2.
Midõn ótvartörténelmet írtam
Az Afrikai mótorozás során természetes a
szükségmegoldások, gányolások tömege. Egyfelől a rendkívül
mostoha útviszonyok következményeként, másrészt a hatalmas
távolságok okán, harmadrészt pedig az általános műhely- és
utánpótláshiány miatt. Ehhez
hozzájárul még nyomorúságos pénzügyi helyzetem valamint –
alapvetően – a mótorom életkora.
Most ezekből adok ízelítőül egy
csokorravalót, megjegyezve, hogy általános ótvar-leíráshiányt
észlelek a historikus úti-szakirodalomban. Az ótvarász-utazók
egyszerűen ezeket a dolgokat nem írták be az útikönyvekbe.
Legfeljebb egy-egy odavetett mondatból és a következményekből
lehet megtudni, mi történhetett az ótvaros járművel. Ez némileg
magyarázható is, hiszen az útikönyvek nem ótvarászoknak
íródtak, hanem a közembereknek, vagy az arisztokráciának. Az
utóbbi többsége csak akkor hasalt a gép alá, ha odaesett a
monokulárja, az előbbi társaság nagy részét pedig nem igazán
érdekelte, mi van lennt – inkább felfelé kacsingatott, a
társadalom magasabb régióiba – mi már tudjuk:hiába. Kevesen
voltak azok, akik a kötet olvasásakor képzeletükben, az
ótvarászás végén kezeslábasuknaknak tompordudorjába törölték
fáradt-grafitos-gépzsírtól fekete kezüket.. Én azonban magamnak
írok, tudván, hogy még kipusztulásom előtt meg fog semmisülni
minden irásom, mint már egyszer megtörtént. Szóval legföllebb
pár eszmetársamnak firkálok, így nincs milyen példányszámot
vagy népszerűséget vesztenem. Tehát adjunk néhány apróságot
az ótvarológia tudománytörténetéhez!
2013.októberében érkeztem Afrikába. A
mótorkerékpár szerencsésen megmaradt abban a konténerben, amiben
hagytam. Ezzel szemben az a műhely, amit azért rendeztem be, hogy
legyen ipari hátterem, a falunak pedig megélhetése: megsemmisült,
ezzel kudarcot vallottam. Minden szét volt verve, amit oly nagy
fáradtsággal létesítettem: a szerszámokat széthordták, a gépek
feldöntve, lábaiknál burgonyahegyek, a villamos vezetékek a
falakból kitépve, a földvezetékek kiásva, a szétválogatott
csavarkészletek kiborítva a földre – szóval elkeserítő
állapotok fogadtak – és a lejmolók, akik ahelyett, hogy gazdagok
lettek volna a műhely munkáinak jövedelméből – messze száz
kilóméteres körzetben ez volt a legjobban felszerelt létesitmény!!
–ehelyett ültek, itták a büdös, észterezett, nejlon-zacskós
szintetikus alkoholt, egész nap várva valamire, és persze és
nyujtották felém tenyerüket. Annyira
elkeseredtem, hogy a műhelytől távol raktam össze a mótort,
egy eresz alatt. Ez persze a minőség
rovására ment. Két héten át gányoltam folyamatosan: kicseréltem
a teljes gyujtásberendezést, ami oly sok kellemetlenséget okozott
(bocs, de most sem tudom miért), átvizsgáltam az egész rendszert,
a számtalam tört alkatrészt a magammal hozottakkal cseréltem. A
műhelyben beüzemeltem egy kompresszort, hozzá csővezetéket,
manométert is szereltem – mindez ismétlem, megsemmisült. Így
kézi pumpával fújtam fel a kerekemet, nagyjából másfél
atmoszférára, kettő helyett. Igy is alig győztem pumpillálni.
Alig vártam már, hogy elindulhassak, és rossz emlékeimet
elhagyhassam, annak dacára, hogy ez az Afrikai vállalkozásom csak
egy parányi csalódás Csobánczhegyi vállakozásom kudarcához
képest. A gép csodálatosan rotyogott, a pompás Afrikai hegyek és
a törésvonal tavai feledtették velem értelmetlen létezésemet.
Mégis, mit értek
ótvartörténelmem? A gép tákolásának szükségmegoldásait,
melyekből néhányat most felsorolok.
Gulu-t elhagyva a mótorkerékpáros utazót
egészen sajátságos érzelmi rohamok kerítik hatalmukba. Olyan
tapasztalatra tesz szert, amit máshol nem szerezhet meg. Hogy példát
is írjak: amíg valaki nem próbál megemelni egy macskát a
farkánál fogva, addig hiába mondják neki, hogy a szerencsétlen
állat milyen sajátságos módon jelzi nemtetszését. Ennek
tapasztalásához a macskát meg kell emelinteni. Szóval Nimule és
Gulu közt a kavargó porban, a keréknyomokból (nem utat irtam!)
felröppenő, majd nagy csörömpöléssel visszaeső mótor elemeire
frecseg szét. Hiába a fémragasztók, drótozások,lemezes
csavarbiztositások- a fémek hajlanak,törnek,hasadnak, vesznek.
Bambán meredek a törési felületek jellegzetes matt fáradási
diszlokációira-nincs mit tenni. Az egészen lassú menetel kizárt
– Afrikában vagyunk, hatalmasak a távolságok, menni kell. Az
esetleges támadások miatt sem lehet éjjel itt közlekedni.
Legjobban szenved a másod-trapézvillám, amivel kifejezetten csak a
lámpát rugózom. Minduntalan összecsapódnak a fémek – a gummi
tuskókat már rég elporlasztotta a sok morzsolódás. Az összetört
rugó maradványai lassan kirepülnek. Meg kell állni. Valahogy
pótolnom kell a rugót. Gondolkozom. Megpróbálom ideiglenesen egy
gummi-„pókkal” felkötni a lámpát. Pár faluig birta, majd
fehér porrá vált a pók gummianyaga, ahonnan kifűztem, ott pedig
a csomagok fellazultak. Megállok egy bringaszerelő előtt.
Vásárolok néhány belsőt, pár defekteset ingyen is kapok.
Hosszában felszelem a belsőket,
szilikonzsirral bekenem őket, s megyek tovább. Bevált a brúgógány.
Pár száz kilométer után az ülésem rugója szakad ki. Ugyanígy
javitom. Ez is sikerült.
A KITAGATAi fürdőnek külön fejezetet
szenteltem, azonban most a másnap reggelről fecsegek. A forrásoktól
nem messze aludtam, a mocsaras víz fölé vert cölöpfészerben.
Reggel bágyadtan ébredtem, lehet, hogy azért, mert megszoktam a
misszió kényelmes ágyát (erről is már irtam), lehet, hogy a
kéngőzök bágyasztottak le – a történet tekintetében ez
mindegy, bár megjegyzem, jól bírom a kénes gőzöket. (erre is
irtam már példát MEXICOi könyvemben). Összepakoltam sátramat,
berugtam a gépet, de úgy éreztem, hogy a világ nem azok mentén a
térgörbék mentén mozog köröttem, amiket én a kormánnyal
leírok. Nem hirtelen baj történt félkörös ívjárataimmal,
mert már előző nap is éreztem effélét. A gép segge úgy tünt,
mintha önálló életet élne. Leállítottam a gépet, s
megnéztem, nincs-e defektem, amitől rettegtem. Abban reménykedtem,
hogy első AFRIKAi utamat, tíz évvel előtte is defekt nélkül
úsztam meg, ezenkívül eszembe ötlött Lothar Kaspar, aki
beszámolt egy „BISMARCK” mótorkerékpár AFRIKA utjáról,
melyet defekt nélkül teljesített. Hátha szerencsém van, és csak
valami kisebb szelephibával kell megküzdenem. Előkaptam
historikus, billmentes pumpillámat,
amire nagyon büszke voltam. Nagyszerű krómozott csöve, golyós
szelepe, torus alakú, fémkeretes historikus műszere – az ilyen
műanyagmentes tárgyaknál kötelező - kékített mutatóval,
melynek ellenoldalán félholdban végződött a pointer lemezkéje,
esztergált fa fogója, egyszóval minden historikus kelléke kedves
tárgyammá e darabot. Azonban – bill bosszújaként talán –
lenyomtam a bronz dugattyút, és az a földig esett, légsürités
nélkül. Lecsavartam a mívesen ricnizett hollandert, és megnéztem
a bőr dugattyút – nyoma sem volt, csak a tengely tövében maradt
a rovarrágás után némi bőr. Persze, egy évig várt rám a
trópusokon, hogy maradt volna a tengelyen ilyen
rovarszúró-szívó-rágó-szájszerv-incsiklandozó,zsíros falat?
Mit csináljak – töprengtem. Már egy billesített műanyag
pumpával is beértem volna, de semmi nem volt. Európában talán
megállítottam volna egy autót, s elkértem volna a pumpáját. De
itt? Autót ugyan várhattam volna tán, de – ismerve a néger
ember természetét és előrelátását – bátran kizárhattam a
pumpilla meglétét. Márpedig nem akartam ezért feladni a jó
AFRIKAi futamot! Megoldást kellett keresnem, amit meg is találtam.
