam magamnak a gyümölcsből némi kárpótlásként pár ananászt. Ez a gyümölcs tette a későbbiekben elviselhetővé a hajózást, ugyanis a hajűra várókat két hétig holnapoztatták, utána BORban sem tudtak vásárolni, mert kitört a háború és a néptelen és lezárt BORból menekülnünk kellett (akkor még nem a kivégzett lakosság miatt volt a „város” néptelen, de a félelem okán), SHAMBÁIG nem volt semmilyen falu, ahol lett volna érdemi élelmiszer egy hétig, majd SHAMBA a teljes kietlenség helyének bizonyult egy hónapig. Ananászkészletem úgy a hajósnépek, mint a legénység közt nagy népszerűséget biztositott Utam során máshol nem tudtam venni ananászt, csak YIROLban, de oda messziről érkezett, nagyon drágán. A mangó Sudánban közönséges, de inkább a déli részeken. A felvágott cukornád sokszor megoldotta mérhetetlen gyümölcséhségemet. A néger a vad növényt is eszi, de ez Európainak fogyaszthatatlan erős,kemény rostjai miatt. A néger foga azonban megbirkózik vele. A Niluson a hajóra a sudáni vendégszerető partmenti lakosok – tán mulatságból – mindig tömegével dobálták a vad cukornádat, amiért a négerek a már előző fejezetben leírt közelharcot folytatták. A cukornád akár két hétig is eláll, ha nincs felvágva. A vágott, hüvelykujjnál jóval vastagabb szárból pár napnyi tárolás után is kirágható mézédes,zamatos leve. Ajánlom, mert a fogtisztításhoz kiválóan alkalmas. Én erre használtam: erős, párhuzamos rostjai kiválónak bizonyultak erre. A JUBAi piacon mindig találtam PASSION-gyümölcsöt, melyet itt BATUNAnak neveztek. Ennek vastag, fonnyadt,sárga héját feltépve a belsejéből a gránátalmánál jóval nedvdúsabb, savanykás kocsonyás, magokkal telitett mesés lé tör elő. Igaz, nem kiadós, hiszen ugyan a gyümölcs kb. fél öklömnyi, de leve elég kevés ehhez képest. A kis és nagyméretű citromok közül hajós utazásomhoz a kissebbet részesítettem előnyben, mert nehezebben romlott.Igazán ezek nem a nálunk ismert sárga citromok voltak, hanem lemonnak nevezett rokonai. Azonban – a helyiek nagy csodálkozására – én a theába mindig belecsavartam párat. A narancs nem érdekelt. Nagyon drágán is adták. Érdekes, hogy nálunk kb. negyed árban kapható, ahogy a banán is olcsóbb hazánkban. A (görög-ott úgy mondják: water-)dinnye nem okozott ugyan csalódást, mert nagyon kivántam, de nem volt igazán sem édes, sem zamatos. Csak JUBAtól délre kaptam. A datolya importált, csak száritott alakban kapható ugyanannyiért, mint nálunk. Paradicsom is csak e sávban akadt utam során,magyar téli(!) árért. Az alma számomra azonkívül, hogy érdektelennek bizonyult, még megvehetetlen árúnak is tünt.

Mint írtam, a JUBAból induló „NAKHLA” hajó 570 utasa már az indulás előtt sem rendelkezett elegendő táplálékkal. A háború előszele már érződött, a rakományok késtek, a jahó minden nap „holnap” indult – két. Az alúltápláltság problémáját még fokozta az Afrikai tápálékok silány mivolta, valamint az, hogy a hajón csak tartós élelmiszert lehetett enni, friss zöldség,gyümölcs nem került. Ujabb gondot jelentett a hajó üzeme. A nagyon lassan haladó, erősen túlterhelt hajótest minduntalan nemcsak zátonyra futott, de a Nilusban nem fért el, minduntalan letarolta a partot, ami a tolatások, uszályszétkapcsolások miatt lassította a menetet- de enni ezalatt is kellett. Mindenki várta a BORba való érkezést. Azonban ujabb csalódás érte az emésztőrendszert: BORban lezárták a kikötőt, a felkelők elkezdték a fosztogatást és vérengzést. Élelmiszer beszerzését megpróbálni sem lehetett. A hajó éppen idejében távolodott el a parttól, hogy ne mészároljanak le (a hajó rakománya miatt!) a felkelők. Ujabb keserves hajózás kezdődött: majd MALAKALban – mondták a derülátóbbak. Csakhogy erre nem került sor: a hajó előtt elvágták a felkelők az utat. Maradt egy sziget: SHAMBA. Igen, szigetet írtam. Ellenzékem gúnyos, gombnyomkodós megjegyzéseire már most felelek: Shamba sziget, mert víz veszi körül még akkor is, ha ezt esetleg valaki gombnyomkodással cáfolná, valamint felvételeimen motorkerékpáros képeket lát. A hozzá vezető út ugyanis egyes helyeken nyeregig érő víz alatt vezet. Ide sem hajó (a felkelők miatt) sem más jármű nem hozhatott élelmet. Többen megpróbálták áttörni a víz- és ostromzárat, ezek közül többeket lelőttek. Még a külső forrásra építő feketézők is hoppon maradtak. Más előrelátó feketézők az utolsó pillanatban vásároltak némi élelmiszert, ezt most sokszoros áron értékesítették – csakhogy a hajó utasainak nagyrésze potyautas volt – pénz nélkül. Én Shambában eltöltöttem 31 napot. Nem panaszkodhatok, hiszen privilegizált helyzetbe kerültem részben a katonasággal való jó kapcsolatom miatt, részben, mert fehér embernek születtem, részben a hajó konyhájához való műszaki kapcsolatom és bölcs előrelátásom okán: mikor még a bőség idején mindig egy-egy delikát falattal kedveskedtem nekik (datolyával, ananásszal stb.) . Tehát a Shambai táborban erős alultápláltságról beszélhetünk-igen finoman fogalmazva. Hal és cukor bőven volt: az első a NILUS rendkívüli halbősége miatt (valószínű, ezért nem bántottak a krokodilok), a cukor viszont a hajó rakományából származott. A vizet szűretlenül a Nilusból ittuk.

Január 7-én a hajóról leparancsolt a katonaság. Egy kézitáskával vánszorogtunk a táborig, ahova bezavartak Lehet, hogy igazuk volt, mert 13 órára jeleztek egy ostromot a víz felől. Mindenfelé katonák rohangáltak, belőtték a tüzelőállásba hozott fegyvereket, a tábor körüli őrséget is megduplázták, a tüzeket el kellett oltani, amin a nyamvad kása főtt azoknál, akiknél volt még köles vagy liszt. Hogy miért írom mindezt? Hogy érzékeltessem, milyen örömet jelentett a potyautasoknak, hogy délutánra lefujták az ostromállapotot, ki lehetett menni a sátrakból,és a tábor bejáratánál megjelent két helybeli gyerek és ARDIM-ot árult, egész elfogadható áron. Az ardim babszerű magjai körül barna, rostos-szálas, ehető pép szopogatható. Savanykás, nyomorult, vad gyümölcs, bár azt mondták, jó a malária ellen. Én a nagy gyümölcsfüggő, nem téptem egy darabot sem a cserjékről, hiszen élvezeti- és tápértéke roppant alacsony. Lapos hüvelyének hossza kb. 1o cm. Éhinség esetén hideg-teát csinálnak belőle. Jelentősége inkább a nyálképzésben van, hiszen egy profi néger reggel 1O secundumként, később félpercenként köp egyet. Ehhez pedig nyál kell. A gyermekek kollekciójában volt még LALOBO is: ez is vadon nő, gyalázatos fosbarna színű golyó, belsejében kemény maggal. A héja állítólag ehető. Megpróbáltam, de ezt az állitást nem erősítem meg, még akkor sem, ha 3 cm-s mérete sok tápanyagot sejtet. Csakhogy a 3 cm-s átmérőből 2,5 cm a mag, 3 mm a kemény héj, s a többi a kencés gyimölcsíz- mármint másoknak.

A bizonytalan jövőben bízva kértem egy listát még NIMULEban Santostól, gondolván arra, hogyha kirabolnak, akkor se halljak éhen: megkérdeztem milyen vad növényeket eszik a bozótlakó néger, aki semmiféle emberi táplálékhoz nem jut? A lista az alábbi: INJU, ONJU, KOLOMBGWORO, TILIBU, UBWA, LEMVI, UDRU, BULE, MUGURO-ZU KINJU, LUMBGWA Sajnos már nem tudta mindegyiket elmagyarázni, pedig kellett volna, hogy felismerjem. A MUGURO például kaszavaszerű és a földből kaparandó ki ehető gyökere. Ráadásul a karszton nő, ahol valóban semmi érdemi kaja nincs(kivéve a már leírt szintén karszton is virulens LEMVIt és ONJUt)

Bár a fürdések kapcsán kellett volna leírnom a történetet, de mégis itt adom közre. A JUBAi kikötőben minden nap legalább ötször fürödtem a Nilusban. Itt nem fordul elő krokodil, az utazó vígan lubickolhat a mocskos, úszó szigeteket szállító nagy sodrású vízben. A kikötő azonban a harcok miatt alig indított hajókat, azok mind összezsúfolódva vesztegeltek drótokkal kikötve a part menti fákhoz. Kikiötő!?-kérdezhetné valaki a képeimet nézegetve. Igen kikötő, de Afrikai, azaz meredek partoldal, kikötésre (a természet által) épített fákkal, amikhez összezsúfolva drótozták a kb. 20 m hosszú, keskeny, 50-150 Le-s külmotorral hajtott vashajókat. Ezeken a legénység élte a maga szokásos életét, azaz várt. Velem mindenhol rendkívül barátságosan bántak, engedtek fürödni. A hajók tatjáról ugráltam a műanyagtörmelékkel és roncsokkal tele vízbe. Az egyik nap, ebéd utáni theázásom után szokatlanul frissnek éreztem magam, pedig a rekkenő hőségben ilyenkor fel szoktam kéredzkedni valami hajóra, ahol olvasgatok az ottani déli pihenőhöz alkalmazkodva. Most azonban inkább fürdőt akartam venni. Lépdeltem az egyik hajó csandától kenőcsös fedélzetén, aminek a végén gyermekek is voltak. Mivel a gyermek olvasás közben olyan akusztikus hanggenerátor, melynek hangszórója folyamatosan úgy változtat helyet, hogy közben kinyúló csuklós és teleszkópszerűen mozgó egységeivel személyi és tárgyi taktilizációt (matatást, tapogatást) alkalmaz, ezért idegsejtjeim kimélése és a disszonális hangélmény mellőzése miatt középtájon, a gyerektámadástól takarva vetkőzni kezdtem. Alig toltam le fertelmesen mocskos gatyámat, szörnyű sivitást hallotam az utódkupacból. Kibújtam a hordók takarásából, és láttam, hogy a Nilus egy kezében görcsösen botot markoló gyermeket ragadt magával, és viszi a következő hajó gerince alá. Azonnal fejest ugrottam, majd a gyermeket érezve kezemmel megragadtam. Éles perembe ütközött fejem. A következő hajóba! Kegyetlen rugkapálással, csak egyik kezemet használva valahogy visszavergődtem a hajó tatjához, magam sem tudom hogy. A Nilus kegyetlenül sodort, gyorsan kikerültem a tatot, a gyermek haját megmarkolva tartottam el magamtól, mert minduntalan rám akart mászni. Néha egy kis levegővételt is engedélyeztem részére. Igy úsztunk pár hajót, ahol végre el tudtam kapni egy „csizmát”(a hajócsavar burkolatát nevezi így a szakzsargon a külmotoroknál). Addigra már a négerel is odarohantak. Kiadtam a bágyadt utódot, majd kimásztam, kiráztam a vizet az utódból és levegőt nyomtam bele. A négerek elrohantak a közben működőképessé vált utóddal. Felöltözködtem, majd gondolataimba mélyedve mentem a parton, ahol a négerek meghívtak egy ebédre na persze ez is a szivatásprogram része: az utód öngyilkossági szándékát ebédelésem után hajtja végre! Egy falatos sem tudtam enni, de meghívás visszautasitása sértés, ezért egy theát kértem. Megint ott úszott a thea tetején a leveles szár! Megittam a rendkívül zamatos theát és megkérdeztem, ugyan mondják meg, mi úszott a tetején. Elmagyarázták. A koka-cserje levele. Megértettem a helyzetet: miért ugrottam a hajó alá az utódért, mi adott erőt a folyóval szemben! A történetet azonnal tudta mindenki ( a négerek kommunikációja döbbenetesen jó!), s attól kezdve még előzékenyebbek lettek velem. A koka cserje rendkívül zamatos, össze nem tudtam hasonlítani a COCA-COLA hatásával: ez előbbi nemcsak természetes, nem rákkeltő, de zamatosabb és olcsóbb is.

23. A SUDÁNi „jó” út

Már majdnem elértem JUBÁt, amikor le akartam térni a főútról. Az út menti árusoktól érdeklődtem: Segítenének-e vajh mennyire járható mótorkerékpárommal az az út, ami (és mutattam) ahhoz az egzotikus hegyhez vezet? Persze az egzotikus-mint elvont fogalom kiejtése felesleges volt, de a hadonászás pótolta részemről a nyelvi, részükről a fogalomalkotási hiányokat. Fejükhöz kaptak, jajgattak, és handabandázásukból tiltakozásukból, tört angol mondataikból kicsendült, hogy ez egy pocsék út, nem tudok odaérni. Én mégis elindultam. Nem mondom, hogy jó volt a földút, de összehasonlítva azzal a rettenetes keréknyomos, fél teherautónyi lékes úttal, ami az Ugandai határhoz vezetett, nagyságrendekkel jobbnak tűnt, második fokozatban járható benyomást keltett. A helybeliek rimánkodásától eltávolodtam. A következő tanyánál mégis megálltam, mert nem értettem, miért jajgattak az asszonyok, amikor látták, hogy elindulok. Itt már jobban beszéltek angolul, s közölték: persze odáig jó az útfelszín minősége, de az út mentén olyan horda lakik, akik kinyirnak. Ekkor megtanultam mi a jó út, és mi a rossz. A jó úton élve el lehet érni a célt, a rossz úton nem. Az út állapota, burkolata az másodlagos kérdés. Végtére az is!