Csóróságom
indulásom előtt egyesek szerint ruházatomon is láthatóvá vált.
Az egykori áttekinthetetlen női kapcsolatokból származó
pasztellszínűvé metamorfizálódott, fodros alsóneműbázisra
épített, spontán módon (azaz gatyaszár-rövidítéssel)
létrejövő bricsessz, dendy körökben ha nem is talált
elismerésre, úgy gondoltam, még jó lesz egy darabig.. A
deréktájon kialakított közepesen használt fuszeklikből és
spanglikból komponált, míves öv, melynek drót hurka majdnem
teljesen megvédte a kissé már önállósult gatyaszárakat a
leeséstől, szerintem kompenzálta azt a szemlélőben feltörő
optikai ellenszenvet, amit a jobb és bal gatyaszárat egyformára
tépő meddő igyekezetem próbált kiegyenlíteni. Nem tehetek róla:
a vezérótvarokon a természet szeszélye mindig elhelyez valami
kiszögelést, jelentéktelennek tűnő lemezkét, kiálló csavart,
zsirsárkupacot, aminek az átlépése mindig haváriák keletkezését
vonja maga után. Ezek generáljavitása nem kis feladat! A jobb
gatyaszár mindig magasabban szakad el, amikor beleakad a túlméretes
ótvarkupac meghágásba torkolló átlépésekor a kiálló
ótvarornementikákba, mint a bal szár, hiszen a jobb láb ügyesebb,
fürgébb, míg a bal láb által kezdeményezett mozgásvihar a
kupacok átlépésére sutább. Ezenkívül azt is számításba kell
venni, hogy egy gatyaszár mindig hosszában hasad, míg esztétikai
érzékünk meg keresztbetépéssel próbálja a létrejövő
asszimetriát társadalmilag elfogadható mértékűvé redukálni.
Az ebben rejlő ellentmondás megoldhatatlan mivolta a külsőségekben
annyira jelentkezhet, hogy a belső, lelki és szellemi értékek
ezt a balanceot már nem képesek kiegyenlíteni… mondjuk egy
igazoltatás alkalmával. Bricseszemet alulról a precíz
válogatásnak köszönhetően, ha színben nem is, de méretben
majdnem egyforma félcipő zárta le. Felülről egykori feleségem
simlédermentesített kalapja határolt el (többek közt) a
menyországtól. Ótvarornátusom megfelelő fitymaegyütthatójú
optikai végigmérése után Andrássy Gábor (már az ótvarelfáradás
életstádiumában levő) altwarenhandler * 7 {ótvarkereskedő} * a
tőle megszokott pimaszsággal megtette építő kritikáját, de
kétségtelen, hogy ezzel párhuzamosan felajánlott egy pár
lábbelit. Ez igazán jól jött, mert ebben utaztam ki AFRIKÁba –
majd ez a lábbeli szolgáltatta azt a bőr lemezkét, amit kivágtam
a régi pumpillaszelep pótlására.
Egy
pedáns ótvarista hosszabb útra indulás előtt kiégeti a
gyujtógyertyáját. Utolsó billmentes gyertyáim Csobánczhegyi
gyüjteményemben a szó szoros értelmében kiégtek a háztűz
alkalmával, és örökre a semmivé lettek. Ezeket a gyertyákat
azért neveztem billmenteseknek, mert szétszedhetőek voltak, és
így élettartamuk a jó tisztíthatóság miatt majd a végtelenig
nyúlt, kiváltképp vonatkozik ez a csillámszigetelésü darabokra,
melyeknek csillámanyaga cserélhető volt.
Szerencsére
ma még (nem tudom meddig!)a billes gyertyák is kiégethetőek –
még, ami ellentétben áll a billes szemlélettel (azaz
megveszem-kidobom a végtelen silány terméket;terméket(!!), nem
gyertyát!)
Kitangában a gép átnézésekor persze e
műveletet is el kellett végeznem. De hogyan?? Oxigén- vagy PB-gáz
palackom nem volt, hogy csináljak koncentrált hőt? Ha a műhely
működött volna talán összerakok hevenyészve egy
nyersolajporlasztót, de erre nem volt sem módom, sem kedvem. De
megmentett a szombat. A néger ugyanis az öltözködésére sokat
ad, ez társadalmi fokmérő. Szombaton már mossa és vasalja az
öltönyét, amiben a templomban megjelenik. Habzott az egész
misszió, úszott a szappanillat, és hordták a faszenes vasalókat.
Ahogy ezt észrevettem már le is csaptam az első vasalóra.
Megragadtam esztergált fa fogantyúját, és einstandot alkalmaztam.
Felnyitottam griff-fejjel reteszelt tetejét (a vasaló kínai, és a
kínaiak megtartják a historikus formákat,
diszitményeket,ornamentikákat [ nem hülyék, tudják, hogy ez kell
a négernek – meg nekem is] Igy a régi, első világháború
előtti matricás festéssel gyártják ma is a SINGER varrógépeket,
ugyanígy matricázzák a szintén világháborúK előtti német és
angol licences PHOENIX és HEROES kerékpárjaikat, és griff(vagy
garuda) fejjel diszítik a századfordulón mintázott öntöttvas
vasalóikat.A kímadisszel pártázott öntöttvas fedél felnyitása
után a gyertyát rádobtam az izzó
faszénre (chart-coal-nak nevezik ott),
majd a bondorodva feltörő füstbe gyönyörködve vártam, amíg a
gyertya kiég. Pazaril sikerült a gányolás.
Még egy érdekes gánytörténeti adalékot hadd
írjak le. A veteránoknál a csapágyak megforognak. Ez persze a
háromnegyed évszázad előtti „billizmus” eredménye is, mivel
nem melegítették elő a fémeket. * { azaz összecsapott munka, a
technológiával pótolt prezcizitás, rövid élettartam nehéz
javithatóság… stb. jellemzi a billománokat} * Érdekes, a
gőzgépeknél miért nem forogtak meg a csapágyak?? Mert nem
alkalmazták a csapágybesajtolás technológiaérzékeny eljárását?
Mert a gépeket a világ végéig kivánták működtetni. Csalódtak,
ez is az emberiség egyik illúziója volt. Sajnos a motorom már
(mint minden kortársa) sajtolt csapágycsészékkel készült. . Na
azért tervezői nem prostituálódtak annyira, mint mondjuk egy mai
számitógép-, vagy cameratervező gárda, a régiek ismerték ezt a
problémát, gondolkodtak, és sok régi csapágyat közvetlen –
csésze nélküli futásúra készítettek. : pl a főtengely ilyen
volt. De ezzel ujabb bajokat indukáltak – és éppen a csere
alkalmával: az egész főtengelyt kellett cserélni, nemcsak a
csapágyat – Egyik billizmusból a másikba estek. Ezért én
vissza is álltam a „csészés” üzemre. Ha ekkor megforgott a
csésze, akkor előbb utóbb a csapágyház megtágult, a tengely
lógott, a csapágy melegedett, a szimmeringek kiszakadtak… ezer
baj adódott. De végzetemet nem tudtam elkerülni: az
egyik csapágyam megforgott. Igazi baj
a főtengely csapágyakkal szokott lenni, a kerék- és
sebváltócsapágyak másodlagosak, de tudtam milyen út áll
előttem, egy másodlagos hibánál sem sem türhettem a hiba
elfajulását. Márpedig az első kerekem érezhetően úgy
kotyogott, hogy nem a csapágy volt hibás, hanem a ház tágult meg
(Töredelmesen megvallom trehányul bejlagoltam, ami kiesett)
Ujra a sima felületbe beragasztani LOCTITEvel a
csapágyat – felesleges erőlködésnek tűnt. Mit tettem??
Elmentem a legközelebbi nagyobb településre, és végigsétáltam
a házak között. A négernek a kezéből a szükségtelen tárgyak
aláhullanak. A szemét is. Felkaptam tehát az első kimerült
elemet, kibeleztem, azaz a szénrudat
épen kiszedtem középről. Rákötöttem az akkumra és egy
kondenzárorra, majd egy csomószor végighúztam a sima
fémfelületen. A szén tövében a fém kiolvadt, s apró
kiemelkedések keletkeztek. Ezeken már fogott a ragasztó.
Persze
rengeteg gánytörténeti aprólékkal tudnék még szolgálni
(tavaly is leírtam néhányat!), de már ebből is látható, hogy a
tákolástörténet legszebb lapjain surfolunk – hogy billológiai
tudásom is fitogtassam!
3. Az Afrikai lány
Vannak
emberek, akiknek az életébe nem illeszthető be a nő. Vagy azért
is (és gyanítom ez vagyok én ) mert energiáik csekélyek, de az
általuk kitűzött feladatok túl nagyok, vagy vallási
meggyőződésük korlátozza őket, vagy az életbe vetett hit
csekély mivolta okán a nőkérdéssel való vergődést is
értelmetlennek itélik, vagy pedig a sors ostoba játékai miatt
valamiért a nők elutasitanak minden közeledést a másik fél
részéről. Sok ilyen esetet ismertem. Meg még ezerféle okot
tudnék itt sorolni, de nem teszem, mert akkor nem tudom leirni az én
szerencsés esetemet. Igen, szerencsés, mert én sem tudok üzemben
tartani folyamatosan egy nőt, sem időbeli, sem pénzbeli , sem
utódlási elvárásait illetően, és mégis immár negyedik éve
látogatom meg évente Kansiimát a kedves Afrikai lányt, aki a
másoknál megszokott családi boldogság érzetét pár napja
megadja. Sesse szigeti és botanikai kirándulásaim Kansiimával
csodálatos élményt jelentettek az idei évben is. Felteszem, hogy
Kansiima büszke arra, hogy van egy „fehér” barátja, én pedig
nem kell, hogy feláldozzam magam azért, hogy egy lánnyal vagyok.
Mindkét fél részéről kompromisszum.
Hogy milyen egy
néger-fehér házasság? Szerintem lehetetlen,
de így, évente pár hétre nagyon jó, mert nem rokkanok bele.
Hogy ezt Kansiima hogy gondolja? Biztos nem így. Arra azonban
felhívom mindenkinek a figyelmét, hogy meggondolatlanul ne kezdjen
ki egy fekete lánnyal, mégha ez látszólag könnyedén is
történhet. Persze nem az egészségügyi vonzatokra gondolok
elsősorban, hanem az eltérő kultúrára, mely egy kapcsolat minden
vonatkozásában jelentkezik. Kezdjük az elején. Ha valaki el akar
venni egy Afrikai lányt, akkor cca. 1oo tehenet kell beszereznie.
Városi környezetben is megvan ez az elvárás (hol van város
Afrikában-kérdezhetné valaki- válaszom: a sok ház: a „város”
nevet viseli ott). Hogy tud egy európai műveltségü ember egy
Afrrikai lánnyal tartósan meglenni, ha igénye van irodalmi,
történelmi, épitészeti, zenei stb. társalgásra, tapasztalásra,
életérzésre? Válaszom: sehogy. Mit kezd az európai ember az
Afrikaiak elemi erejű szaporodási vágyával? Hogy fog tíz
gyereket táplálni, iskolázni, hogy lehet foglalkozni ennyivel?
Sehogy. Afrikában sem foglalkoznak a gyerekkel, reggel kimennek a
legelőre, este visszatérnek, közben valami kásafélét beléjük
töltenek. Mit kezd az Europer ember a vágyak olyan
koncentrációjára, és redukciójára amely abban merül ki, hogy
szerezzünk minnél több pénzt, és azt cseréljük be műanyag
csecsebecsékre aminek összemorzsolt darabjait pár nap múlva
kihányjuk a putri elé?.A fehér ember alkotó: a legtöbb fehér
emberben él a vágy, hogy munkájával nyomot hagyjon maga után. A
néger l(á)(é)ny ezzel szemben kényelmesen akarja eltölteni az
életidejét, életcélja az élet eszközeinek nagyszámú
folyamatos beszerzése, majd kihajitása – de ezen eszközök nem
szolgálnak valamilyen távlati célt – hacsak a már említett
szaporodást nem. Fura ellentmondás, hogy épp a legvadabb négerek
viselkednek úgy, mint a leghaladóbb (vad)fogyasztók egy fogyasztói
társadalomban. Részemről isszonyú gyötrelmet jelent a zenei
szenvedésem. Én a szinfónikus zenét szeretem, ugyan nem vetem meg
a helyi zenéket sem, de ez szöges ellentétben állt Kansiima zenei
izlésével, amely a pláza-zenék irányában haladt: azaz számomra
végtelen sivár, állandóan zavaró egyszerü háttérzenét
jelentett, a zenei elmélyülés, a zenei belső megrázkódás, a
történelmi töltetű katarzis, a magasságok és mélységek
bejárásának teljes hiányával. Hasonló életromboló hatást
jelentett számomra a televizióhoz való viszony: melyet a zenei
kapcsolathoz hasonlítanék a másik fél részéről. Kellemes
klip-háttérfényvillogás- nem pedig a művészfilmekbe történő
teljes empátiával való elmélyülés, majd napokig tartó, rágódás
a filmhős tudatformáinak mibenlétét elemző, a történelmi
mélységeket kiértékelő életérzésváltás. A vallás?
Részemről ezer megválaszolatlan kérdés,elégedetlenség,
számonkérés, az isteni felelősség emlegetése… Kansiima
vallásossága: teljes bizalom és meghunyászkodás. És így
tovább, sorolhatnám az élet minden minőségét. Az épitészet:
számomra katartikus emlékhagyás nemes, historikus anyagokkal, a
legenda fizikai valósága - Kansiima számára könnyűszerkezetes
kellemes élettér megteremtése korszerű anyagokkal. Az élet
értelme és jelentősége számomra=0, amin azonban rágódni kell,
hátha mégis valamit ki lehetne belőle hozni- amely feladványt
teljesen veszettnek itélek. Kansiima számára ez meddő
eszmefuttatás…Nehogy valaki azonban ebből a lány
pocskondiázását olvassa ki, hiszen kedves barátznőm az Afrikai
társadalom elitjéből való. Például nem köpköd folyamatosan –
ami számunkra elmondhatatlanul visszataszitó, és mégis oly
jellemző a nők között. Érveléseim és gondolataim oldalakat is
megtölthetnek – de az eredő: mindenkit lebeszélek egy afrikai
házasságról – és úgy tűnik a tapasztalat engem igazol. Éppen
ezért: ezúton is köszönetet kell mondanom Kansiimának, hogy oly
sok éve ragaszkodunk egymáshoz.
4. Az
Afrikai mise
Afrikában hosszú hónapokat töltöttem el
missziókon. A misszió az európai környezetet pótolta számomra,
legalább pár könyvet láttam, rendezett tiszta környezetbe
kerültem a folyamatos mocsokból, a számomra nemes, polgári,
emelkedett gondolkodásnak az elemeivel kerültem kapcsolatba itt. A
misszió sugallta a számomra szükséges historikus gondolkozás
elemeit a vallás, a kegyszerek, az épitkezés, és a zene
segitségével. Pedig a zene gospell,
mely semmi rokonságban sincs az európai zenei hagyománnyal. Mégis
rendkívüli értéket képvisel, a mise alapvető eleme. Ilyenkor
előhozzák a historikus dobokat, a jobb helyeken a keyboardon pazar
dallamok szólalnak meg, a nép együtt énekel – jól,
élvezhetően! Az Afrikai mise élmény – töredelmesen megvallom,
nekem főként nem vallási értelemben. Mindamellett a négerek
érzelmi vallásossága tiszteletet parancsoló, hiszen Istent,
antropomorfizálva, kétkedés nélkül, mint létezőt fogadják el,
teljes odaadással imádkozva hozzá- és lehetőleg az
antropomorfizáláson is túlmenően, az animizmusnak is megfelelve
tárgyiasítva, midőn a sziklába, vízesésbe látják bele. A mise
társadalmi esemény, a szürke élet szinfoltja, örömünnep
tánccal, heves kézlejtésekkel, mozgásviharral, vonulásokkal.
Mert a néger nagyon szeret vonulni. A misére minden néger frissen
mosott, tiszta ruhát vesz fel, a gyermekek is öltönyben jelennek
meg. A néger nagyon sokat ad a ruhára-főleg vasárnap.
5.
Kitagatai éjszakai fürdés
A KITAGATAi thermál forrás vizére már akkor is
nagyon vágytam, amikor Magyarországon voltam, és összeállítottam
a menetrendemet. Mivel Magyarországon elglobalizálták valamennyi
olyan fürdőmet, ahova fiatalkoromba jártam, érthető módon
vágytam végre valami olyan helyre, ahol nem terelnek rendőr
jellegű alkalmazottak, amit úgy szoktam összefoglalni, hogy minden
van, amire szükségem van, de semmi nincs, amit utálok- és nem
fordítva. Nos Kitagatában nyoma nem volt az utált, soha nem
működő, megszégyenitő mágneskapuknak, a rohadt billes
kellékeknek, ezzel szemben éjszakai füdőm során a teljesen
billmentes, üvegfelülettelen, koracéltalan, öntöttbetontalan
csempehiányos fürdőben megtaláltam amiért odamentem: a
thermálvizet. Ahogy fénykorában Egerszalókra, vagy Hévizre
érkeztem, ismerve minden kis ösvényt, erecskét, tócsát,
iszapgödröt- úgy itt is ismerős
volt számomra minden az előző évekből. ( halkan jegyzem meg,
hogy húsz éve, amikor már nagyon elkurvultam, és untam a sok
keritésbontást a Hévizi, állam által ellopott tavon, akkor sunyi
módon egy éjszaka a keritésbe beillesztettem egy szögvas keretbe
foglalt ajtót, amit lelakatoltam. Igy roppant elegánsan jártam be,
ami még a helyi KMB-nek sem keltette a „kihágás” képzetét
[amidőn a nagy fürödhetnék okán eluntam a várakozást, és
határozottan odalépve ajtócskámhoz, feltéptem a kissé
elindásodott kaput] A kapuval évekig nem dőltem meg, valószinű a
helyi TMK (szocializmusban: Tervszerű Megelőző Karbantartás
műhelye) lusta volt körbejárni a keritést.)