24. A„NAKHLA”fedélzetén hajózok a A NILUSon

Mótorkerékpárom mellett felvert sátramban, a JUBA-i ikötőben vagy két hétig vártam a „Nakhla” nevű hajó és négy uszályának megrakására. Ez az idő eseménytelenül telt el, minden nap egy holnapozással. Utólag visszagondolva a háború feszültsége nemcsak – úgymond – a levegőben volt, de érződött az Észak-Sudáni határátkelőhelyek bizonytalan nyitvatartásával, az utak használhatóságával, a hajó indulásával stb. kapcsolatban is. Próbáltam az időt hasznositani olvasással, mótorommal néha berohantam a városba, néhány érdekes felvételt is csináltam. Lebontottam a kikőrendőrség mögött felállított sátramat, amire oly lelkiismeretesen vigyáztak az ottani nagyon barátságos rendőrök. Mennyivel más volt a velük való kapcsolatom, mint Európai társaikkal!!

Végre méltóságteljes veteránmótor-pöfögéssel behajóztam, a „NAKHLA” egyik uszályára, ahol sátorverésemmel berendezkedtem a közel öt hetesre becsült útra: RANKig. A teherhajót lassan megszállták a potyautasok. Sátraik, vagy csak leterített gyékényük minden egyes konténer, zsákolt cukorrakomány, vasanyag, hordó, konténer tetején ott éktelenkedett. Az árnyas helyekért kemény küzdelem folyt, hiszen égetett a nap. Sátramban hatalmas kupac gyümölcsöt, tejet,élelmiszert halmoztam fel. Marha jó megérzéssel lemondtam hazafelé szólő repülőjegyemet, hiszen még ha minden menetrendszerűen folyt volna, akkor sem értem volna kockázatmentesen január elejére Khartumba. Igazam is lett! Ráérzésem annyira erős volt, hogy megkérdeztem, mennyiért viszi el egy teher-repülő a motoromat! A százezer forintot sokallottam, ezért – ahogy az lenni szokott, sokkal többet fizettem ki a későbbi háborús események miatt.

A hajó indulás utáni első napja azzal telt, hogy összekötötték sodronyokkal az uszályokat, melyeket a „NAKHLA” egyenként vitt egy nagy vízfelületre.

Ezen az éjjelen végre tehát már a vizen aludtunk, ahogy az elkövetkező napokban is mindvégig. Másnap arra ébredtem, hogy megy a part-tehát haladunk. Olyan távol voltam a hajótól, olyan irdatlan nagy volt a rakomány, hogy semmi mótorhang nem hallatszott. Az uszályokat szinültig rakták, a konténereket két emelet magasságba halmozták, a sok gyékény, ember, áramfejlesztők, daruk stb.tovább csökkentették az áthallást.

Pár „utcányira „ tőlem moszlim család aludt a hajón (SADIKI SILIMA – Uganda-ARIKE, ini KOBOKO NEYA /KAYA URARA-KAKWA-MODIA, tel 256 784 048 603 és 095 4260 746 ) akik a későbbiekben leírt eseményeknek szemtanúi voltak. El voltam tőlük ragadtatva: csendesek voltak, naponta imádkoztak, az ekkor már erősen zaró ennivalóhiányon többeknél segítettek (nekik voltak készleteik), én is náluk étkeztem néha. Naponta kaptam koránológiai leckét, nagy figyelemmel hallgattam. Megböbbentem azonban, amikor a Sariaról(törvény/kezés) beszélt SADIK, aki ismétlem, jóindulatú, segitőkész, türelmes volt velem szemben. Mégis, ebben a kérdésben nem ismert kompromisszumot. Hogy igaza volt-e? Nehéz kérdés, különösen akkor, ha félreértésből büntetnek valakit (pl. lopásért csonkolással). Ezzel szemben Észak Sudán egyes részein Afrikában legjobb a közbiztonság. Ugyanilyen nehéz ügy a nőkérdés. A rokona főzött részemre többször is. Ilyenkor SADIK jelenlétében ajándékot adtam a nőnek, de az sohasem ért céba. Ezzel szemben megjegyzem, nagyon magas a nők számaránya a KHARTUMi egyetemen. Érdekes feszültségre hívnám fel a figyelmet ezzel kapcsolatban: A néger számára sajnos, beleértve mótorkerékpáromat is, a taktilis információszerzés alapvető. Mindent megfog, teker, csavar, morzsolgat,gyötör.Ujjbegyei végigfutnak a tárgyakon, ami elmozdítható, az mind nem kívánt irányba tekeredik, hajlik, ami nem, az törik,leválik. Ez vonatkozik az emberi testre is. A mi keresztény neveltetésünk szerint „a test a lélek temploma”, ezzel szemben a testi érintések a négerek részéről természetesek. Sorbanálláskor a „két lélek-egy test”-elv érvényesül. A kézfogás nemcsak elvárás, de egy érdekes formája alakult ki: előbb a hüvelykujjat kell megszoritani, aztán a kezet, majd ismét a hüvelykujjat. A moszlim lány ezzel szemben mindenféle taktilis benyomásra rendkívül érzékeny. A két csapat összekerüléséről sokat fecsegett számomra LADO. Ő volt számomra az, aki lélektani iskolapéldáját adta az első-generációs feltörekvő négereknek. Apja komoly hivatalt viselt a közigazgatásban, vagy talán a a katonaságnál. Már „egyetemre” járt Kampalában. Ugyanakkor megőrizte archaikus törzsi tulajdonságait: beleértve a folyamatos köpködést, táplálkozási módjait, a kézzel való evést, megbízhatatlanságot, nagyfokú segitőkészségét kiváltképp éhezés esetén (gondolok a közös étkezésre), a külsőségekre való erős odafigyelést, ami persze főleg a ruházkodásban nyilvánult meg.. Felesleges leírnom, hiszen majd minden „egyetemista” „business” szakra jár – ez bemutatkozáskor ugyanúgy egy közölnivaló kellék, mint nálunk volt a rendszerváltás után a „manager” felirat a névkártyákon. ( ladoayek@yahoo.UK.com)

A hajón rendesen a „NAKHLA” tetejére, a kapitány feje fölé másztam egy létrán. . Onnét jól beláttam a tájat, rengeteg felvételt készítettem.

E felvételek jól is sikerültek, kivéve a krokodilképeket. Amikor gépész voltam utoljára – három éve – a Nilus egyik komphajóján az Albert tavon (l. akkori könyvemet!), akkor kiváló krokodil- és vizilóképeket készítettem, itt azonban nem. Ennek vélhetően oka lehetett a nagyon ritka hajójárat, valamint az, hogy a hajó hatalmas mérete már távolról elriaszthatta a sütkérező krokodilokat. Mindig csak a csobbanást hallottam, és legfeljebb egy kis farokdarabka jutott lencsevégre, amit dühösen letöröltem.

A „NAKHLA” haladása a külső megfigyelő számára gyakran adhatott pánikot. Elöször is: nem fért el a vizen. JUBa alatt a folyó annyira összeszűkült, mintha a magyar Rába lett volna!! A kanyarokban, ívekben a partot megegyelte a hajóvonat. Ilyenkor a partra kifutott, kitört egy csomó fát, bokrot. Jók az erről készített képeim: jól látszik, hogy a hajó a földön rohan! A víz sebessége, meg teljes fordulaton járatott két diesel V mótor mindig győzött. A talajt persze jól ismerte a kapitány ( SELFERINO TAHMN LAKO 091 265 7114), tudta, hogy a sziklák nélküli agyag jól csúszik a hajótest alatt, különösen, mert az ilyen bemutatóknál pár waggonnyi vizet is tolt maga előtt a hajó, ami a füvet, agyagot sikossá tette. Ámde ez az üzemmód, midőn a folyó medrén kívül megy a hajó, a kanyarokat pedig leszeli: nemcsak a kötélzetet tette minduntalan tönkre, de egy csomó hegesztést is felszakított. Ilyenkor leszakadtak az uszályok, öt független egység sodródott lefele. Elöször persze nagyon megijedtem, de aztán hozzászoktam a dologhoz, még akkor is, amikor a folyón nemcsak egyszerűen keresztbeállt az uszály, de be is ékelődött a két part közé. A „NAKHLA” és legénysége azonban mindig rendet teremtett.

Persze szerszám nem volt, még egy nyomorult flex sem. A kötelek maradványait baltával vágták le. Ez karnyi acélkötélnél szép mutatvány. Ilyenkor, ha a partra kimentünk ezek a kilóméterre hangzó csapások adták hírül, mikor indul a hajó. A képeken is látszik, amint a tízkilós kalapáccs IBRAHIM MOHAMMED AHMED lesújt. (Hányszor hívott meg a későbbi hetekben ez a derék muslim theára, ebédre, de még az istentiszteletükre is…) Persze nemcsak a kötelek szakadtak ki, de a bakok is. Sem az elreppenő deréknyi acélcső bakok, sem a hirtelen elpattanó karnyi kötelek szerencsére nem okoztak sérülést a partarafutáskor, pedig nagyon demonstrativ hangokat adtak. Súlyosabb problémának itéltem a lékeket, amelyek szaporodtak. Részben a lemezelés felszakadása miatt, részben a „NAKHLA” manővereit követően, ahogy befogta a szétszakadt uszályokat. A legénység nagyon jól érezte, mi az a határ, ameddig lapíthatja a hajótestet. Sok elsüllyedt hajó mellett mentünk el, ezek örökre beleékelődtek a Nilus iszapjába. Részben hadi események áldozatai voltak, részben az ostobaságnak: túlterhelés,mélységmérő hiánya,térképézetlen meder,nagy sebesség stb. Egy ötvenméteres hajótest kiemelése nem könnyű feladat.

25. A “NAKHLA” befut BORba.

A BOR is kikötőbe érkező “NAKHLA”-t nem fogadták barátságosan. A kikötőőrség mogorva, csatára készülő katonái távozásra szólították fel. A levegőben vibrált a feszültség. A port bejáratát fegyveresek őrízték, nem lehetett kimenni. Minden boltot bezártak. A parton tömegével veszteglő hajók gazdái elmenekültek. A katonák hátizsákkal mozogtak, hogy azonnal átcsoportosíthatóak legyenek. Élelmiszernek nyoma nem volt. A feketézők a kikötőben pusmorogtak az emberekkel, és néhány zsákot feldobtak a hajóra. A BORból eddig sikertelenül menekülő néhány kereskedő mentette a még menthetőt. Egy motorkerékpár-árús a mederből pallón tolt fel néhány víz alól érkező mótorkerékpárt az uszályokra. Bár ne tette volna, hiszen sem a motorkerékpárok, sem a gazdájuk, JAMES, sem a segitők, (AWOTE, akinek csodálkozó arcára jól emlékszem, amikor jó szerencsét mutattam neki ujjaimmal. Honnan is érthette volna a második világháborús V jelzést, bár a németek után az angolok ismertették meg a világgal?? Most már soha nem is fogja megtudni, hiszen) soha nem érkeztek meg RANKba agyonlövésük okán. A “NAKHLA” megkezdte elszakadását a parttól. Éppen idejében, hiszen a BORi mészárlás 2500 halottja így nem növekedett 3070-re. (A 2500 csak szám, de ki kell emelnem a minőséget is, hiszen korántsem közömbös, hogy valaki “bekap” egy fáradtgolyót, vagy pedig előtte megkínozzák. Itt gondolok pl. a 14 megerőszakolt BOR-i lányra, akik egy templomba menekültek be haláluk előtt.) A legénység egy tagja még feldobott egy húsz literes vizeskannát az egyik uszályra (milyen jól is tette, hisz pár pohárral kaptam belőle, igaz, egy hónap múlva, de életem egyik legjobb vize volt ez a kissé zavaros, de mégis kútból való víz a folyóból mert iszapos lötty helyett). Távozásomkor még gyönyörködtem a látványban, ahogy néhány ökröt megfognak kézzel a négerek, felemelik az arcuk magasságába és bedobják őket egy hajóba. Hogy nem féltek a rugásuktól és szarvalásuktól?? Az Afrikai ökör legalább hetven centis, félelmetesen erős, hegyes szarva komoly véderőt jelent a ragadozók ellen, ami remélem a képanyagon is látszik! Nem hiszem, hogy a kapkodás miatt nem kötötték össze a lábaikat, hiszen a négernek a veszélyérzete irreális. Az áramtól retteg (szerencsémre, hiszen vittem magammal szikrainduktort, ami nagyon demonstrative hatást keltett!), de más veszélyeket, különösen, ami az előrelátással kapcsolatos, azt nem vesz figyelembe. Ez a közúton és a csatákban sok kellemetlen elhalálozás okozója. Az előbbinél a karbantartás és az előzés miatt, az utóbbinál a fedezetépítés, és a fegyverek elhelyezése tekintetében, ahogy azt oly sokszor láttam. Ilyenkor szerettem volna átvenbni az irányítást, hiszen láttam, hogy a halálba rohannak, de erre nem volt lehetőség.

26. Hamuleves a “NAKHLA”-n

Jeleztem, hogy részben az indulási késedelem, részben a BOR-I hadi események miatt már a hajón érződött az élelemhiány. Ez akkor engem még nem sújtott, részben a gyümölcstartalékaim miatt (számomra Afrikában fő táplálék a gyümölcs), részben pedig azért, mert ebédidőben elég volt végigsétálnom az uszályokon, és valaki biztosan meghívott ebédre. Mások, főleg a potyautasok, azonban komoly élelmezési bajokkal küzdöttek. Ekkor láttam egy érdekes megoldást ennek a kérdésnek a kezelésére.