Az éjszakai fürdésnek már az említett
helyeken is különös hangulata
volt. Ennek felfokozását éreztem Kitagatában. A víz körül sok
tucat pálmaolajjal működő mécses lobogott, melyeknek sajátságos
illata megtöltötte a légteret. Kitagata magasan fekszik, hiába
közel az egyenlítő(pár száz km), mégis este lehül a levegő, a
párák sejtelmesen gomolyognak. A közeli mocsár hangjai nem
engedik az elbambulást, amit a forró víz eredményezne. A békék
kuruttyolása eltért Balatoni élményeimtől, itt sokkal inkább
üveghangra, xilophonra emlékeztetett.: A sziklák miatt csak lassan
lépésben és tapogatózva haladhat éjszaka az utazó, a lélekzet
nehézkes a vízből kiváló gázok belehellése okán. Gázlás
közben a víz alatti mocsaras talajból hatalmas kénes- metános
bugyborékok szállnak fel, pezsegtetve a lábszárakat.
Aláfestésként a folyó ad egy surrogó hangot, néha egy-egy
csobbanással élénkitve azt. Ahogy haladok, és a thermálforrásig
elérő nádat mozgatom, az elnyugodt madarak riadtam felkiáltanak,
vagy szárnyrakapva, nekivágnak az éjszakának, belecsapódva
esetenként a nád felett kiemelkedő papirusz-virágzatokba.,.A
gyenge mécsesek alig világitják meg a feketéket, akik a forrás
vizébe merülve remélik nyavalyáik elmúlását. A természet itt
erősen háttérbe szorította a moszkitókat. Nagyon ritkán zümmög
csak egy-egy rovar, hiszen a papiruszok három métert is elérő
száraira nagy előszeretettel fészkelnek a madarak, melyek a
moszkitókat felfalják.
6. A Fort Portali kudarc
A Quen Elizabeth-nemzet-ipark még számomra az
elviselhetőség határán van: a rajta keresztülvezető országút
lehetővé teszi, hogy ne csak a kiválasztottak nézhessék meg. Itt
megejtettem állatszemlémet, azonban a csalóka nevű Fort
Portálnál – hiszen itt semmiféle egzotikus erődöt nem találhat
a kiváncsiskodó – mégis nagyon egzotikus majomcsoportokkal
múlathatja az idejét az utazó. A majmok
még nem pofátlanok, de még odasündörögnek a mótorkerékpárhoz.
Szeretek majmozni: szórakoztató,ahogy kezemből elkapják a kaját,
ahogy civakodnak, ahogy a közeledő jármű oldalára ugrálnak,
ahogy az ablak alatt lejmolnak. Persze ezek már „nemzetiparkosított”
majmok, de legalább park nélkül. Pompás úti élményben is volt
részem, hiszen itt nem putris az út, erdőben vezet. Azonban jött
az este, a szálláshelykeresés problematikája. Az erdő
kiulómétereken keresztül folyamatos volt, a nehéz mótorral nem
tudtam kockáztatni egy letérést. Vére nagy megkönnyebbüléssel
felfedeztem egy jó széles, mótorral járható ösvényfélét. Már
esteledett. Letértem. Gyorsan lehánytam a holmijaimat, amit pedig
nem szabad, hiszen meg kell nézni hova vezet az ösvény? El is
indultam, azonban pár méter megtétele után hatalmas recsegés
ropogást hallottam. Ujabb néhány lépés után felfedeztem az
okokat. Rémülten láttam,hogy egy
elefántcsapáson állok. Gyorsan
törtem néhány ágat, hogy a közeledő fenevadakat a zajjal
habozásra kényszeritsem, majd a mótorhoz érve elkotródtam.
Kénytelen voltam aznap missión aludni, pedig nem szivesen megyek
mások nyakára.
7. Alvás1
a fehér papnál
A napi esők övezetét elhagytam, a szavannára
értem mótorommal, ami ugyan örömmel töltött el, de esteledett.
A táj Fort Portál óta jelentősen javult. Pompás kéjmótorozást
biztosított volna ez a száraz hely, ha csak pár órával
„világosabb” lett volna. Délelőttöm jól telt, az út két
oldalán hatalmas csordák vonultak mindenféle növényevőkből.
Távol elefántpamacsokat láttam. A Kisizi csatornánál –ahogy
előző években is – megálltam egy fürdésre. Pár órámat
elvitte a majmozás: az állatok etetése pimaszokká, de ugyanakkor
szeliddé tette az itteni majmokat. Az előző fejezetben leírt
kudarc miatt egy missióra toppantam. (1470 m magasan,46,21296 és
30,3331581-en.) A missión fehér pap fogadott, akinek az őse
Radetzky marsall volt. Hatalmas lakomát
csaptam, a missiókon amúgy is
kulturált élet folyt, hát még itt, ahol a pap fehér volt. A
néger és a fehér ember közti optimális együttműködést én
úgy határozom meg, hogy mindkettő kiegészíti egymást: a fehér
embernek is szüksége van a fekete erejére, szívósságára, ami
azonban csak akkor működik, ha a fehér a tudását és
tapasztalatát úgy adja, hogy az egy feltételrendszerben működik,
mely rendszerben a vegetatív elemek döntő fontosságúak a fekete
számára. Igy nem érzi, hogy fogvatartott, a szabadság, a távozás
lehetősége megvan, csak nem érdemes élni vele.. A kolonializációs
rendszerben akadt elég példa erre is,
amivel természetesen nem kívánom a kizsákmányolást is
visszaállítani. Az tény azonban számomra, hogy a kontinens
országainak nemcsak fejlődési jelleggörbéje, de az ezer főre
jutó erőszakos elhalálozások száma is drasztikusan romlott
függetlenné válásuk óta. A fehér pap nagy fegyelmet, rendet,
tisztaságot tartott a missión. A gépek itt nem voltak a szokásos
sárba taposott, kibelezett, betört üvegű roncsok, a traktor
beindithatóan állt az udvaron, a házakat takarosan kifestették, a
szemetet eltakarították. A templomban faragott, egyedi szobrokban
gyönyörködhettem. Éjszaka ágyban alhattam, tiszta, vasalt
ágyneműn. Elgondolkoztató számomra, hogy miért megy valaki
Afrikába papnak. Ottjártamkor a papok biztonságban voltak (nem úgy
mint korábban, amikor halomra gyilkolták őket-erről előző évi
írásaimban megemlékeztem) Mindenük megvolt, és még alkotó
kedvüket is kiélhették. Mégis, a világtól elszigetelve, távol
Afrikában, feketék közt, egy kényszeréletet kell élniük. Még
hatalmuk is van a feketéknek tudnak parancsolni. Hatalmukkal azonban
sehol nem láttam, hogy visszaéltek volna, egymásért élnek.
Persze, ha van hitük, akkor ez könnyű, de én már a hitet nem
birtokolni, de még elképzelni sem tudom. Ez már igazán súlyos
állapot, de ezzel szemben az életérzés eme stádiumában nincs
gyötrődés: mi van, ha a pokolba kerülök? Oda kerülök – ez
evidencia, túl kell ezen lépni. De ezeknek a papoknak bizonyára
van hitük! A napi misézés, a napi ima ezt sugallja számomra.
Talán boldog emberek-ki tudja?
8.
Alvás2
az erdőgazdaságban
A két fejezettel előbbi probléma merült fel
ujra, ahogy haladtam HOIMA nevű putriözön felé. Két hídnál is
fürödtem: a MICICI és a NKUSI folyóknál, ami roppant jól esett,
és üdített, de azért az alvást akkor sem pótolta, ha V.G.
véleménye szerint egy fürdés két óra alvással egyenértékű.
A táj változatlanul kielégített putrimentességével: az ugandai
putri borzasztó. Borzasztó esztétikai értelemben: Uganda
viszonylag gazdagnak mondható Afrikai viszonylatban, ezért már
eltüntek régen a természetes anyagok, de annyira mégsem jómódú,
még kevésbé kultúrált, hogy megszabaduljak az Ugandai putrik
hullámbádog-tetejétől, meg az
egyenputrik tégla, ritkábban
betonkocka falától. Borzasztó az Ugandai putri statikai értelemben
is: elől, az utcának nevezett földsáv felé tartja négy vas cső
a kiemelkedő, fal és bejárati porta elé hozott tetőt, ami
hátrafelé lejt. A bejárat egy garázskapu szélességű ajtó,
ablak nincs az egyenputrin. Emögött vannak az árúk, mert majd
minden putri üzlet is egyben. Ugyanazt árulják, ugyanabban az
épitményalakzatban. Rettenetesen sivár, egyhangú, az épitési
fantázia legkisebb jele nélkül: Tanganyikában, Ruandában,
Burundiban, Congóban, az egész környéken. Sudánban csak a délibb
részeken, amik jobb anyagi helyzetben vannak. Szerencsémre e tájon
csak a településeken hemzsegtek ezek az egysoros téglából tákolt
egyenházak, amikben még a helységek mérete is azonos: 4x4
méteresre tákolt.
Az erdő üditő élményt jelentett
viszont-csakhogy nem akadt egy bejárat, egy tisztás sehol. Végre,
lassú, kereső munkám meghozta gyümölcsét, végre leltem egy
keservesen járható ösvényt. A mótorral való behatolás egy
ösvényre ugyancsak elgondolkoztató volt számomra: egy rosszul
sikerült elesés könnyen csonttörésben végződhetett a nedves
talajon, ami a túra végét is jelentette-ismeretlen megoldással. A
visszafordulás, egy jó keréknyomos, keskeny és meredek úton
úgyszintén nem kellemes, és nem is tudni, mennyire ellenségesek
az ott lakók, esetleg nem veszik-e agresszivitásnak, hogy behatolok
a területükre? Igyhát amikor megláttam néhány házat az egyre
meredekebb útról nyíló tisztáson, jobbnak láttam a
„bejelentkezést.” Jól is tettem, hiszen – mint kiderült- egy
állami erdőgazdaság telepére tévedtem., és az őrrel beszéltem.
1158 méter magasan egy pompás éjszakát
töltöttem itt, közel KABWOYAhoz, a
1:1579446 és 31:5,50415 kioordináták közt. Ajánlom mindenkinek.
Villany nem volt, a rádió használhatatlan volt, így nem gyötört.
A sátramat felállítottam a szinte alpesi környezetben. Az állami
alkalmazottak előnyét élveztem: azaz a lejmmentességet. Ugyanis
az állami hivatalnokok, dolgozók általában nem lejmolnak. Keveset
keresnek, de ez biztos megélhetést jelent számukra, és ezenkívül
kultúráltabbak is a többségnél. Amit felajánlottam elfogadták
(kb. 2oo Ft-ot), de nem követeltek többet.
9. Alvás3
a vízműben
Lehet, hogy az olvasót zavarja, hogy immár a
harmadik fejezet foglalkozik a szállással, de ne felejtsük el, egy
jól megválasztott szálláshely nemcsak alvóhelyet jelent, hanem
tapasztalatot, élményt is. Így volt ez HOIMAhoz közel, egy
vízműben is.1091 méter magasan, 1:388822 és 31:47,95624
koordinátákkal. Az útról észrevettem egy pompás tavat,
ami azonnal magához vonzott. Csakhogy a hozzá vezető út
zsákutcának bizonyult, és egy vizműben végződött, ami afrikai
viszonylatban szokatlanul rendezett,tiszta benyomást adott. A vízmű
felett vagy kétszáz méterre feküdtek a munkások szállásai,
amit megpillantásakor már szálláshelyemül jelöltem ki. Gyorsan
felvertem a sátrat, majd még sötétedés előtt a vizműhöz
indultam. Nagy bosszúságomra nem engedtek úszni a tóban- a
tisztaságra hivatkozva, de én ugyanerre hivatkozva pazarul
lezuhanyoztam Uganda tán legtisztább vizében, ami a vizmű
melencéjéből közvetlenül a zuhanyrózsába folyt. A vizmü
bemutatása viszont kárpótolt az elmaradt uszatért. (Név: THLAHA
MOMMAD, Masindi 545 P.box) Meg kell jegyeznem az előző
fejezetekben, de itt is szereplő emberekkel kapcsolatban, hogy
mindenütt szivélyesen fogadtak, az ellenségeskedés legkisebb jele
nélkül. Mindössze egy helyen utasítottak el a szálláshelyet
illetően, amit elvi okokból nagyon sajnáltam.Még a Queen Elizabet
park isthmosánál (azaz szorosánál), a híd után leltem egy
betonkeverő telepet, ahol csöveket gyártottak. Jó nagyokat, amibe
belefértem volna. Végre egy csőben akartam aludni „csövesként”.
Ez nem sikerült, de nem durván küldtek el, hanem csak jelezték,
éjszakára a telep őr nélkül bezár, nem alhatok ott. Lehet, hogy
ebben a barátságosságot az is kiváltotta, hogy ekkor már erősen
„SZUBÁNBARNAra” pirultam *{ Sudánbarna/pigmentbarna: eredetileg
organikus festőanyag, amit azonvegyület: alpha-naphtylamin
diazosztálásal, majd kémiai egyesítésével nyernek, szappanok
festésére használják. Szóhasználatom arra vonatkozik, hogy
Szudán napbarnító hatása oly erős, hogy arról még vegyi
anyagot is elneveztek} * Tehát nem az utazási irodák
villámlátogatóihoz tartoztam, hanem lassan a profi Euroafrikánnak
néztem ki.
Másnap Masindi felé vettem az irányt.
MASINDIről már ejtettem egy mondatot. Most mégis nem ezzel a
szokásos putrifészekkel foglalkozok, hanem egy mondat erejéig
beszámolok arról, hogy érdemes az arra járónak elmenni Masindi
Port-ba: azaz a kikötőbe, mert
krokodilmentesen tud fürdeni a Nilusban. Igaz, hajójárat csak a
túlpartra van, de nagyon barátságosak a kikötőben a különböző
őrszemélyzetek, jól lehet aludni, fürödni, de még enni is. A
főuttól nem kell sokat vergődni a jó keréknyomos földúton.
A gép
addigra megzabált 49 liter benzint (Kitangától). A Baker és Sass
Flóra utazók által említett erődöt nem leltem meg. Ez valószínű
nem is volt nagy, és a négerek széthordták. Pechem volt ezzel a
Bakerrel, mert a másik erődjéről : PATIKOban, GULUtól
északkeletre, egyszerűen elfelejtkeztem, elmentem mellette.
A KARUMA-vízesés
megtekintését még aznap befejeztem: nem igazán hagyott ez mély
nyomokat bennem. Képanyagot mutatok az olvasónak, amiből látható,
hogy nem katartikus a hely. Hogy hova lett ez a víz, mire JUBA-ba
értem, nem tudom, de a Nilus egyre gyérebb lett, ahogy látszólag
egyre több folyó ömlött bele. Elgondolkoztam, és magamban
nevettem, hiszen a Nilust annyi helyen és annyiszor láttam már,
beleértve a melloékfolyóit is, hogy jobban ismerem mint bármelyik
más folyót, beleértve a magyar vizeket is. Pedig 6695 km hosszú.
Sajnos nem volt lelkierőm a Karuma Falls-nál a hidat őrző
rendőrök humanizálására. Sajnálom,
mert ugrott ezáltal egy fürdőm. Milyen birkák voltak, még a
megállásomkor is hessegettek. De látszott, hogy csak idő kérdése
lenne megszelidíteni őket. Mostanában egyre jobban izgat a
feladat: humanizálni az egyenruhásokat. Rendkívül szép, nemes,
felemelő munka, ténylegesen az emberiség boldogulását jelentő
kihívás, hasonló a pap, vagy a kedves-nővér élethivatásához.
Milyen belső melegség töltött el így néhányszor, amikor egy
üvöltöző rendőrből, szeretetre méltó embert metamorfizáltam
csupáncsak blöffökkel, egy másik hatalom támogatásának, mint
mellékes dolognak(!)
a felemlegetésével szuggesztióval, szelidséggel, baráti szóval,
mosollyal metakommunikációval stb. Ennek a passziónak a kiélésére
Afrikában nagy lehetőségek vannak, mert a fekete ember még mindig
valamennyire tiszteli a fehér embert, annak dacára, hogy a fehér
hatalmak (főleg nem az egyén!) a két világháborúval elbaszta az
ügyet! További esélyt ad a fehér ember magasabb intelligenciája,
jobb helyzetfelismerése, szélesebb látóköre, kiterjedtebb
kapcsolatai miatti jobb ismeretanyaga a viselkedésekről, kiváltképp
a helyzetek feszítését illetően. Az egyenruhások humanizálásának
egyik módja ugyanis egy helyzet feszítése, majd a visszavonulás A
fehér ember intelligenciája miatt mindig tud ujabb eszközt a munka
folytatására. Itt van például az abszurd. Az egyenruhás – épp
jellegéből fakadóan – nem tud mit kezdeni az abszurddal. A másik
nagyon hatásos eszköz, mikor épp maga a delikvens kinálja fel az
egyenruhásnak a fenyités eszközét: hány pofont úsztam meg úgy,
hogy kértem az egyenruhást, verjen meg, hiszen enélkül nem tudok
panaszra menni a feletteséhez. Shambeban egyenesen követeltem, hogy
lőjenek már agyon, mert egyfelől unom az életet, másfelől meg
mit húzzuk az időt!. Az egyenruhás érdekes módon az elmebeli
elferdülést sem tudja kezelni. Ha megérzi az elmebetegséget,
elsomfordál. (lehet, hogy azért, mert győzelme egy silány
ellenfélen nem is igazi dicsőséges győzelem? Ezt nem egészen
hiszem, hiszen a fegyvertelen tüntetőket is leveri az egyenruhás!)