SAMUEL JYMMI ( tel.:0954182819 ) nem számítható azok közé, akik a vaksors kegyeltjeihez tartoztak volna. A háborúban megölték szüleit, egy nővére maradt, az is Congóba menekült. Nagyon fiatalon kezdte küzdelmét az élettel. Egyetlen szerencséje, egyben balsorsa kiteljesedéséhez is vezetett: mivel értelmes volt, ezért valahogy életben tudott maradni, de pont ezért látta is, hogy mekkora az esélye elkövetkező éveire. Csillaggal is ellátott Che Guevarra sapkájában fel fog tűnni még elbeszélésünkben két hónap múlva YIROLBAN, ezért most ne bántsuk tovább. Az ő köréhez tartozó egyik nő konyhájában (azaz a földön elhelyezett chart-coal rácson) figyeltem meg az alábbit: A nő a faszén hamuját összegyüjti, majd egy kilukasztott műanyag flakonba (azaz szűrőbe) helyezi a port. Vizzel átmossa, és ezt használja a leves alapjához. Tesz bele egy kis olajat, pár szem rizst, majd megissza (nem én). Fénykép is készült róla.

27. A „NAKHLA”-ról kiugorva mégsem gyökérre léptem!

A „Nakhla” minden egyes kikötése számomra eseményszámba ment. A kikötés technikai problémái, az új táj, a fürdés lehetősége, a folyó melletti vad gyümölcsök fogyasztása, mindig felfrissített a hajón eltöltött egyhangú időtöltésből. Szerencsére a sok uszály lehetővé tette a sétálást, a gépteremben való tartózkodás is üdülést jelentett, meg a hajó tetején való szemlélődés is agyonütötte az időt (hogy stilszerűen idézzek a Missisipi folyó nagy írójától). A kikötésekre általában szürkületben került sor, hiszen éjszaka a hajó nem közlekedett. A kapitány kiváló helyismeretével ilyenkor elért a mocsár azon pontjáig, ahol volt egy kis szárazulat, s rajta egy legalább deréknyi fa, legtöbbször mangó. Az uszályok valamelyikét feltolta a fa közelébe a talajra, majd egy kikötőkommandó megkezdte a kötélvezetést. Az elől haladónak volt a legnagyobb a kockázata. A mocsárban nincs bot, ezért ő a karnyi vastag aczél sodronnyal verte maga előtt a talajt, hogy legalább a kilgyókat elijessze. A krokodilok finomabb érzékük, és nagyobb félelemérzésük miatt ekkor már eltakarodtak a helyszínről. A két méteres fűből csak a partraszállók feje állt ki, utánuk a sodronykötél kigyózott a hajóhoz, , mely járatta a mótorját, hogy a Nilus sodra el ne ragadja a vonatot. Az élelemhiány miatt ekkor már a vízbe lógtak a horgok, mert hal az bőven akadt, a hajó meg szállított cukrot. A kettő együtt kissé bizarr, de külön-külön már jobb. A cukor kellett a theához: a thealevelet az ARDIM pótolta. Az utóbbit néha forralatlan vízbe áztatták, összezúzva, így üditő italt kaptak. Az üveg alján a magok és a babszerű héj összvegyült, ezt ki kellett dobni.

Egy alkalommal nagyon korán kötöttünk ki, mert pár házat leltünk a vízparton: itt reméltük élelmiszerkészleteink kiegészítését.. Ez még az út elején történt. A többiek a hajó elejéről ugráltak parta, én kicsit hátrábbról, ahonnét épp akkor vonult el egy csomó helybeli hatalmas bunkósbotokkal, a hajó elejéhez. A parti lakosság barátságos volt, meg távolodtak is tőlem, nem láttam akadályát annak, hogy egy bokaficam erejéig ne szökelljek ki. Az uszályról kifektettem egy pallót, aminek egyik végére ráállítottam két négert, hogy ne billegjen. A palló másik vége a levegőben lebegett . A nagy esés miatt nem lehetett kifektetni a földre, hiszen az uszály járószintje vagy másfél méterrel magasabban állt, mint a talaj.A parton kinéztem magamnak egy combnyi vastag gyökeret, melyre ugorni tudtam, s már lépdeltem is a lengő pallón. Elértem a végére, s ráugrottam a gyökérre. A gyökér a jobb lábam alatt elkezdett puhán gördülni, s elterültem. A földön fekve rémülten láttam mi történt: a gyökérhez nem tartozott fa, hiszen a puha alakzat nem egy víz által kimosott fagyökér volt, hanem egy hatalmas kilgyó. Nyilván a képzelet ilyenkor felnagyitja a dolgokat, ezért amint az események elrendezése megtörtént fejemben – azaz láttam, hogy a „gyökér” alig-alig mozog - lefényképeztem-ahogy az egy tisztességes haditudósitóhoz illik, aki mindig a pengeélen dolgozik, nem a saját életével, de a körötte folyó dolgok megörökitésével kell, hogy foglalkozzék. Próbáltam magam nyugtatni, hogy biztos csak levedlett kilgyóbőrre hágtam, mint ahogy ez a trópusokon oly gyakran megesik, de nem, mert a szerencsére bágyadt fej is ott lógott a partoldalon. Szerencsém volt, a falucska lakossága már korábban agyonverte az állatot.

28. a „Nakhla” zátonyra fut

A „Nakhla” –t nem szerelték fel mélységmérővel. Persze nem is a hátsó tolóhajón kellett volna a műszer, hanem az első uszályon. Igaz, hogy felmerülhet a kérdés, hogy minek, hiszen a folyó folyásával egyirányban haladtunk, így mire a műszer jelzett volna valamit, nemcsak a víz, de a hajó sebessége miatt is megfeneklettünk volna. Térkép nem volt, de sok haszna ennek sem lett volna, hiszen a meder állandóan változott. Amikor elöször zátonyra futottunk (4:55,39939 és 31:39,42387 a magasság 448 méter tsz.bill szerint; szintén bill adata, hogy a NILUS 1%-ot lejtett itt. Ezt kicsit sokallom, de billel nem vitatkozok) megijedtem. Hosszú surrogó hang jött alúlról, a hajó lelassult. De nem hirtelen, az egész percekig zajlott. Utána megálltunk. A „NAKHLA” próbálta az egész vonatot elfordítani. Itt volt hely, hiszen azért futottunk zátonyra, mert e helyt a meder kiszélesedett, s a vízmélység emiatt lecsökkent. Fordította jobbra, balra, próbált hátramenni: semmi eredmény. Végül szétkapcsolták az uszályokat, és a fennakadt testet rángatta csak. Ugyanezt próbálta kis nekifutással. Erre kiszakadtak a bakok. A kétemelet magasan konténerekkel, járművekkel megrakott uszály belseje sem volt üres, hiszen ott cca. száz köbméter üzemanyagot szállított. Hatalmas súlyt kellett volna mozgatni. Végül sikerült a művelet, ami még sokszor ismétlődött. Egy zátonyrafutás nagyjából négy órányi vergődést jelentett. Szerencsénk volt, hiszen minden zátonyról le tudott rángatni a „NAKHLA” . Zátonyrafutáskor egy csomó drótkötél is szakadt. Hihetetlen erők ébredtek, úgy reppentek a két centis acéllemezből készült, embermagas csörlőberendezések, mint a parittyalövedék, félelmetes hangok között.

29. A „NAKHLA” SHAMBABa kétszer érkezik

A BOR és SHAMBA közti út az igazi romantika kedvelőit is kielégitheti. Teljesen vad, civilizálatlan vidék. A mocsárban az egyetlen járható út a Nilus. BOR után félezer kilométer lápvidék, apró szárazulatokkal. A Nilus kanyarog, mint nálunk a Tisza tette, csak itt nincs csapolás. A táj szerencsémre teljesen nemzetiparkmentesnek tünt. A „NAKHLA” tetejéről órákon át néztem a madarakat, krokodilokat, kilgyókat. Vizilovat viszont nem láttam, noha a nyomokból az tűnt ki, hogy előfordult. A viziló patanyoma is egyéni, de főleg a lábnyom mélysége és a körötte letaposott fű jellege adja az igazi támpontot, na meg a dagonyázóhely.

Az egzotikumokat kedvelőknek a táj övezetekre oszlik a „város”tól távolodva. A néprajzi térképeken sem jelzett „izograss” vonalon belűl a bádogtetők territóriuma fekszik, míg a kívüli terület a zsup*{persze csak Europer terminológiában,hiszen a zsup=rozsszalma} *-, fű(OBYIA, elefántfű stb.)-,nád-tetők övezete. A növényi fedésű háztetők területe egybeesik a kör alaprajzú házakéval! Tovább kifelé haladva a civilizációból következik a nemlétező regényességi-térképeken a sehol fel nem tüntetett „izomammal” vonallal határolt melltartómentes övezet, majd a konfekcióruhátlan határvonal. Eztán már szerintem nincs a földön regényesebb(vadabb,civilizálatlanabb) hely, táncsak ha az emberevést nem vesszük.

A szemlélődő tekintete kissé felélénkül negyedfél óránként, ahogy egy-egy halászcsaládot meglát. Itt kunyhók, bödönhajók, halszáritók, utódok tűnnek ki a rendkívül monoton élet jeleiként. Valóban kitűnnek, hiszen a nádtetők legmagasabb csúcsán egy rudat fonnak be a csúcsba, melyre zászlócska (rendszerint fehér, vagy Sudani) kerül, hogy ezt a kiemelkedőbb jelet lássák, haza tudjanak találni. A házak érdekes módon kb.

arasznyira emelkednek a víz fölé. A hajó hulláma már bever a nemlétező „előszobába”. Ez azért tünt számomra érdekesnek, mert a Nilus áradása és apadása közti ingadozást nem tudtam értelmezni. Ottjártamkor ugyanis azt gondoltam, száraz évszakot értem meg. (decemberben). Ugandában márciusban kezdődnek igazán az esőzések. Mi lesz akkor a házakkal?

SHAMBA előtt a Nilus rendkívül idegesítő lesz: az egyhangú táj miatt az utas már akar valami változást, ekkor feltűnik a Shambai közös lakóház magas teteje (van egy magasabb ház Shambeban, amiben sok család lakik együtt), de a hajó eltávolodik tőle – s ezt megismétli vagy ötször a nap folyamán, ahogy a folyó kanyarog.

Nem esett jól december 20-án Shambai befutásunk, ahogy a katonaság ránk tartott gránátvetőkkel kézifegyverekkel fogadott. Próbáltunk élelmet szerezni: teljes kudarccal. Csak halat sikerült kapni. Víz nem volt a faluban, azt a Nilusból merték, és szüretlenül itták. A fürdést akkor nem kockáztattam meg a krokodilveszély miatt. Mindenki megkönnyebbülésére egy óra múlva elindultunk. Ám alig mentünk egy órát, utolért egy katonákkal megrakott motorcsónak. A fegyvereikkel hadonászó kormánykatonák átugráltak, felrohantak a parancsnoki hidra, és követelték az azonnali visszafordulást. Hülyén néztünk egymásra, mi történik. A kereskedők eltüntek sátraikban és próbálták dugni értékeiket. A drog-dealerek búsan néztek maguk elé. A lányok arcukat takargatták. A katonák azonban végtére a mi érdekünkbe jöttek, hiszen előttünk a Nilust Adocknál elvágták a felkelők, de visszatérni sem tudtunk ugyanez okból. Igy visszavánszorogtunk Shambaba. A legpesszimistábbak azt mondták, lehet, hogy két napot is várni kell, mire rend lesz. Én 31 nap után léptem le.

Ezalatt a napok alatt igaz, hogy mélyebben láttam bele egyes dolgokba, de mégiscsak a fogság egyhangú napjait éltem. Érdekes volt ez a fogság, maga a szó is vitatható. A hajóról ugyan korbáccsal és fegyverrel hajtottak le, de ez érthető volt, ha arra gondolunk, hogy egy esetleges vizi támadásnál (amire volt is kisérlet!) hányan haltak volna meg: nemcsak arra gondolok, hogy a jól belőhető hajótestet könnyen lehetett végiggéppuskázni, de arra is, hogy alattunk a hajótest, csak a minimális felhajtóerőt meghagyva üzemanyagot fogadott magába. Ha ez begyulladt volna, akkor az olyan autódafet eredményezett volna, amit talán még „Bombázó Harris” is *{ ő irányította – e becenévvel - az angol-amerikai bombázókat a terrorbombázások során}* irigykedve figyelt volna Drezdai felszabadító bombázása után.

A kapunál nem állt őr, csak akkor zárták ránk a kapukat, ha külső támadás készült, ez is csak kétszer fordult elő. Viszont aki meglépett, azok közül többeket lelőttek. Ezt viszont a felkelők tehették, akik igyekeztek (máshol is) az ország életét megbénítani. Nem hinném, hogy igaz lehetett az a hajón terjedt pusmogás, hogy a kormánykatonák éjjel kivetkőztek, és raboltak, öldököltek. Terjedt az a hír is, hogy az első lelőtt motoros nem állt meg a kormányerőknek, ezért ölték meg őket. Senki nem volt ott, biztos információ nincs. Az ezt követő kilövéseknél ezt a magyarázatot azonban el kell vetnünk. Az egyik túlélő a kórházba került, a másik, félig agyonvert túléklővel én ugyan beszéltem, de egyrészt nem volt kihallgatható állapotban, másrészt pedig – ha jól értettem alig hallható szavainak hangzását – valami kakwa nyelvet használt, tolmács kellett. Ő csak annyit állított, civilek támadták meg, társa valószínű a mocsárba fulladt, vagy ha nem, akkor oda dobták a halála után (azaz amikor úgy gondolták, hogy közelebb áll a halálhoz, mivel golyótakarékosságból kifolyólag agyonverték)

Heteken keresztül le akartam lépni, de valaki mindig visszatartotta a motorkerékpárt. Igaz ezzel szemben, mint írtam, hogy akik megpróbáltak lelépni, azok közül sokan ma nem tudnak nyilatkozni, erőszakos elhalálozás okán. Azt hallottam, hogy a katonaságnak te adú vagy – súgta egyszer egy ismeretlen fekete- ami igaz is, hiszen a fehér emberrel talán valamivel meggondoltabban bántak, a régi beidegződések miatt. Talán az is marasztalásom mellett szólt, hogy megcsináltam nekik néhány műszaki dolgot.

A katonasággal való viszonyom szintén ellentmondásosan alakult-noha általában a legjobb kapcsolatban voltunk egymással, értve ezalatt a felső vezetést, és a közkatonákat is. Sőt: a parancsnok még egyszer még egy üveg üditőitallal is megkínált, az utolsó nap menlevelet adott, én voltam az egyetlen, aki a fegyverek kilövési övezetében fürödhetett.(még örültem is neki a már említett krokodilveszély miatt)

A következőkben naplószerűen mesélem el a történetet. Ez a forma igaz, hogy közönséges, megszokott, azonban a cselekvő formula * (l. irodalomesztétika megfelelő fejezeteit pl. Achilles pajzsának elkészítését Homerosnál *) a drámai feszültséget életszerűvé teszi és növeli, szemben egy statikus leírással.

Deczember 20. A „Nakhla” másodszor is befutott Shambába. Reménykedés: a fedélzeten pusmogás, főleg azok részéről, akiknek valami dolguk volt: csak két nap bizonyára. Valahogy ez a „két nap” két napig tartotta magát. Nem tudom ki találta ki, talán a kapitány mondhatta, mint sejtést… A kereskedők idegesek, hiszen legtöbbjük teljes vagyonkáját fektette árúcikkekbe, hogy a karácsonyi vásár alkalmával kiárusítsa a ruhákat, cipőket, elemlámpákat, de volt, aki kifejezetten a karácsonyi ünnepek piaci forgataga részére vett cukrot. A cukor lényegesen drágább Malakalban, mint Jubában, hiszen vállalni kell a kockázatot, és át kell szállítani a veszélyes mocsáron a zsákokat. Hálálkodtam a kereskedőknek, hogy milyen ügyesek voltak, hisz így legalább tudunk inni theát. Savanyú pofával hallgattak.

Fényképezek a faluban. Érdekes a régi kolóniális mazut-tank , mely nézetem szerint a gőzösök tüzelőolaját raktározhatta. Mellette jellegzetes európai épület. Nagy, erős, szép vas- rácsokkal.(kép!) A négernek nem kell. Ő inkább a maga által tákolt putriban lakik, melyben felállni sem tud, amibe a moszkitók szabadon berepülhetneknek, ahol a padozat a föld, ahol nincs kémény. Érthetetlen. A kőből készült szép épületet lassan szétverik Micsoda hatalmas munkát végeztek el annak idején, a stílusból, anyagokból ítélve tán száz éve itt! Messzi helyről hozták a terméskövet, téglát,maltert, vasat, itt a mocsárban, küzdve a maláriával felépítették, most pedig szétverik!? Milyen jó lenne iskolának, templomnak, kórháznak, ha már nem kell lakóháznak. Persze európai fejjel gondolkozva rögtön egy múzeumot vagy koncerttermet, netán könyvtárat álmodtam ide. Megdobálnák sárral.

Nem merek fürdeni. A hajó legénysége lebeszélt a hajótaton való fürdésről. Leöntöm magam pár óránként egy-egy vödör vizzel.

Érdekes, hogy a moszlimok mennyire érzékenyek erre a fürdésre: rosszallják, hogy csak fürdőnadrágban vagyok. A testem fedetlensége bántja a szemüket. Különösen, amikor az asszonyok jönnek a fedélzetre. Mellettem halásznak, nagyon bő a fogás. Úszó nélkül fogják a halakat: főleg a fenékjárókat.

Este felmegyek a „NAKHLA” tetejére, nézem a Nílust. Itt tengernek látszik egy irányba. Próbálom elemezni chanceunkat. Minden irányból támadhatnak a víz felől. A szárazföld felől viszont talán védve vagyunk a tömegtámadás ellen, hiszen a „száraz” föld csak az út egyes szakaszára értendő, az út derékig víz alatt áll.

Deczember 21. Egyszercsak hivatnak. A katonaság szállására vezetnek. Zordak. Nem tudom mia jó: ha megmondom, hogy ujságíró is vagyok, vagy ha nem. A hajó utasai óvtak attól, hogy ezt közöljem. Túl sok ujságírót végeztek már ki Sudánban, de másfelől így talán valami tekintélyem lenne. Blöfföljek-e valami mást? A falu főnöke, néhány fegyveres, meg egy kihallgató-katona ül le velem szemben. Elkezdenek kérdezgetni: mit csinálok, honnét jöttem. Nem kérik a papirjaimat. Mint később kiderült nem tudnak olvasni. Aztán kibökik mi bajuk van: követelik a „camerát” . Nem szívesen mutatom meg, hiszen jól emlékszem még a congói kalandra, ahol a pénzemmel együtt einstand áldozata lett. Ők is el akarják venni. Úgymond csak addig, amig fel nem küldik a Központba, ahol megnézik mi van rajta. Tiltakozok. Már a kezükben van. Visszarántom, de nem nem engedik. Közlöm: odaadom, de előbb lőjenek le. Ebből nem engedek. Ketten is odaugornak, tépik ki a kezemből. Hátul megcsörren egy karabély. A lábam közé szoritom bill elektronikáját, hogy ne sérüljön. Tépik. A földön hempergünk. Addig jó, amig verekszünk, hiszen ha agyon akarnának lőni, ezt megtehették volna eddig is. Vagy talán előbb elveszik az eszközeimet és a pénzemet? Nem akarnak botrányt a hajó utasai előtt, távolabb visznek? Esélyem sincs húsz fegyveressel, de nem adom fel. Mit akarok még hatvan évesen? Érdekes, a küzdelem hevében nem gondolkozik az ember, de mégis eszembe villan: milyen legenda lenne, ha itt és most mégis megfogadnák a tanácsom, és agyonlőnének. A küzdelem a nyílt színen folyik, hiszen asztaluk nincs, ládákon ülünk. A hajó utasai diszkréten elvonulnak, bár nyilván furdalja őket a kiváncsiság. Látszik, hogy félnek a katonaságtól. Húsz éves – vagy tán több – beidegződés,sok ezer lemészárolt ember vére árán. Egyszercsak visszavonulnak. Két kezemet, ami eddig a combom között levő billes eszközt védte, a lábam körül visszahúzom, ráülök a ládára. Most én engedek. Ez a játék, a diplomáciai játék. Röhögve mondom: nézzük meg a képeket! Bill rohadt, gyülöletes eszközével balanszírozok, nehogy egy katonai kép beugorjon. A nyomoruságos, beteg menűvel, még békeidőben sem bírok! Az ostoba barom „FUJI” –féle cég roppant intelligens, de végtelenül szemellenzős, szűk látókörű, szakbarbárjaival kell most versenyeznem, nemek, aki talán még átlagos intelligenciával sem bírok. * { a gombnyomkodók szokásos felsőbbrendűségével, aki most elkezdi a buta okoskodásait, annak azért pár példát hadd írjak, miért nevezem a „FUJI”-féle céget ostobának: a régi ugyanilyen eszközömön (szándékosan nem írok gépet, hiszen a „gép” szó tisztelnivaló) a „makro” üzemmód gombja a mostani, úgymond „továbbfejlesztett” változatnál a „törlés” helyére került. Így, ha makrózok, akkor rögtön kitörlöm a képeimet-reflexxes mozgás esetén., azaz, ha sietek. Már pedig egy rovar nem fog várni a „FUJI” mérnökeinek agyrémeire! De folytatom: a régi eszköz kikapcsolója az uj változatnál a zoom lett. Ugyanaz a probléma! AZ eszköz a háromnegyed évszazada jól bevált, széles körben alkalmazott 6 V meghajtás helyett csak 5 Voltos. Ki lehetett az a barom állat a tervezők közül, akinek agyából ez az 5 Volt kipattant?? Micsoda billes, ostoba fordulat! Igy nem tudtam, csak egy általam összetákolt tranzverterrel csatlakoztatni a motorom hálózatához ezt a szemét hulladék eszközt, a műanyag lencséivel, műanyagsurlódás által stabilizált, örökké leváló objektívsapkájával… és a felsorolás még órákig tarthat, ahogy egy átgondolatlan, kiforratlan hitvány billes eszköznél jellemző…Nagyapám fényképezőgépe még mindig működik: felbontóképessége sokszorosa a legjobb „FUJI”nak: miért nem használhatom azt?? Miért nem kapok a régi helyeken filmet, miért nem hivathatm elő, miért nem fogadja el a szerkesztőség?? Miért kell nekem ez a hulladék, örökké lemerülő elemeivel, érintésekor ugráló menüivel, prcekig való beállithatóságával, hány képet szúrtam el, mert az tovalibbent..?? és a sirámok még sokáig folyhatnak. És ujra kérem, ne kezdje el a kedves gombnyomkodó a hülye „akkorozást”, mert az még rosszabbá teszi a dolgot [azaz: „Akkor miért nem veszed meg a MECEDES RPLX 5634-es modelljét, ami azonnal…” stb * } Egyszóval: utálom a digitális akrobatikát. Nem akarok digiakrobata lenni, fényképezni akarok, nem minden eszközhöz egy doktori disszertációt elkészíteni és megtanulni, mely tanulás végén kezdhetem előlről, mert a hulladék eszköz elavult, másik kell, ami egészen másképp működik. Nem azért veszek kalapácsot, hogy szenvedjek, hogy kell ráütni a szegre! Szegelni akarok a kalapáccsal, nem tanulmányozni a lélektanát és a szeszélyeihez alkalmazkodni. Nem akarom, hogy a kalapácson legyen menü, amivel ütés előtt ki kell választanom, hogy a zöldre festett, vagy a kék szeget ütöm. Ütni akarok – méghozzá a „FUJI”-ra, egy hatalmasat. Végül sikerült a mutatvány. A katonák csodálatosképp lenyugodtak. Talán nem akartak fehér emberrel ujjat húzni? Vagy talán a hajó 57O utasa által kavart szóbeszédet akarták mellőzni? Nem tudom. Ekkor jött el az én időm, ismerve a néger természetét. A katonákat megkértem mosolyogva, mintegy játéknak beállitva látványos megszégyenülésüket, (t.i. hogy nem vették el a camerát (ami nem volt célom, ezért tompítottam!) ) hogy várjanak egy kicsit. Ekkor elmentem az ujságíró igazolványomért, valamint hoztam nekik néhány képeslapot a cikkeimmel. Fél óra múlva jó haverok lettünk. Nyilvánvalóan szerencsém volt.

Deczember 22. Éjjel nagy lövöldözés. A hangok Bor felől jönnek. Vajon hány durranás közül hány jelenti egy ember halálát? Egy asszony, akinek a férje a jó befektetés reményében bevásárolt, sirva fakadt. Potyogtak a könnyei, ahogy tologatta műanyag mütyürjeit.

A hajón a tisztasági visszonyok visszataszitóak. Minden felület ragad, térdig gázolok a műanyagszemétben, 570 emberre három W.C. jut, két zuhanyozó. Ahelyett, hogy izléstelen magyarázatokba bocsátkoznék, csak annyit jegyzek meg, hogy Afrikában ismeretlen a W.C.-papír… A hajó szivattyúja két méterrel távolabbról szívja az ivásra használt vizet (!) a Nilusból, mint ahol a W.C. lefolyója bekötött a hajófenékben. Itt azonban állóvizen vagyunk, nem a folyón!! Mindenki a Nilusból iszik, talán pár embernek ez nem tetszik, néhánynak még volt ásványvize a leggazdagabbak közül, de az is már elfogyhatott. Nekem sincs, én is a folyóvizet iszom, bár theaként. Még két napig ki tudom egészíteni ásványvizzel, de ha ebédelni akarok, akkor kénytelen vagyok Nilusvizben főtt halat enni, amihez néha – forrás után – még hozzálöttyintenek egy kis hideg vizet – ahogy a theához is.Mindenkinek hasmenése van.

Deczember 23. A moszlimoktól KELEKENDÉt (azaz hibiscustheát) kaptam meg ZALABYAt. Nagyon kedvesek. A ZALABYA olajban sült kenyér. Nagyon kedvező a mi helyzetünkben, mert az olaj magas forráspontja miatt tiszta (a lisztek általában patkányosak, molyosak és zsizsikesek Sudánban), sok napig eláll a zsirtartalma miatt. Még mindig van citromom, amit a négerek legnagyobb ámulatára a theámba csavarok. Talán a citromsav is valamicskét fertőtlenít.

Deczember 24. Karácsony. Az ADOCK nevű kikötő már két napja lezárt. Nem mehetünk oda. 21-e óta folyamatosak a harcok ott is és BOR-ban is. Már a nehéztüzérség is lőtt. Hallani a mélyebb, lassúbb robbanásokból. Most külön fejezetet írok, hiszen a történet ezt érdemli:

A Karácsony ünnepe Shambában mit jelentett? Néhányan még délelőtt leléptek. Hogy ezekkel mi történt – nem tudom. Mint jeleztem, a kaput nem őrizték, így elvileg lehetséges volt a lelépés a táborból. Csak éppen nem volt ajánlatos. Ezen az estén tudtuk meg, mi történt a motorral eltávozókkal, akikről már írtam. Döbbent csend követte a hírhozó szavait. Mebratu, az etióp halkan megjegyezte: „Mondtam nekik, hogy legalább a fóliát vegyék le a motorról!” Igen, lehet, hogy az uj motor csábitotta a gyilkosokat! TOMBE, aki szintén motorokkal is kereskedett, csak hümmögött, majd átrakatta a hajón máshova a járműveit. Egyszercsak egy helikopter légcsavarjának a hangjára lettünk figyelmesek. Én gyorsan fedezékbe rohantam, hátha egy kis tüzijátékkal kivánja az estét megünnepelni a helikopter legénysége. A többiek, naivitásukban rohantak a hang felé, hátha segélycsomagok érkeznek. De nem történt semmi, a helikopter tovaszállt.