Másik fontos eszköz a humor. Ugyancsak lényeges az eszköztárból
a cinizmus, amivel rávilágít a civil az egyenruhás nevetséges
voltára. De mindezt a sértés határán belül szabad csak tenni,
olymód, hogy amikor a sértő él kezd belevágni az egyenruhás
húsába, akkor a kétértelműséget kell elővenni, amivel az
egyenruhás akár hízelgésnek is veheti az egyébként vérig ható
megjegyzést. Mindíg erős önkritikát kell gyakorolni, valamint
nem szabad személyeskedni, hanem a párhuzamos példákkal kell
rávilágitani az egész egyenruhás-játéknak (mert az) a kómikus
voltára. Mindenekelőtt azonban meg kell szerezni a szinpátiát.
Makacs esetekben a legnagyobb udvariassággal és alázattal kell a
legnagyobb sértéseket előadni. És még ezerféle titka és
eszköze van ennek a szórakoztató, és kellő szakértelem esetén
veszélytelen játéknak, amitől egy pancser, kezdő őrszobajárót
óva intek, mert esetleg leverik. Ahhoz, hogy valaki egyáltalában
egy kezdő rendőrhumanizáló legyen, szerintem kell minimum két
tucat őrszobai stúdium. És még valami: az afrikai egyenruhás
általában nem ellenfél, tényleg a dolgát csinálja, általában
segitőkész. A fentebb elmondottak elsősorban az európai
egyenruhásokra vonatkoznak – csak most jutottak eszembe.
Noha a nagyjából betartott időbeliség
tekintetében megelőzi a fejezeteket az alábbi történet, mégis
az egyenruhások humanizálásához köthető. 2014.január 29-én
Jubában az utolsó afrikai napomon már este kimentem a reptérre,
hogy a másnap reggeli járatot nehogy lekéssem, mert az tényleg
katasztrófális lett volna. Egyszer el tudtam intézni egy lejárt
repülőjegy átrakását, de másodszor már biztos nem, valamint
mégegyszer a JUBA-Khartumi járat cca. 5O.ooo Ft-s árát sem tudtam
volna kifizetni. Ezenkívül a rengeteg menekült miatt mindezeket a
dolgokat ki kellett könyörögni roppant nagy diplomáciai érzékkel.
Este, már szürkületkor megjelentem a reptér bejáratánál, amit
katonák őriztek. Sokat nem foglalkoztak velem, az engem szállító
motorosnak intettek, reggel jöjjek vissza. De én éppen ezt nem
akartam. Elkezdtem a szívóskodást az előbbi fejezetben leírt
módszerekkel, amit nyersgummi(kaucsuk)-elvnek(principium)
neveznék. (Az ügyes nyersgummi, ha kidobják, visszapattan, a
nyersgumminak nincs tudata, ezért nem dekadens, a nyersgumira rá
lehet csapni egy hatalmas kalapáccsal, semmi nem történik. A
nyersgummi késsel nem vágható: a penge vagy megfeneklik benne,
vagy siklik rajt. A nyersgummit el lehet tolni, de visszaugrik. A
nyersgummit lehet nyujtani, de egyszercsak kisiklik a kézből. A
nyersgummi ragad, ha valaki erősen fogja meg, sőt utána nem lehet
levakarni. A nyersgummi büdös. A nyersgummit nem lehet vízzel
lemosni. A nyersgummi, ha a közelben van valami, vagy valaki
hozzáragad. A nyersgummi, ha egy parányi felülettel megtapadt a
másikon, akkor a leválasztási kisérlettel a másik nagy hibát
követ el, mivel utána a nyersgummi még nagyobb felülettel fog a
leválasztó kézhez ragadni. Ha a nyersgummit le akarják
választani, szálak ezreit húzza, amelyek ujabb elemi ragacsként
kötik meg a leválasztó kezet. A nyersgummit, ha égetéssel
próbálják leválasztani pokoli büdös lesz, és a leválasztó
prüszkölve menekül. Egy nyersgummi alakja nehezen meghatározható,
nem körülirható, nem definiálható, nem besorolható valamilyen
sablonba, hiszen amorf, fénykép nem készithető róla. A
nyersgummit csak a pancser próbálja meg alakítani, gyúrni: ez
lehetetlen, mert ha egy formába akarják belegyömöszölni, a
tömékelő pokoli kinokat kell, hogy kiálljon, mert a nyersgummi a
formából minduntalan kisiklik. A nyersgummi nem megjelölhető. A
hologrammok, pecsétek, azonositási számok leperegnek róla,
ujjlenyomata nincs, hiszen még ujja sincs. Van, de mégsem, hiszen
csak egy tömb, nem gondolkodik, hiszen agya nincs is. De éppen
ezért, mert nincs agya, az nem is átformálható. Mindennek dacára
mégis határtalanul szellemes, és ötletes, hogy megszivassa az őt
formálni akarót. Ha elkezdik rágni, hogy megegyék és
hasznosítsák ez a rágás akár órákig is
tarthat-megemészthetetlen.(ezt nevezik rágóguminak-egy idő után
ki kell köpni) A használt rágó-azaz nyersgummi- diszkréten
elhelyezve egy kilincs alsó lapjára, csekély nagysága ellenére
hatalmas perturbációt képes előidézni- ehhez elég egy kézfogás.
A már kiöregedett nyersgummi rágással akármikor ujra
feléleszthető, tulajdonságai ismét dominensek lesznek.Ha
avatatlan kapja be a már egyszer bevált rágót (nyersgummit),
szájszerveiben olyan undort fog érezni, ami minden élet- és
cselekvési kényszerét elsöpri: egyetlen életcélja, vágya hogy
megszabaduljon a szájába került idegen nyersgummitól. A
nyersgummi, ha jól belerúgnak, nem sérül: pattogva odébbreppen,
és ujra csak ott van létezik, egzisztál, teret foglal, és kész
egy ujabb reppenésre.. Amelyik oldalát megnyomják, ott lapos
lesz, máshol gömbölyű. A nyersgummi jellegzetes tulajdonságai
még folytathatóak, de azt hiszem ennyi is elég a példa kiváló
voltának bemutatására, valamint arra, hogy indokolt legyen vágyam
nyersgummi plecsnivé válni!)
Nos nem fűzöm sokáig a történetet, a lényeg
az, hogy fél óra múlva már a reptéri laktanya
katonái közt mászkáltam,
tanulmányozva a letámsztott fegyvereket, röhögcsélve, majd
együtt vacsorázva., moszkitóhálójukba bujva. Másnap kényelmesen
elértem a repülő eszközt (nem gépet irtam!), miközben
kikisértek és sajnálkoztak, hogy elmegyek. Humanizáltam őket,
mint holmi Kis-herceg. Exuperi mégiscsak tudott valamit.
10. Alvás4
iskolában
Ez a fejezet is az alvásról szól. Mentségemre
mondhatom viszont, hogy a képanyagom ellenpontozza, hogy immár a
negyedik fejezetben is csak alvásról írok. Viszont azoknak írok,
akik Afrikába vetődnek úgy, hogy nincs előre lefixált
szálláshelyük. Nem is kell. Ez a kérdés könnyedén megoldható.
Azt viszont ajánlom, hogy vigyen mindenki magával legalább egy
könnyű sátrat. Nekem kettő is volt: egy kényelmes, hotel
jellegű, és egy kis, szükséghálóhely. És milyen okosan tettem
ezt!! A nagy ottmaradt a hajón, a kis méretű pedig kisegített
akkor, amikor leléptem a Shambai fogságból, és rovarmentes
nyugodt éjszakákat adott akkor is, amikor lett volna szállás(azaz
lodge, bár nevetségesen egyes helyeken Hotel volt kiírva az egy
bádogszobácskát adó nyomortelepekre) – csakhogy így fele
pénzből megúsztam, mert a szállások udvarán állítottam fel
kis sátramat. Ezekhez képest az iskola mindig fejedelmi szálláshely
volt. Az iskolában szállás nagy
előnye, hogy biztosan van víz, a
papnál esetleg egy kis kaja, az osztályterem védelmet jelent a
rablók,rovarok, vadállatok ellen. Hátránya az iskolás hálásoknak
a hajnali gyereksereg megjelenése, valamint, hogy addigra illik
összepakolni és a reggeli fecsegés a tanerőkkel..A tanulók, ha
ügyes az utazó nem pisztergálják a mótorját, mert a barátkozási
idő kevés reggel. ATIAKban volt ugyan egy jó papnevelde, ahova
protekcióm is volt, mégis az iskolát választottam éjszakára.
11. A Nimulei árvaházban
Nimule a Sudan-Ugandai határon fekszik. A hozzá
vezető út kegyetlen volt: a Gulu és Nimule közti földút
elmondhatatlan pocsék minőségét az
okozza, hogy Mombasából ezen az úton bonyolódik a teljes
behozatal, amiből főként a benzint emelném ki. Hogy miért nem a
közeli Sudani finomitók benzinjét használják? Ez már politika.