A néger szeret vonulni. Számtalanszor voltam ennek tanúja, számtalanszor mentem elől, s jött utánam pár száz néger. A Karácsony jó alkalmat adott erre. Egy csapat körbejárta a falut, zászlókkal, énekelve, dobolva. A fehér zászlóra nagy vörös keresztet festettek. Az ókori falfestményekről, reliefekről ismert papirusz legyezők lengtek a pap felett. A katonaság tűrte a felvonulást. Mindenki a legjobb ruháját vette fel. A moszlimok békésen nézték a kb. ötven fős csapatot, akik főleg a falusiakból álltak.

Este 6.25-kor az órámra pillantottam. Még fel sem néztem, amikor velőtrázó, elnyúló sikítást hallottam. Egy asszony rohant a molón a víz felé. Megőrült. Senki nem állította meg. Aztán hirtelen megállt a víz szélén. Talán hirtelen eszébe jutott, hány krokodilt látott a hajóról? A víbefullást talán még valahogy kibírta volna, de a krokodilharapásokat nem? Nem tudom, ahogy azt sem, hogy az éhségtól, vagy a bezártságtól, a moszkitóktól, vagy mi mástól vesztette eszét? Kifordult szemekkel csak állt. Aztán csendesen visszament a gyékényéhez.

Deczember 25. Nagy találmányomból élek: a malomjátékból. A földről a jobb idők kétfajta színű colás kupakjait szedjük össze, egy láda oldalát letépjük, az lesz az asztal. Milyen jó, hogy a négernek a telefon mellett a cola a kedvence! Eleinte senki nem tudott megverni, de később is csak elvétve. Sokakat megtanítok a játékra A néger szeret játszani, ezzel is agyon tudja verni a sors által rámért csapást: az életidőt.

Még tarta a Karácsony hangulata, próféták tűnnek fel. Erre a néger hajlamos, a városok forgalmas pontjain mindig akad néhány próféta. Nem az európai értelemben vett próféták ők, jobb szó a hittéritő. Mégis prófétát írtam a lendület és a megszállotság miatt. A próféta kiállt a moló sarkára. Üvölt, gesztikulál, kezében biblia. Pár óra után feladja.

Dél körül bevonult egy squadronnyi katonaság. Vezényszavak pattognak. A néger talán szereti is ezt az ostoba, erőfitogtató katonai játékot. Ví----gyázz! Pí----henj! Hallatszik az ő nyelvükön. Jó nagy port csinálnak, agresszívnek látszanak. A vezetőjük külön üdvözölt engem. Ez jó jel is lehet, de ha a felkelők beveszik a helyet, akkor ez halált jelent. Ezért a hajó utasai semmiféle módon nem barátkoztak kezdetben a katonasággal. Csak egy hónap múlva kezdődött némi bratyizás. Egybehívtak mindenkit. Az egész úgy indult, mint egy kivégzés. Az ostoros, felfegyverzett katonák, előretolt gp-vel, nem sok jót igértek, ahogy üvöltöztek. A hajót átkutatták amikor már egy csoportban voltunk. Találgattuk, mit akarnak. Próbáltam vígasztalni a többieket, hogy a gépfegyver gyorsan öl, a túlvilágon meg nem kell a cuccunk, amit most rekvirálnak. A néger nem érti a morbid humort, ha róla van szó. A folyótól jó távol várakoztattak, ami jó is volt, hisz ezek szerint nem lőnek a folyóba, meg rossz is, hisz a mocsár mellettünk kezdődött: ott jobb eltüntetni a testeket. Bár a BORi 25oo hullát nem temették el, otthagyták. De még a 14 megcsonkolt és megerőszakolt lány hulláival sem vesződtek, a templomban hagyták. Apám mondása jutott eszembe, aki a kivégzéskor a sarokhoz közel állt, és le is lépett. Ráadásul profi volt, mert másodszor hullát ölelve menekült meg az oroszok elől, harmadszorra pedig egyszerűen szerencséje volt: a (máig megőrzött) sorozat golyóanyaga pont nem érte. Ez is a profizmus része, hiszen ebből is tanult. A hülyeségem miatt nem sokat tanultam tanultam tőle, de valamit mégis: Mit mondott apám? Minden kínos helyzetben van egy rés, ami felhasználható. Vagy sikerül, vagy nem, de meg kell próbálni! Túl kell emelkedni a sodró történéseken, előre kell gondolkodni, latolgatni kell, lehetőségeket számbavenni, nem bambán meredni a csőbe!

Kinéztem magamnak egy csinos menekülőutat a mocsárba: kitünően úszok víz alatt, egy nagyobb vizfelület alatt le tudok lépni, a túloldalon pedig elrejt a papirus-sás. Végül nem történt semmi drasztikus, sőt a parancsnok szivélyesen ismertette a helyzetet, nekem (egyedül) egy széket toltak a seggem alá, sőt egy katona megkínált egy üveg colaval.” Pár nap az egész, úrrá leszünk a helyzeten”- ez volt a mondanivaló lényege. Mint tudjuk nem így történt.

Decztember 26. A legénység egy tagja azt mondta: visszamegyünk JUBAba. Ez nagyon rossz hír (pedig, ha tudtam volna, hogy később milyen örömmel és igyekezettel megyek vissza!!) De akkor azon morfondíroztam: hogy lehet egy gyenge, kb. ezer lóerős hajónak, folyással szemben haladni a túlterhelt uszályokkal, ha idefele, az állóvizeken is alig vánszorogtunk? De még valami, másoknak bizonyára rettenetes élmény történt velem, aminek külön fejezetcímet is adok:

Arrest (fogság) vagy HAVE A REST ( azaz aludj) ?/ marad itt!!!!!!!!!!!

A legszörnyűbb éjszaka következett el ezen a napon. A dolog kissé izléstelen, de megtörtént, és mindenkivel, ezért leírom. Én általában immunis vagyok az AFRIKAi mocsokkal. A legritkább esetben hányok a büdös, légybeköpte husoktól, romlott gyümölcsöktől, a nem átlátszó ivóvizektől, a fertőzött betegekkel való együtt-evéstől, a forralatlan TBC-s tejektől, mindenféle vízbe azonnal beleugrok, és víz alatt is úszok, amikor óhatatlanul számba is kerül a szenny, de a SHAMBAi adag meghaladta képességeimet. Már amikor megéreztem a Nilus vizének a jellegzetes halas-állóvízillatát, már akkor fegyelmeznem kellett magam, hogy inni tudjak. Ez, meg az egyoldalú alúltápláltság, a felmérhetetlen mocsokkal keveredve, hasmenést okozott. Gyógyszerem pont erre nem volt, de nem is akartam medicint, hadd menjen ki belőlem gyorsan minden szemét. Az emésztés hatásfoka ennél az üzemmódnál csökkent ugyan, de a fertőzés esélye is csökkent. A hajó körül éjszaka őrjáratok cirkáltak, páncélöklös katonákkal, kibiztosított fegyverekkel, várták a rajtaütést, amit valahonnét megneszeltek. Ezért is cserélték le a régi helyőrséget harcedzett, ütközetben már résztvett egységgel. Ezek a katonák sokkal mogorvábbak voltak, mint a régebben itt tartózkodók, hiszen MYANGból jöttek, ahol aratott köztük a halál Gyanakodtak – mint az egyik közölte – nem tudták, hogy a hajón nincsenek-e felkelők. Ezért éjszaka kijárási tilalmat rendeltek el. Mindenki végezze el a szükségét a sátorban. Én azonban ezt nem tudtam megtenni, és bíztam ügyességemben. Még pár napja a hajó mellékhelyisége éjszaka nyitva volt, de ezt később lezárták. Rejtőzködésben, kúszásban, lapulásban, kamuflázsban alighanem a profik között vagyok, erről számtalan történetem van. Nem vagyok jó verekedő, de ezzel pótlom verekedési hiányaimat. Sikeresen eljutottam egy nyugodt helyre, és visszakúsztam a sátorhoz. Bebujtam a sátramba - ekkor már nem tudtam lapulni, hiszen a sátor cippzára hangosan nyílt- amikor pár katona odarohant a partról az uszályon felállított sátrammal szembe. Kb. két méternyi vízfelület volt köztünk, amit nem tudtak átugorni. Rám fogták fegyverüket és üvöltözni kezdtek: arrest, arrest!!!! Nem szivesen mentem volna át hozzájuk, próbáltam húzni az időt. Erre az a katona, aki eddig nem biztosította ki a fegyverét, ez is elkezdett handabanázni, látványos kibiztosítással, rám fogva a csövet. Ugyanazt ismételte: arrest!!! Ha átmegyek hozzájuk, elveszik a nálam levő összes pénzemet futott át fejemen, hiszen a sátorban nem mertem hagyni a vagyonkámat. Az éjszaka közepén, itt Shambában ugyan kit érdekel mi lesz velem. Kelletlenül mentem feléjük. De erre még jobban üvöltöztek, hadonásztak a fegyverrel. Végre Sadik mentett ki, a moszlim, aki előbújt sátrából. A többiek lapítottak. Beszélt a katonákkal, nekem meg érthető angolsággal elmagyarázta: a katonák azt követelik, hogy menjek be a sátramba: az „arrest” az nem fogságot jelent (mint a valóságban), hanem „have a rest”-et! Végtére eltakarodtam, és megúsztam az egész dolgot.

Deczember 27. A felváltott pénzem elfogyott. A feketézőknél a normális, és akkor sem alacsony élelem-árak durván ötszörösre szöktek. Mivel én vagyok az egyetlen fehér, hozzám jönnek az éhezők, hogy adjak élelmiszert. Pedig a tartalékaim is kimerülőben vannak. Még indulás előtt talán látták, hogy a sátramban mennyi gyümölcsöt raktároztam el.

30. A Nilus meghozza az első halottat /marad itt !!!!!!!!!!!!!!!!!!

A molón egy csoportra lettem figyelmes. A vizet nézték és mutogattak. A víz egy halottat hozott. Múltak a percek, senki nem csinált semmit. A katonák pár pillantást vetettek a felfujódott halottra, de nem különösebben érdekelte őket a látvány. Pár kilóméternyire innét, MYANG-ban, ahol a felváltóhelyük feküdt, minden éjjel láthattak pár halottat, ráadásul a saját bajtársaikat. A halott ember makacskodott. Nem akart úszni tovább, a moló mellett megállt. Látszott, hogy elege volt mindenből, a világot nem akarta már többé látni, inge az arca előtt volt felgyűrve. Érdekes ez, hogy – mint nálunk az oroszok – nem akartak szembenézni a gyilkosok a halott vádló tekintetével. Vélhetően ő is azok közül a BORiak közül való lehetett, akiket a felkelők beszoritottak a Nilusba, bár épp az előbb említett ing ezt nem támasztja alá. Lehet, hogy csak a partól lökték be a tetemet, miután az inget a fejére húzták. LADO ( a természetesen american-supermanager-international- businessmann „egyetemista”) ekkor látott elöször hullát, és öklendezett. Pár óra múlva hoztak egy csónakot, drót hurkot kötöttek a halott nyakára és tovább vontatták. Utána ittak egy jó pohár Nilus-vizet. Néhány embernek döbbenet tükröződött az arcán. A hajó utasainak többsége nem SUDANi volt, ezek még nem szokták a halált. Pusmogtak, miért nem azonosították a halottat? Miért nem temették el? De SUDÁNban ez nem szokás. Nem mertem fényképezni az előző napi affér után, csak akkor, amikor már a halott távolabbra került. A zoom igazán nem adott jó képet. A halott napokig úszkált, de aztán megették a marabúk. Ezek az undoritó madarak ott kőröztek a hulla felett.

Bill (azaz korunk) rádiói számomra ugyanúgy visszataszító tárgyak, mint napjaink más műanyag bindzsije. Hiába a hatalmas elektrotechnikai fejlődés, itt is ugyanaz történt, mint minden terméknél: a csodálatos felfedezések a piaci hasznot növelték. E rádiók, hiába csodálatos mechanikai szűrőkkel felszereltek, hiába tudják ma már az indutktivitást aktiv RC körökkel pótolni, nem a háromnegyed évszázada kifejlesztett un. DX vevők elvein működnek. A DX vevőkkel – nekem is volt – a föld túlsó feléről is tudtam venni adásokat. E vevőrendszerek vagy a visszacsatolás elvén működtek (azaz egy erősítő egységbe ujra és ujra, egyre erősödve visszafutott a már felerősített jel) vagy a szuperheterodin –(azaz frekvenciakeveréses) elvén a rövidhullámú sávokban működtek, kizárólag fejhallgatóval. Legalább egy mondat emlékezete legyen annak a III-dik birodalomban készült TELEFUNKEN vevőmnek, mely tíz csövével a német hadseregben, Budán szolgált, s gyűjteményembe került – majd elpusztult. Bill vevői ezzel szemben magukon hordozzák Bill elveit: csak szigorúan a nekik megfelelő körzetekben tudnak működni, amint extrém viszonyok vannak, azonnal beszarnak. SHAMBAba környékén, sem rádióadó, sem reléállomás nem létezett. Sem a telefonok, sem a rádiók nem működtek. Sok ebédhez jutottam hozzá, hogy egy-két régebbi készüléket valahogy megtákoltam: letört antennájukat kiegészítve, hullámváltókat kipeckelve, mótorom accujáról meghajtva a végfokokat, potméterüket átkötve, némi híradáshoz jutottunk. A Kelet-Afrikai Unió tanácskozott- hallottuk végre a rádióból, és megoldja a helyzetet: minden irányból behatolva Sudánba napokon belűl. Reménykedtünk- feleslegesen.

Az elkeseredés egyre nő. Sorsunkra hagytak bennünkte – volt az általános vélemény.

Sadik érdekes történetet mesél. Az ECLIPS alatt (napfogyatkozás, amit Ugandában láttam, sötét lett) egy buszt feldöntött Mr John, az elefánt. Ő közvetlen mögötte hajtotta autóját. 62 embert ölt meg a feldühödött fenevad, akihez a Nemzeti Parkban túl közel hajtott a soffőr. Sok fehér is itt lelte halálát. Nemcsak a háború öl, mondta Sadik. Allah így akarja. Hatszor fordította át a buszt az elefánt. Hihetetlenkedtem. Magyarországra az AFRIKAi hírek alig jutnak el. Afrika leírt. Talán nem ok nélkül.

Éjjel hánytam, de most még óvatosabban mentem ki hasmenésből kifolyólag. Sikerült, bár még az árnyékát is láttam a katonáknak. Szinte egybeforrtam a vas hajótesttel fekete ingemmel.

A faluban adtak egy krokodilt ajándékba. Nem mertem ott lefényképezni, a sátramba akartam cipelni, mert még éppen fel tudtam emelni. Még fiatalkorú lehetett, de köszönöm a fogairól nem ez a véleményem. Nem volt nagy, talán ha másfél méteres lehetett. Alul szép sárga, felül zöld szine volt. Vergődtem vele, majd jött egy üvöltöző katona és kitépte a kezemből. Lehet, hogy jóindulatú volt, hiszen tilos a vadászat, de lehet, hogy csak éhes, mert a krokodilokat eszik is itt. A katonáknál sokszor megfigyeltem (ez után az eset után is ), amikor segítettek nekem, hogy azt is indulattal tették, és úgy látszott, mintha rám lennének dühösek. De az is lehet, hogy a falusi szólt, hogy ez mégsem ajándék. Nem tudom. A SHAMBAiak nagyon pénzéhesek voltak ottlétemkor. Még bödönhajójuk megszemléléséért is akartak jattot, talán egy kivételre emlékszem, amikor nem így történt a dolog.

Deczember 28. E napon éreztem elöször az apátiát, ami a fogolyélet velejárója: az ingerhiány, a céltalanság, a kényszer, meg sok minden egyéb egyvelege. A legénységnél is ezt láttam: már nem szívták a fenékvizet a hajóról, az uszályok félrebillentek. Az előző nap kapott vizet felbontottam: mentem a hajón, s valaki a kezembe nyomott egy üveg tiszta vizet! Micsoda kincs! Persze felárral kifizettem, de tudtam, ezt nem lehet megfizetni. Ivás előtt beleszimatoltam az üvegbe, s éreztem a friss víz semmihez sem hasonlítható, nem definiálható páráját. Nem illatát, mert az nincs, csak pára. Elhatároztam, hogy csak két kis kortyot nyelek le. Becsuktam a szemem, nyelvem alá folyattam a vizet, számat kinyitva csámcsogtam a vizen, amit békeidőben félretolok, hogy legfeljebb szörphigitására használjam.

Éjjel a szokásos lövöldözés hallatszott.

A „NAKHLA”-t lekötötték az uszályokról. Talán nagyon kilógott és sebezhető volt?

A másik kedves muszlim barátom IBRAHIM meghívott theára. Ő csak arabul beszélt, de valami megmagyarázhatatlan szinpátia volt köztünk. A későbbi napokban is e meghívását mindig megismételte, néha ebédre is.

Egyre merészebb vagyok a Nilussal szemben. Előbb csak berohantam és vissza, de most már egyre többet és többet úszok. Nem tudom, mennyire reális a krokodilveszély. Próbálom megszervezni az úszást, hogy nagy zajt csapjunk, sokan, meg a hajó mótorját is járatják néha, talán ez is zavarja az állatot.

Deczember 29. Alig eszek. Részben nincs mit, részben ami van, az visszataszító. Pedig én kiváló helyzetben vagyok, hiszen a hajó konyhájáról a két szakács Lam Lkay ( 0917770381) mindig csúsztat valamit, főleg finom, frissen sült kenyérdarabot. A többieknek alig van ennivalójuk már. Még van viszont tejporom, s némi kávém. Ez a nap fénypontja evés szempontjából.

Délután érkezett egy segélyszállitmány: liszt, földimogyoró,olaj. Ismerőseim felvették az adagomat, és pár ebédet adtak is érte. Ők jelezték számomra, hogy én is átvehetem, csakhogy ezt elutasítottam, mert a pound jelentését félreértettem. Ők a csomag súlyát jelezték poundban, én viszont a fizetendő összeget értettem – hiszen SUDÁNban pound a hivatalos pénz. Azt gondoltam, a csomagért fizetni kell. Szerencsénk volt, mert ahogy a kiosztás előrehaladt, egyre idegesebbek lettek az emberek. Mi még rendben megkaptuk a kimért dolgokat, de pár perccel utánunk kitört a tömegverekedés. Az amúgy is kevés élelmiszert beletaposták a sárba, szétszórták, ahogy megpróbáltak belemarkolni. Álattá váltak néhányan az éhségtől. Főleg a teljesen nincstelen potyautasok. Érdekes, hogy a sokgyerekes családfők inkább siránkoztak, de nem erőszakoskodtak.

ADOCK felől egy kis hajó érkezett, az első ittlétünk alatt. De nem hozott jó híreket.

Deczember 30. A nap olvasással, fürdéssel telt. Olvasmányom címe oly beszédes, hogy közlöm: „Camera at war” , egy haditudósító visszaemlékezése a második világháborúból. Végtére egy kicsit magamat is ennek éreztem, bár helyzetem nehezebb volt, hiszen semmiféle engedélyem nem volt. Ekkor már letöröltem a kínos, de éppen haditudosítói tekintetben érdekes képeket, nem akartam, hogy megismétlődjék a verekedés. Mint később kiderült igazam is lett. Lehetett volna valahova elrejtenem egy memória-kártyát, de egyfelől nem mertem reszkírozni, másfelől meg teljesen kilátástalannak itéltem egy billes műveletet, hogy kigyűjtöm a kinos felvételeket egy külön lemezre. Szerintem erre még egy professzionális felkészültségü, és még professzionálisabb idegrendszerű billofil sem lett volna képes! Érdekes ez a haditudósitói szerep. Voltaképp középkori legendaképzés: azaz név nélkül, a háttérben maradva, csak a képek megdöbbentő erejével életben maradni, helyesebben az életművet életben tartani: ez a haditudósítói életmű lényege. A félelem elfelejtődik, hiszen csak a felvételre kell figyelni. Némi gyökerem már van, hiszen a Szentpéteriék lakásába jártam serdülőkoromban angol-nyelvet tanulni. Ott találkoztam a mesterrel, akinek még a gépét is átlőtték egyszer.

Valószínű, hogy népszerűségemhez az is hozzájárul, hogy sok gyógyszert hoztam a misszióról, és osztottam szét a betegeknek,ingyen, a hajón. Bár pont hasmenés ellen nem volt semmim, de a malária ellen már volt tablettám. Nagyon sokan voltak maláriások valóban, de még többen, akik csak monmdták ezt, hogy gyógyszert kapjanak. Ezért előttem kellett lenyelni a tablettát. De még ez sem jelentett akadályt a simlis disznóknak, akik a betegek elől ették el az értékes medicint.

Deczember 31. Újév. Ismét krokodilkaland. A fürdőhelyemtől nem messze ejtettek el egy krokodilt, elhozták a fejét. Lefényképeztem. Egy másik, régebben elejtett állatot is lencsém elé tettem. 250 Ft-nak megfelelő összeget kértek a két fejért. Kifizettem, de csak a kép kedvéért.

Délután a katonák elözönlötték a hajót, ujra ostorral és fegyverrel. Most csomaggal együtt követelték a távozást! Kivégeznek, vagy éppen ellenkezőleg, védeni akarnak ? A motort ott kellett hagynom! Nem lehetett ellentmondani, csak civil voltam, és lehet , hogy igazuk is volt. Ha a víz felől támadnak a felkelők, akkor kínos helyzet alakult volna ki! Alattunk a sok tízezer liter üzemanyag – belegondolni is szörnyű. Felelevenedtek bennem tengeralattjárós olvasmányaim, ahogy a német torpedók felgyújtják a tankereket: ahogy az emberek próbálnak beleugrani az égő vízbe az átizzott lemezelésű tankerról…Mi van azonban akkor, ha csak ki akarnak rabolni? A SUDÁNi háború nagyon összetett jelenség volt, hiszen négy szálon futott: alapvetően Észak harcolt Dél ellen, ami függetlenségi háború. Másrészt a Nuerik a dinkák ellen-ez volt a törzsi háború. Harmadrészt olajháború dúlt: s pont az úticélunkat képező olajipari központok ellen. Ez zsidó-zsidó, vagy arab,moszlim konfliktus. Negyedrészt pedig egy általános fosztogatási háború folyt. Ez utóbbit nevezhetem háborúnak, mert nem egyéni túlkapások történtek, hanem intézményes és tudatos, módszeres, tervszerű fosztogatás. Mi van, ha most ez következik? Senki semmi magyarázatot nem adott. Mindenki átcsoportosította az értékeit egy motozásra készülve, valamint a hajó dughelyeinek elértéktelenedését figyelembe véve. Lehet, hogy a hajó emberek nélkül fog továbbmenni, a rajta elhelyezett értékekkel? Amit eddig a mótorommal szállítottam, most nem bírom gyalog elvinni.A nap perzsel. Kétoldalt kisérnek a katonák. Világháborús szín. Mindenki cipel valami hatalmas batyut, ujságpapirba, vagy pokrócba csomagolt kis világot. A gyerekek ordítanak, nyűgösek. Hány ezren ették ezeket a vonulásokat alig egy fél emberöltővel ezelőtt!! Menekülők, zsidók, SS-ek. Szerencsére nem megyünk sokat, egy kis udvarra csömöszölnek be többszáz embert. Körülöttünk szögesdrót. Nem túl biztató. Elkezdődik a küzdelem a helyekért, hiszen tűz a nap, a hőség itt a szárazföldön kezd kibirhatatlan lenni, pedig csak pár perce vagyunk itt. Nekem sikerül egy nyugalmas sarkot találni, bár árnyék nincs. A sátram felverem – belül izzó pokol. Az etiópnak odaadom a másik sátram. Ő legalább valamennyire kultúrált, világlátott, dörzsölt figura. Talán nem is rosszindulatú. Indulás óta haverkodunk. Igaz sok mindent adtam neki, de ő is sok információt adott, hiszen jól beszélt mindenféle nyelvet. A szárazföld felőli kerités tövében vagyok, ha innét támadnak, végem. De talán a víz megvéd, bár egy jobb katonai jármű átgázol a derékig érő vizen. Szadikkal üzent nekem külön a parancsnok: éjjel ne mászkáljak! De mi a megoldás- kérdeztem vissza. A kérdés persze költői volt, hiszen egy háborúban mit követelhet egy civil?? Éjszaka mégis kiosontam. Pár nappal korábban olvastam werner, a híres tengeralattjáró parancsnok önéletírását, abból merítettem erőt. Ő nemcsak kiszökött a fogolytáborból, de ujra beszökött, majd ismét ki. Ez az igazi mutatvány! De ő Werner volt, én pedig csak Szirmai. Érdekes, hogy egyes katonák, itt a békeövezetben, ahol végtére nincs jelenleg harc, egészen emberiek és kedvesek. Például bementem a SHAMBAi egyik pusztulat „étterembe” (felállni nem lehetett a mennyezet magassága miatt, a falak botokból, a padló agyonköpött föld, asztal nincs, mindenki az öléből eszik, még ujságpapirt sem adnak szalvetta, vagy abrosz helyett, víz nincs, kézzel kell enni, nem evőeszközzel. Választani lehet sült és vizben főtt hal között. De akad külön kérésre só. Itt még lehet kapni theát.) Ahogy beléptem, az egyik katona felugrott és átadta a helyét a „kwajadzsi”nak (a fehérnek). Más katonák pedig meghívtak theára, pedig a bérükkel nagyon el volt maradva a kormány – a zavargások kezdetén fizették csak ki a katonákat, hogy ne legyen lázadás. Néha mosolyogva kezet ráznak velem a katonák. Az egyikükkel különösen jó a viszonyom. Ez értelmes is és tud olvasni, meg gombot nyomni. (Abraham Madol Maker, 0921404802). Hozzá fűződik a következő történet, amit külön fejezetben írok le:

3 A SUDÁNi nyaklánc / marad itt!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Mint írtam, a katonasággal jó volt a viszonyom, nem fosztottak ki egyszer sem (mint ahogy azt Kambodzsában tették!!) Mindössze egyszer került sor a már leírt kisebb birkózásra, de akkor is inkább a falu vezetője, semmint a katonaságé volt a vezető szerep; éppen a kihallgatásnál ott tartózkodott pár katona. A falu vezetője el akarta venni billes kamerámat, amibe én készséggel beleegyeztem, ha előtte agyonlövet. De nem tette. Ebből némi birkózás támadt én és a falú, illetve én és a jelenlevő félszáz katona támogatta egyéb társaság közt. Tehát némi túlerővel kellett számolnom, de nem adtam fel. A megdöbbentő, hogy a kamera nálam maradt, a képekkel együtt. (Sudánban a fényképezés nem engedélyezett tevékenység) Pár óra múlva a falu vezetője – noha nyilvánosan megszégyenült – a legjobb ismerőseim közé tartozott. (Ez is a négerre jellemző jó tulajdonság: megküzdöttűnk, bizonyitott az ő etikájukban oly fontos „férfiasság” – utána jöhet a barátság. Európában bizonyára egy életen át tartó harag lett volna egy ilyen összetűzés eredménye) A katonák némelyikével olyan jó viszonyom volt, hogy órákat kellett adnom az európai életből. (pl. ABRAHAM MADOL MAKERnek (imalo92o489833, tel.: 092 140 4802 ) Éppen egy ilyen „továbbképzésen” adtam órákat könyveimből, rajzokkal, fényképezőgépem Müncheni képeinek segitségével, amikor a katona hirtelen felugrott órájára pillantva (a néger még sokszor hord karórát!) : Bocs – mondta angolul - de el kell rohannom a nyakláncomért!! – Azzal otthagyott. Pár perc múlva már jött vissza, a nyakában a „nyaklánccal” – azaz a lőszerhevederrel, amit naponta kiterítettek száradni. S valóban, a legpraktikusabb viselete a lőszerhevedernek a nyakban volt: nem verte így a lábat, nem „indult” be, nem nyeklett túl nagyot – szóval még az Úristen is, azaz bocs – a sátán! is nyakláncnak teremtette!