Inkább ezer kilómétereket utaztatják az üzemanyagot, semmint
leülnének tárgyalni egymással. Merthogy a háború az folyamatos,
és ez akadályozza meg az ésszerű gazdálkodást. A hajó, amin a
mótorom valószínű ottveszett, majdnem száz kilóméterre
megközelítette a finomítót, mégis Mombasából érkező
gázolajat szállított. Elképesztő hülyeség a kivülállóknak,
nagy üzlet a résztvevőknek. Azonban most nem erről akarok
fecsegni, hanem a Nimulei árvaházról.
Már Nimule túlszélén purrogtam kedves
gépemmel, amikor az út közepére pattant egy alak, és a nevemen
szólított. Megdöbbentem, hiszen nem adtam dátumot, hogy mikor
jövök! Azonban azt az előző évekből tudtam, hogy a négerek
hirlánca fantasztikus, valamint olyan színfoltja voltam Sudánnak,
amilyen csak ritkán bukkan fel. Így pár percen belűl már a
szobámban voltam. Kb. háromszáz lakója van az intézménynek,
mind olyanok, akiknek a szülei a háborúk alatt vesztek oda. Nálunk
Állami Gondozottak Iskolájának lehetne nevezni. Csakhogy: amíg
egy állami gondozó iskolában az asztalról nem esik le semmi, mert
röptében ellopják, itt teljesen érthetetlen módon a több, mint
két hét alatt nem tünt el semmim. A szobám mindig nyitva volt, a
tárgyaim szerteszét, és nem loptak.
Érthetetlen. Követeltem a magyarázatot az intézmény vezetőjétől,
Jumatól, Santostól, a többi ottani kedves barátomtól, de senki
nem tudta mi lehet az ok. Pedig a vallási nevelés sem volt túl
erős. Pompás napokat töltöttem Nimuléban. Teljes igyekezetemmel
próbáltam a viszonyokon javítani: foglalkoztam napelemekkel,
épületszerkezetekkel, tanitással, vizvezetékkel, generátorral…
Sajnos azonban itt nem tudtam műhelyt kialakítani, és ez nagyon
zavarta munkám hatásfokát, hiszen csak a mótorkerékpár
szerszámkészlete állt rendelkezésre. Esténként írtam, néhány
délutánt pedig a Nilus partján
töltöttem, amit azonban még néhány mondattal körüljárnék.
Itt a Nilus kiváltképp izgalmas képet nyújtott. A teljesen vad és
érintetlen parton gyakran tüntek fel a krokodilok, szerencsére
mindegyik fürdésem krokodilmentesre sikerült. A kórházban
azonban akadt nem is egy krokodilharapta nyomorék. Ugyan sajnos
kialakítottak egy Nemzeti Parkot, de ennek ellenére a tájat meg
tudtam nézni, ami ha nem is volt lenyűgöző, de mindenképp
kellemes benyomást adott: hatalmas kőbörceivel, a Nilus
kanyarjával, a hatalmas méretű úszó szigetekkel, amelyek sokszor
akkorák voltak, hogy a teljes folyómedret kitöltötték.
Mótorommal a vízpart és a szállásom közti utat kb. húsz perc
alatt kényelmesen befutottam. A parton hagyott dolgaimat senki nem
bántotta. A telepen egy ír fehér asszonyt is találtam. Mint a
legtöbb Afrikába kerülő Európai, ő is meghasonlott: családi
események miatt. Itt Nimuléban a gyermekeket dajkálja, tanitja
angolra, meg minden egyébre. Igen, sok Európai a felejtés miatt
jár Afrikába. Talán én is.
12. A NIMULEI fogorvos dilemmája
Az egyik nap a kedves fehér asszony pompás
lakomára hívott meg egy közeli missióra. Ott sok mindent
megnéztünk: egy fehér család nagyszerű lakását, kertjét,
tisztaságtól ragyogó konyháját. A legfontosabb mégis a
fogorvosi rendelő volt. Miért? A története miatt. A néger fogai
hatalmas és erős agyarak. Ugyan minek kellene neki a fogorvos? Még
ápolja is, hiszen a négerek reggel nagyon pedánsan órákig
dörzsölik agyaraikat a DZSUERAval, vagy ahogy a piacon az arab
árustól kérik MISVAGgal. Ez egy olyan fa (délebbre chakpa-nak
titulálják), amelynek a törésfelülete szálasodik. Kb. ujjnyi
vastag, arasznyi hosszú darabjai képezik az árusitás tárgyát. A
fogorvos azonban mégis szükséges, a törzsi hagyomány miatt, ami
megköveteli az első két metszőfog
hiányát főleg az otoroknál
és saraknal. Egyes törzseknál csak
hegyezik a fogakat. Hogy ennek esztétikai, vagy milyen más okai
vannak, azt nem tudom, bár azt mondták, hogy a férfiasság jele a
fogtalanság, hiszen verekedéskor a bevert fej beforr, de a kivert
fog nem nő ujra. Márpedíg így bizonyitja a tulajdonos, hogy ő
valóban a sarkára állt, és megküzdött. Ezt a logikát támasztja
alá a hegyezett fog is, hisz így a ragadozó állatok tépőfogát
imitálják, a fog fajlagos nyomása nagyobb. A lényeg az, hogy a
fogzománcot eltávolítják, és a fog belső így sérülékenyebb
lesz. Ezzel azonban a dolog nincs elintézve, mert a gyökér is
begyulladhat, meg egyáltalában a hegyezés és a kiverés is
fájdalmas és kellemetlen: ezért is a beavatási szertartás része
(a Nilotáknál nem jellemző a körülmetélés és a lányoknál a
csikló megmetszése!) Mivel a törzsi szokás szerint a házasság
csak a beavatás után lehetséges, ezért a férfiak sürgetik a
fogkiverést. Mondanánk a mi Európai kultúránkkal: haladni kell a
korral, itt ez a jó kis rendelő, ahol fájdalommentesen el lehet
távolitani azt a fogat, aminek implantálásáért máshol milliókat
fizetnek. De most ne keressük a logikát, a négernek e kérdésben
nincs érve, tehát megcáfolni sem lehet. Az első két fog nem kell
és kész. Megjelenik, és kéri a két fog eltávolitását. A fehér
fogorvos érvel, tiltakozik, a néger erősködik, alkudozik, hogy
hány tehénért huzza ki a doktor a két fogat? A néger
dolgavégzetlenül elmegy, de a család piszkálja és gyötri, mire
elunja a dolgot és kárt tesz a fogában, letör belőle egy
darabot. Ekkor már, ha ügyes, akkor a fogorvos kötélnek áll. Más
elutasított, kővel veri ki a fogát, és az is visszajön, mert az
egész inye vöröslik és üvölt fájdalmában, mindenféle főzetek
dacára. Ismét más kőre harap. Egyszóval a fogorvosi rendelő
gyakorlatilag a törzsi varázsló műhelyévé vált. Csak éppen a
dolgát nem tudja csinálni, mert a négernek ugyan sokkal jobb,
erősebb fogai vannak, mint a fehér embernek, de azért akadnak
problémák, mert nem lévén szerszáma, mindent a fogával intéz
el: ez a fog-ója. Sok fog a sörnyitásba fárad el, más fogak a
műanyag vezetékek szigeteléseltávolitásának áldozatai, ismét
mások a nézeteltérések rendezésekor kerültek a nyelőcsőbe
vagy a porba és akkor nem beszéltünk azon fogakról, melyek a
harapóFOGót pótolják a szegek kihúzásakor. Szóval a fogorvos
munkája egész egzotikus szakmai szépségeket kinál.
13.
Nimule Juba közt1:
Hogyan lettem Jézus?
A mótorkerékpárt le kellett támasztanom az utolsó kútnál, és
gyalog haladtunk tovább. Keservesen törte az utat a karszton
Santos, a nimulei missió számomra legkedvesebb alkalmazottja. Ő
volt azon kevés feketék egyike, aki úgy volt szolgálatkész, hogy
nem tartotta a markát egy perc múlva a készpénzért! Igen,
karsztot irtam, nem tévedtem. Mitha a Trianon előtti Magyarország
tengerpartján másztam volna meg egy karsztot csak éppen a kecskék
maradoztak el régen a hegy lábánál. A tüskés bokrok,a kiálló
mészkősziklák, a forróság körülöttünk elfeledtette velem,
hogy alattunk a Nilus nagy kanyarja meanderezik szürke
elefántpamacsaival a mocsaras sikságon, és tekintetünk nem az
Adria tükrén veszik el. Tovább erősitette e tudatot az, hogy
Szudánnak ez a kis déli darabkája nem a moszlim közösség részét
képezte, nagyobbrészt katolikusok lakták, akik a hegyekből
egyszer-egyszer beestek a templomba is.