Január 1. A hipok (vizilovak) egészen a keritésig jöttek. Pár méterre tőlem adták jellegzetes böfögő hangjukat. A kerités számukra olyan, mint nekem egy fűcsomón átlépni. Reggel lefényképeztem a nyomaikat. Éjjel is csinálhattam volna képet, csakhogy az elsötétités miatt szerintem kitaposták volna a belem, ha elkezdek vakuzni.

Nem tudok mit kezdeni az ellentmondással: a néger rendkívül alaposan mos fogat, ahogy már írtam, de mégis rettenetes szemétdomb veszi körül. Minden reggel a táborban rettenetes harákolásra, krákogásra ébredtem. A néger rendes köpéshozama kb. 3O-5O secundumonként egy sercintés. Ezzel szemben ébredéskor a sercintésszám megugrik. Reggelente mértem 5 sercintés/min teljesítményt is!!. Sercintést mondtam, hiszen a néger kétféleképpen köp. Vagy sercint: hatalmas metszőfogai közti rést kihasználva nyelvével a szájpadláshoz szorított váladékot kipréseli, és cca.egy méterre kilövelli, vagy a klasszikus köpést alkalmazza, de ez jóval ritkább, többnyire orrleszívással párosul. Míg az előbbi ösztönös, alig függ az akarattól, és épp ezért agyonsercint mindent: sátrat, földet, csomagot stb. az utóbbi, noha mennyiségileg jelentősebb, de mégis emberbarátibb is. A sercintés oly szempontból kiméletes, hogy a kisercintett anyag viszkozitása olyan, hogy szinte vízszerű. A(z ottani) műveltségnek és kultúráltságnak csak a legmagasabb fokán álló fekete nem sercint. Visszataszító jelenség, midőn egy nő csinálja ugyanezt. De csinálja! A ruháira is ad az átlagos néger, de a putrija rettenetes. A számomra másik rettenetesen ellenszenves, főleg reggel elvégzett cselekvés az orrváladékeltávolítás. Ez nem a szovjet takonyrántás, két ujjal, néha scénikusan fél lábon, T alakú felmenő törzzsel. Zsebkendőt nem láttam egész utazásom alatt egy helyen sem. Az éjszakák hűvösek, ezért a hidegre rendkívül érzékeny néger orra folyik. Csak a legtapintatosabbak fujják az ingükbe az orrváladékot, a megszokott eljárás a jobb hüvelyk és mutatóujjával való orrcimpacsippentés utáni váladékeltávolitás. A törlés ízléstelen gondossággal elvégzett szertartás, több mozdulatsorral. Az ujjak dörzsölésével kezdődik valami olyan tárgyba, amihez nem kell lehajolni: pl. gyarmatositó által otthagyxott, még nem szétvert karfa, oszlop, ajtó, kilincs, széknek használt eszköz (de műanyagszékek akadnak azért, ha egy számomra elfogadható székkel sem találkoztam utam során, legfeljebb az európai hotelekben) Nagyobb adag váladék esetén az öntenyérbe való kenés is a szertartás bevezető része.. A művelet az ujjtisztítás után tovább folyik: a csukló feletti rész – amivel egyáltalán nem diszkréten, az orruk körüli váladékot kenik szét kifordított tenyérrel az arcukon – csillog a kencétől, de ezt a párolgás sűrű péppé alakitja idővel, ami könyebben kezelhető. Ezt a bőrfelületet gatyaszárba való kenéssel váladékvékonyítják. A maradék a kötelező kézfogáskor a másik kezére kerül, de ha nem , akkor az étkezés segit, mely puszta kézzel történik. Persze megengedett az éhenhalás. A környezetemben nincs egy tiszta felület. A vizszintes részek anyoncsulázottak, összeszékeltek, a függőlegesek csulatöröltek, agyonvizeltek.

Mint mondtam, a krokodilfegyelem megtört. Többen is fürdenek velem. Már együtt úszkálok az egykori kihallgató-emberemmel. Még eleinte ott vibrált szemében a gyanakvás, de aztán mind barátságosabbá vált. Víz alatti úszásrekordomat egy néger sem tudja überelni. Igaz, sokkal erősebbek, de fogalmuk sincs a technikáról: áramlástanról, vízellenállásról, légzéstechnikáról,izomhatásfokokról… Úszásoktatást is végzek, több négert megtanítottam úszni.

Két teljesen ismeretlen néger odajött hozzám, és adott egy halkonzervet. Kedves gesztus, még akkor is, ha nem bírtam már látni sem a halat.

A szeszes italok árulását SHAMBAban betiltották. Mégis a katonák szereztek italt valahonnét. Persze a legpocsékabb, metilalkoholos, agyonészterezett löttyöt. Ebből néha bevedeltek. Ennek következtében alkalmi verekedések törtek ki, főleg akkor, amikor egész nap verték a „blattot” Ilyenkor egy-egy lövés is elcsattant, de nem lett következménye. Ámde egyszer egy részeg katona elkapott. A világ minden veszekedésére jellemző a veszekedés fizikai részét bevezető magyarázás, okfejtés. Ilyenkor a felek mintegy erőt gyűjtenek az összecsapáshoz, tunningolják magukat a nemsokára bekövetkező, nyolc napon belűl gyógyuló, könnyű testi sértéshez, mely ökölcsapások és horgok egyvelegéből fog állni, bevezető rugásokkal. Ámde ez a dinkák esetében alapvető attribútum, hiszen hatalmasan fejlett, hosszú ujjaik erre kiválóan alkalmasak. Végtagjaik rendkívül hosszúak, de vékonyak. Csuklójuk már erősebb, de ujjaik az állandó fizikai munka miatt tömzsibbek többi végtagjuknál. Igy kihasználva a dinkákra oly jellemző nagy testmagasságot (gyakori a két méter feletti magasság is!), a hosszú kart, kiváló fenyegetőeszköz az ujjbegy! A pöccintéstől a szemkinyomásig így e fenyegetésből minden kifejlődhet. Ebből már következik, hogy az okfejtés Afro-retorikai elemeihez tartozik a hatalmas mutatóujjnak a másik szemgolyója előtt való lengetése, erősen megfeszített állapotban, a harciasság fokától függően alternáló30-70 fok közötti állásszöggel. Nos ezt alkalmazta a részeg katona velem is, miközben érthetetlen kevert nujeri-angolsággal okfejtette, hogy – ennyit értettem – „SUDAN nem játék, aki idejön, annak harcolnia kell”. Hogy miért kell harcolni, ezt nem magyarázta meg, csak én teszem hozzá, mert így megszokott évtizedek (századok?) óta, a folyamatos háborúban. Ez a normális, a tradíció, az elfogadott. Nagyon keservesen tudtam megszabadulni a vitéztől, túl sokat nem tudtam hátálni, mert azonnasl menekülésnek vette, és a ragadozók ilyenkor szokásos felpörgésével vetette utánam magát, ha meg egy helyben álltam volna, kiveri a szemem, hiszen ujjbegye vége a pupillámtól cca. tizenöt-húsz mm-re volt, ami ittas egyénnél csak virtuális távolság.

Január 2. Éjszaka hatalmas robbanásra ébredtünk. Nem a szokásos bágyadt géppisztolysorozatokra, hanem az ezt sokszorosan überelő aknabecsapódásra. Rögtön ezután sorozatok nyomjelzős lövedékei villantak, rakéta röppent. A kisebb lövöldözések oly gyakoriak voltak, hogy senkit nem zavartak, annál is inkább, mert ezek többnyire távolról, általában – MYANGból – jöttek. Azonnal megragadtam a készenléti csomagomat, benne pénzemmel,igazolványaimmal, s kirontottam a napokkal már korábban elő-kibontott keritésalj felé. Már mindenki talpon volt, hiszen tudtuk, hogy küszöbön állhat egy támadás. A katonák üvöltve rohantak harcálláspontjaikra páncélöklökkel, nehézgéppuskákkal. Senkinek sem volt fogalma, honnét és ki támadott. A nádasból eddigelé soha nem hallott tömeges csörtetés hallatszott. Félig már átbujtam a kerités alatt, hogy emberek helyett a hipokkal és krokodilokkal küzdjek, kezemben szorongattam a gáz-spray készletemet (azaz ikresített flakonjaimat, melyeknek egyik fúvókáját közeli, a másikat és távszórásra esztergáltam ki) Pár perc múlva kiderült, vaklárma az egész, csak a viziló-raj jött oly közel, hogy közéjük kellett vágni egy páncélöklöt. Másnap izgalmasan indult a nap. A parancsnokkal már jó viszonyban voltam, és engedélyezte a fényképezést, ahogy a katonák becserkészik a sérült vizilovat, és szokásos viziló-pecsenyéjüket elfogyaszthassák (bár azt mondták rendkívüli fogak kellenek ehhez: ha egy néger ezt mondja, akkor az nekem még csak nem is szopogatható hús, hanem aczélkoczka) . A vérnyomon indultak el a mocsárba. Az állat bőrére is vágytak, mert a nagy becsben tartott korbácsok anyagát is ez képezte. A korbács a katonaságnál szimbólikus erővel bírt. A vállalkozás nem volt veszélytelen, hiszen nem lehetett tudni hány viziló sérült, és milyen fokon. A sérült állat agresszivitása pedig rettenetes. A papiruszsásból itt is, ott is hangzottak a kiáltások, de a vizilovat sajnos nem találtuk meg. Valahol lapult, vagy a sűrű növényzetig vonszolta magát,hogy ott békésen múljon ki. Feladtuk.

Ma állitólag tárgyaltak a kormányerők és a felkelők. Általában én a felkelők mellett szoktam lenni, de a SUDÁNi harcban a felkelők brutalitása visszariasztott, míg a kormányerők katonái eddig nem raboltak ki.

Ma kaptam egy néger asszonytól „MEDIDA”-t, azaz darakását. Tettem bele tejport (ők vizzel készítették) és így pompás ételt nyertem, amit a gríz elfogyásáig naponta ismételtem vagy egy hétig. Utána már ez sem volt. Reggelente a fél-zsemlényi zselebiát ettem theával, esetleg tejporral.

Január 3. Ma többen gyalog nekivágtak annak az útnak, ahol a motorosokat megölték.Én vagyok a „tollas” ember, aki tud irni. A többség szótagolva, ujjával a szavak alatt vezetve tekintetét tudott valamicskét olvasni, egészen lassan, de az írással már bajok voltak. A nevét mindenki alá tudta kaparni, de már, ha hosszabb mondatokat kellett rögzíteni, akkor a betük és sorok összefolytak, olvashatatlanná vált az egész. Minez még nem lett volna baj, de mire a kompozíció elkészült, arra eltelt fél óra. Emellett a tolat úgy belenyomták a papírba, hogy kilukadt. Féltettem egyetlen munkaeszközömet.Igy elkezdtem – közmegelégedésre – leveleket írni, belefüzve irodalmi közhelyeket is. Ha belegondoltam, hogy itt a hajón végtére a társadalom értelmesebb fele utazik, akkor fogalmunk lehet a valós analfabétizmusról, kiváltképp, ha tekintetbe veszzük, hogy a többség nem is volt SUDANi, hanem külföldi-a SUDANi jóval a környező országok értelmisége alatt marad a statisztikákat illetően, hisz a folyamatos háborúban az iskola nem a legfontosabb. Ma reggel sokan tolongtak sátram előtt, hogy megkérjenek, írjak üzeneteket a kívül rekedtekhez. Örültem ennek a munkának, mert sok ebédet jelentett ez részemre.

Január 4. Az etióp ember holmijába valaki betett pár zsák kábitószert. Hozzám jött az etióp, hogy mit csináljon. Az esetet már leírtam valahol, tán angolul, de képtelen vagyok visszaemlékezni, mikor és mibe írtam- talán csak a naplómba, kézzel. Ezért megismétlem. Kinos az ügy, mert elöször angolul írtam meg a napló kivonatát Berndt Teschl afrika-motorozónak, aki nyilvántartást vezet az AFRIKA utazókról. Így nem tudok visszaemlékezni, mi az, amit már említettem. De nézzük a relációkat: Ha kidobtuk volna a kábszert, megölnek, hogy adjuk elő. Ha kitesszük közterületre, valaki ellopja – ugyancsak agyonvernek a tulajdonosok. Ha eltulajdonítjuk a vagyont érő szert, - ugyanaz történik, és még a hatóságok is börtönbe zárnak. Ha a hatóságoknak odaadjuk, akkor nemcsak biztos a kínhalálunk, de előtte még a hatósággal is meg kell küzdenünk. (ismerve a magyar rendőrt, az első kérdés így hangzana: a barátja már mindent elmondott, most Öntől akarjuk hallani, hova akarta vinni a szert, ki veszi át, ki adta … stb.)Végül az etióp közölte: ő majd elintézi. Ezt is tette. Jobb, ha nem tudom, hova. (ahogy dicsőséges miniszterünk mondta: jobb, ha nem tudjuk a disznóságait) Az AFRIKAI „nagyvárosokban” azaz nagyputrikban: rendkívül gyakori a belőtt néger.

Ma felállítottak a moló végén egy nehézgéppuskát. Peckesen állt három lábán a derék orosz gyilok. A katonákat tanították lőni. Hatalmas dörrenéssorozatokat adott a FLAK – szerencsére csak a levegőbe. A falusiak ezt nem tudhatták, mégis meg sem rezzentek, amikor elkezdett tüzelni a fegyver. Bizonyára ezért is van a sok áldozat, mert nem ismerik a fedezékbe menés lehetőségét. Ez az aktus sem arra mutatott, hogy hamarosan továbbindulna a „NAKHLA”

Délután lelépett LADO, az első generációs néger manager. Adtam neki üzenetet – ami soha nem érkezett meg. Pedig kölcsönösen jó viszonyban voltunk, de a genetikán senki nem lehet urrá.

Január 5. Egyre több katona érkezik, egyre több a gyakorlatozás. Érdekes, hogy a kiképzők által vezetett ujoncok, hogy tűrik az exercirozást. Mosolyogva vágják magukat a porba, ugranak fel. Nem vágnak pofákat, nincs tüntető értetlenkedés, nem lassítják tudatosan a mozdulataikat, ahogy én tenném, szabotálva a szabadságomat elvevő erőszakot. Egyéni kiképzést kapnak, ez hatékonyabb. A faluban, szemünk előtt folyik a gyakorlatoztatás – én szivatásnak nevezem – a házak közt.

Január 5. vasárnap. Az etióppal elmentem theázni. Kihozták egy műanyagdarabon a Nilus-vizből készült pancsot. Az etióp a pohár felét a földre öntötte. Megrőkönyödtem. „Most nem vagyok annyira szomjas”- mondta, látva megrökönyödésem. Igez, ez a mentalitásbeli különbség. Én ilyent soha nem tennék, ő igen. Az esetet követően, vagy öt perc múlva kért még egy pohárral. Naponta vagy tízszer theáznak e tájon (de ETHIÓPIAban is!), mindig fél decit, vagy annál is kevesebbet. Ezzel nagyon bosszantottak, de én is a theaárusokat, amikor kértem fél litert.

Egy katonával fecsegtem a hajón. Hallva a vasárnapi istentisztelet dobjainak hangját, megkérdeztem tőle, hogy nem hiányzik-e a zene. Mire öntudatosan válaszolta: - dehogynem, már alig várom hogy meghúzzam a ravaszt este, és szóljon az „AFRICan music” ! És a béke?-kérdeztem. Akkor mindnyájan éhenhalunk. Ez is egy álláspont.

Január 6. Reggelente hatalmas szél fúj, a Nilus hullámokat ver. Ilyenkor nincs is kedvem fürödni, pedig már a hajó tatjáról ugrálok hatalmas fejeseket. Nincs is meleg, a négerek pullóverben mászkálnak. Délben azonban hatalmas forróság érkezik.

Küldöttség ment YIROLBA, hátha kapunk engedélyt elindulni. Nincs faszén, chart-coal.A négernek ez alapvető főzési segédeszköz. Tud fával is tüzelni, de az se nagyon akad. Mindenki fél kimenni apró gallyért, ami a mocsárban nem is nagyon akad. Távolabbra menni veszélyes.

Január 7. ,Ujra bombázták BOR-t. Képzelem, mi lett volna, ha a hajó a kikötőt nem tudja elhagyni az utolsó másodpercekben! Hetekkel később megtudtam a BORból híreket hozó JOHN GIEU GARANG-tól (E-mail: gieugarang@gmail.com 211 913347477 ), hogy BORt napi háromszor is bombázták egy héten át. Tán ez is okozta a 25oo ember halálát, nemcsak a felkelők gyilkosságai és fosztogatásai.

13 óra öt perc. Alarm!! Katonák rohantak a hajó tatjára, hogy azonnal mindenki hagyja el a hajót. A parton minden katona a harcálláspontjára rohant. Belövik a fegyvereket. A távolból ugyanilyen hangokat hallani, a felkelők ugyanezt csinálják. Csörömpölnek a rohamsisakok. Rohannak a nehézpuskákkal. A parton lehasalnak a kinyitott támaszú gépfegyverek elé. A páncélöklöket (panzerfaust) sorrendbe rakják, hogy könnyebben tudják betölteni. Jönnek a felkelők!! Két tűz között vagyunk: Délről is (BOR) Északról is (ADOCK) a felkelők az urak, de a szárazföldön is ott vannak. Éjjel övék a MYANG körüli terület, nappal a kormányerőké. Az asszonyokat semmi nem zavarja, ők a kotyvalékaikat kavarják jellegzetes T alakú „fakalapácsaikkal”, erősen markolva annak hüvelykujj vastagságú, félméteres nyelét. Pattognak a vezényszavak. Érdekes, a katonák némelyike mosolyog. Hogy min, megfejthetetlen számomra. Alternatívákat dolgozok ki a menekülésre. A vízbe ugrás a legszinpatikusabb, de a táska ezt nagyon zavarhatja, ha sokat kell úsznom. A felkelőkkel viszont nem akarok találkozni! Aztán lassan elül a készültség. A felkelők visszafordultak.Nem tudom miért. Talán visszariasztotta őket a nehézrepülő, ami a fejünk felett húzott el? Lehet, hogy féltek a nyílt vizen a bombázástól?

Most éreztem, mit jelent számomra a fürdés. Pár óráig nem úszhattam a Nilusban, és már minden bajom volt: izzadtam, rossz volt a közérzetem, viszketett mindenem.

Este megkértek a katonák, hogy csináljam meg az áramfejlesztőt és a rádióadót. Nehéz ügy: a műhelyhiány miatt csak vergődtem. Nem értem el semmit, besötétedett. Másnap folytatom.

Körülöttünk a horizonton égő falvak. A falutűz és a nádas felgyújtása különböző nyomokat hagyott maga után. A falvak felgyújtásakor több koncentrált, erős lángmag és ég felé törő keskeny füstoszlop volt a jellemző, a nádastüzeknél az elnyúló fény és füst. A kormánycsapatok rágyujtják a mocsarat a felkelőkre. A látvány nagyon szép, de rettenetes. Minden háborút ezek a fények jellemeznek, most minden nap ezt láthatom este.

Január 8. Egész éjjel jöttek a vizilovak. Már nem vadásszák őket, spórolnak a lőszerrel.

A generátor javitását folytatom. A hajó gépészével csúnyán összeveszek, mert ő két akkut akar sorbakötni, ami szerintem az elektronikákat kinyirja. Nem ért hozzá, de egyfelől jó érzéke van, másfelől a hajón gyakorlatot szerzett, harmadrészt pedig függök tőle, mert ő adja az akkut. Próbálok tapintatos lenni. Végre beindul a levegős diesel. Nagyon jól tudtam, hogy levegős, hiszen a néger addig járat valamit, amig az megy. A diesel pedig különösen érzékeny a levegősödésre. Vért izzadtunk, mire az adagolót légtelenítettük. Pedig csak idejében kellett volna leállítani a motort, melőtt a tank teljesen ki nem ürül. Ő nem foglalkozik olajcserével, szűrőtisztítással, leszarja. Ha elromlik valami félredobja, vagy otthagyja, kiszedve belőle néhány számára értékes anyagot. Folytatom a munkát a vízpumpával. Felfedeztem, hogy SHAMBAban fúrtak réges-rég egy kutat, amit csak ki kell tisztítani, még pumpát is tettek bele később. Végre ez is működik. Egy asszonnyal csúnyán összeveszek, mert kértem tőle egy darab drótot, amit pénzért akart odaadni. Üvöltöttem vele, elmagyarázva, hogy énnekem ki ad pénzt, hogy neki vizet adok?? Szándékosan ordítottam, hogy a többiek is hallják. Az asszony semmi szégyenérzetet nem mutatott. AFRIKAban természetes, hogy a fehér ingyen segít, de a fekete csak pénzért. Végre a vízvezeték is elkészült (a csapokat persze mindenhol szétverték!) Legalább egy éjszaka működött, utána a négerek kikapcsoltak mindent, a gázolajfogyaszás miatt, én pedig ettől elfáradtam. Ujra itták a Nilusvizet.Igyák csak.

Megpróbáltam a DKW útját egyengetni, hátha sikerül RANKba eljutnia. Egy százalék esélye van, hogy nem veszik el. Adtam a hajó biztonsági őrének ötven dollárt, hogy vigye egy raktárba. A hajó legénysége nagyon kedves velem, de ez az ember alkudott. Nem baj, ha sikerül, de félek, ez illúzió.

Január 9. Elhatározom, hogy távozok bármi áron is.

29. A SUDÁNi ugróiskola

Szokásos esti korzózásom során átsétáltam a szinesen kivilágított Shambai sugárúton (a szárított tehénszéklet vörösen parázslott a Main Avenue-n azaz a prospecten ) azaz az egyetlen mocsokkal borított földsávon , aminek két oldalán érkezésünkkor pezsgő élet folyt a kávéházakban ( az asszonyok kint törték a fa mozsarakban a kávét, ami még akkor még volt pár napig, a putrikban pedig a katonák verték a blattot) Sétámhoz a fizikai mozgás miatt ragaszkodtam. A táborból büntetlenül lehetett ide, a helybeliek közé járni. A putrisor – de nevezhetjük eufémizmussal „falunak” is - mindkét vége a mocsárban veszett el, az egyetlen járható utat (ami ottlétemkor félméteres víz alatt állt) a katonaság próbálta őrizni. A legközelebbi falut minden éjszaka támadták a felkelők, távozásomig 25 halottat hagyva maguk mögött – mivel mindig visszavonultak reggelre. Tudták, hogy képtelenek tartani a kormányerőkkel szemben egy helyiséget, de az országutakon általában a felkelők voltak az urak.

Ballagtam lassan a porban, kikerültem a kihajított egykori teherautó-alvázat, meg egyéb kummunális hulladékokat. Ekkor gyermekcsoportra lettem figyelmes. A tíz-tizenkét év körüli utódok egy kivájt tökből gépfegyverlövedékeket vettek elő, majd szépen letették a porba, négyzeteket kerítve el velük. Majd a vezérsuhanc a skulót elhajitva elkezdett ugrálni a négyzetek között – pont úgy, mint nálunk. Odamentem a gyerekhez és angolul megkérdeztem, honnan szedték a hüvelyeket? Egy hajóstársam segített fordítani. Az utódok nekem mutogatással, a társamnak pedig a helyi nyelven elmagyarázták, hogy az előző napi lövöldözés helyére mindig kimennek a gyerekek és összeszedik amit találnak – mert mindig marad ott valami, hiszen jármű nem tud közlekedni az úton, gyalog meg nem lehet a saját, meg a kilőtt ember holmiját is egyszerre cipelni. A felkelő már visszatérni nem mer, ezért akad bő zsákmány a lövöldözések után. A töltényhüvelyekből meg annyi van, hogy egyszerűbb ezeket a sarkokra tenni, mint botot keresni, és azzal berajzolni a porba a négyzeteket. Nos így nőnek fel a Sudani gyermekek.

29. A Lilly Marlene dallama zeng a Nilus felett (versótvarizációm)

A néger nagyon muzikális, kiváló érzéke van a tánchoz és zenéhez. Se pénze, se magántulajdona azonban nincs, amiből hangszert tudna venni. Ezért maga csinál hangszert magának. A dobokkal persze nincs baj, e célra a hordók kiválóak. Úgy hangolja, hogy az oldalát feltépi. A pengetős hangszert a konzervesdobozhoz hasonló könyöknyi rakatláda biztosítja, amire a húrokat ki tudja feszíteni. Miután kottája nincs, dallamhoz alig jut. (vasárnap hall némi gospellt, meg esetleg a rádióból a kimerült elem miatt torz foszlányokat) Gondoltam, hogy segítek magamon: megpróbálom elénekelni nekik a lámpaoszlopról szóló dalt, amit ők megkisérelnek átültetni a hangszerükre, én pedig végre megírhatom a dal szövegét. Hogy minek kellett nekem egy dalszöveg? Lakóhelyemen építettem egy historikus ívlámpát, melynek egzotikussági együtthatóját úgy akartam fokozni, hogy a dal magyar változatát lejátszom egy erősítőn, majd pedig (stilszerűen) egy 1925-ben készült hangszóróba vezetem, melynek jellegzetes tölcsérhagja mindenféle mechanikai és hamis elektromos rezonátor * {az aktív RC szűrőt nevezem hamis rezonáns körnek} nélkül adja vissza a száz év előtti hangzást. Csakhogy a Csobánczi kastélyom több ezres lemezkészlete a lejátszóberendezésekkel együtt megsemmisült, az eredeti felvételt nem tudtam sehol megszerezni (Bár bill dicséretére legyen mondva az Interneten van legalább száz felvétel – de pont az amit kerestem nincs meg). Bánatomban emlékezetből megpróbáltam restaurálni a szöveget, miközben a néger próbáltam gyatra hangszerén lejátszani a dallamot, hogy valami verset tákoljak össze. A Nilus parjára kiültünk, s mindketten vergődtünk: a néger a különböző vastag halászdamilokból való húrjaival, én a szöveggel. Kisérletem eredményét közreadom:

Macskaköves utcán a vakablak alatt

Ott, hol mállnak az éjben az ódon falak

Az élet búját felejtem hát

Ott várok szerelmem rád

Hideg lámpavasról esőcsepp kopog

Ködszürkén úsznak a szürke házsorok

Forró ajkad vágyom én

Ezért éltet száz remény

A távoli álgyú baljósan morog

Hőn szerető szívem rettegve szorong

Csak árnyékod jönne már

Téged Lilly Marlene vár

Az utolsó mosolyod ajkadra fagyott

Rettenetes rémkép behavazott halott

Egy félrefutott bús remény

Vaksors agyalta lelemény

Az érdeklődő olvasónak, aki esetleg többet akar megtudni adok forrást, bár az afrikai minden héten vagy elveszti a telefonját, vagy összetöri, de azt sem, akkor agyongyötri – az azonban biztos, hogy még eközben ellopják tőle. Telefonja, vagy áltelefonja szüntelen a kezében van, hiszen ez a bizonyitéka annak, hogy ő manager és business-man. A telefon token, nyaklánc- és karperecpótló lett.

Halott ember úszik!

Kiwi és ananász

Penészes kenyér

haditudósitó A köpetekről könyveimről, a nakla konyhája,Sudáni ugróiskola

az árak! Kaját kérnek ajándék bab Shambában