Az Európai karszttal szemben itt alkalmanként kaptunk felüdülést,
amikor mohón rávetettük magunkat vagy az apró fekete bogyókat
kináló ONJU-ra (kb.egy centi átmérőjű,szár menti
csoportokban növő,fete-ribizlire emlékeztető gyimölcs, kemény
magja kiköpendő) vagy a LEMVI-re (mely szintén feketére
érett, de idegi alapon kedvezőbbnek mutatkozott, hiszen –marha
nagy magja ellenére- mérete elérte néha az öt centi átmérőt
is)
Az általában teljesen ártalmatlan hiénák (akiket a gyerekek a
fejükre tett edénnyel, mint mümagassággal ijesztenek el) itt,
ezen a tájon igen komoly veszélyt jelentettek, sok embert
széttéptek. No meg bosszantottak is, hiszen nem tudtam bemenni a
vadászterületükön fekvő izgalmas barlangokba sem. Mégis, hogy
megszabaduljunk társaságuktól tettünk egy kerülőt, ami azzal a
hozadékkal is járt, hogy megtekintettem egy olyan falut, melynek
nemcsak a fűfedésű kerek kalyibái, de lakói is kielégitették
egzotikumokat kereső vágyaimat. Ezek a vágyak pedig a
nemzetiparkmentes, de mégis egzotikus tájak, falvak felé
vonzottak. E szenvedélyemet persze tudom, hogy nem könnyű kiélni.
Most mégis sikerült, aminek az adta a bizonyitékát, hogy a
gyermekek a legvadabb szurdancsokat és döffencseket átugrálva
menekültek a rettenetes „mwzungu” azaz fehér ember láttán. És
mégis... a gyerekcsapatból lemaradt egy kislány, aki nem félt,
mert csak pár lépésre állt szoborrá merevedett anyjától. Igaz,
ő is csak elöször látott fehér embert, de az anyja
mozdulatlansága miatt talán ő is csak állt és figyelt. Hogy én
mennyire voltam fehér ember, az részletkérdés, hiszen egyes
részeim nemcsak a naptól, hanem az állandó
mótorkerékpárszereléstől is szépen megfeketedtek. És nemcsak a
karjaim, hiszen a röprovarhad elleni szüntelen csapkodás okán a
pofámon is fekete flekkek terjedtek mindjobban, holtversenyben
azokkal a mótorkerékpáros perecelésekből (tanyázás, zakó –
azaz elterülés) kékeslila knockoutokkal, melyeket Rejtő Jenő
főhőse – Fülig Jimmi – szokott megjelenése után pár perccel
téritésmentesen kiosztani a frissen kitermelt széklábakkal küzdő
úri közönség részére a világegyetem kikötői
nyomornegyedeiben. A mótorkerékpáros elterülések kék és az
olajos kezek fekete csapkodásainak határvonalai nagyjából olyan
mélységü logikával jelöltettek ki, mint a már emlitett trianoni
határvonalak. Nagyobb pofáraesés – nagyobb kékeszöld flekk...
– azonban ebből nem következik az, hogy a kisebb pofáraesést a
természet nem kompenzálta még valamicskével: hiszen az ily
helyekre még egy kis vöröset is pointirozott: elkapart rovardöfet,
kipüffögőperzselmény formájában, mely bőrfelületek márcsak
az esztétikum okán is a gázlók meghágása után vörösesbarna
(ettől tarmak a földút!) freccsenetekkel is rendelkeztek. No
mostmár hagyjuk békén a természet sohase kimerülő szivatásait,
hiszen a már emlitett kislány a maga éles, tompithatatlan hangján
a megjelenésem feletti döbbenetbe belekiabált: Itt jön Jézus!
Igen, ő a templom falára pingált képpel azonositott, és Jézusnak
látott. De ne nevessük ki érte, hiszen neveztek engem már –
főleg női kritikusaim – sátánnak is. Hogy kinek van igaza, azt
persze még én sem tudom.
14. NIMULE-JUBA közt2:
Gordon Pasa háza
A fejezet azért kaotikus, mert
két számitóeszközzel írtam. Megvallom, nincs erőm egybehozni,
annyira zavar ez az egész szemét rendszer, hogy beletörődtem,
hogy a logika megtörik, ismétlések vannak stb. Majd valahogy
összerakom később, most kimerített a technika. Bocs.Akinek nem
tetszik tekintse meg nem írtnak.
Ez az
útszakasz a mótorkerékpárnak valóságos kéj. Az burkolat
hibátlan asphalt, az amerikaiak által építve. Itt már nem kell
örökké belerohanni az árokba, majd összeszedni a felborult
motorról leszakadt és lehulló tárgyakat, amit az olajbusiness
tizpercenként elszáguldó hattengelyes nyerges-vontatóinak halálos
taposása elől, utolsó menekülésként tett a mótoros.,hiszen
tudja, hogy a camionos gondolkodásától a fékezés roppant távol
esik. Csakhogy más barbár országokkal szemben itt nem dudálnak,
csak száguldanak. A kamionok vége ilyen előzéskor arasznyi
kilengést is végez, az alvázról az előző hajmeresztő előzésből
maradt fák, bokrok ágai pofáncsapnak, ahogy elhalad melletted a
hatalmas keréksorozat, semmit sem lehet látni száz métereken
keresztül. A száguldó kamion az embermagasságú
mótorkerékpáros-rakományod előbb megnyomja, majd a párhuzamos
haladáskor épp ellenkezőleg, hirtelen a sárhányó nélküli
hatalmas kerekek felé szívja. Ezzel szemben, ahogy Nimuléból
kiértem már rögtön csodálatos szerpentin fogadott, ahonnét
beláttam azt a NIMULE előtti hegyet is, a Nilus túlpartján, ahova
nem mertem felmenni, mert annyira fenyegettek a halállal. Pedig a
hegy roppant exotikus formákkal kecsegtetett, egyik oldala majd
függőleges volt.
Charles
George Gordon pasa már 1873-ban az Egyiptomi hadseregben szolgált,
majd a Khedive kinevezte Sudán kormányzójává. 1884-ben Khinai
tartózkodása után Khartumban tűnt fel, ahol sikeresen meghalt egy
év múlva, a város ostromakor; a Mahdi-háborúban. Legendás
figura lett: életútja és halála egyaránt tele van exotikummal.
Pasa, de angol születésű, megfordult még a Krim félszigeten is,
az angol imperium nagy építője. A dervisek ölték meg.
Charles Gordon is
hasonlitható a megitélés tekintetében a történelem úgynevezett
„nagy” alakjaihoz. Amit tett, az angol részről
hősies küzdelem, nagyszerű gyarmatositás, a kultura széleskörű
terjesztése, a humanizmus megtestesülése – a másik, mahdi -
oldal lelkesedése azonban nem teljesen egyezik ezzel a theodiceával,
hanem kegyetlen hóditásként minősiti az ügyeket.
Engem mindkét
oldal véleményéből
a legenda, a maradvány, a hősi küzdelem érdekel, a
kegyetlenkedéseket, kivégzéseket scénikusan,nagy hangon elitélem,
még akkor is, ha az érzelmileg indokolt abban a pillanatban.
Persze én sem vagyok különb másoknál. Ha egy időgépet kapnék,
és most, e sorok irásakor látnám, hogy határozottan közeledne
egy úthenger ahhoz az utonállóhoz, aki az 1977-es évben elkezdte
leszerelni a CA OO O3-as - azaz harmadik kiadott rendszámú Audi-m
rendszámát – közben kék, kerek rendőrsapkáját öntudatosan
tökfejére húzva: bizony töredelmesen bevallom, nem lobogtatnám
Pionir Abraszimov (hős szovjet úttörő a hetedik osztályos
szovjet nyelvkönyv olvasmányanyagában, szuggesztiv hatású
rajzzal kidomboritva sivár élete nagy pillanatát, amikor léte
kockáztatásával megállitotta a repedt sin előtt a vonatot)
módján a vörös nyakkendőmet, hanem még négy évtized után is
örömmel látnám az egykori
egyenruhást kiteritve a földön. ( bocs, le is pökném tetemét).
Önkritikám gyakorlása után térjünk vissza a pasához – mert
Gordon Pasa is volt.
Házához nagy
küzdelemmel értem fel. Be kell vallanom, hogy az elmúlt hetek
állandó esőzései
után valóban megkönnyebbültem, amikor magam mögött hagytam
mótorkerékpárommal
a Hold
hegységet, mely az utolsó vizpróbának tett ki. Az északi
(B)Ugandai tartományok e tekintetben már nem kinoztak. Hanem most
éppen az ellenkezője következett be: a levegő annyira száraz és
forró lett, hogy most
emmiatt sopánkodtam. A kopár karszt egy öszvérútja végre már
nem emelkedett, szintvonalon haladtunk. Romokhoz értünk. Az egykor
pompás épületnek csupán a ciszternája maradt meg, a többit
szétverték. Bill nyomorúságos eszköze szerint a misszió
fekvése: a 3:36,o45o6 szélességen (néha 4267-en, ahogy a
digitális szemeteknél szokásos a számok kaotikus ugrálása, a
fene tudja mi a jó érték) valamint a 32:3,31535 hosszúságon (ami
persze néha 3oo93-ra ugrott – bill hulladékait jellemzik az
ugráló számok, ami digitálfilozófiailag
teljesen érthető is, hiszen az egész digitális rendszer
bizonytalanságát az ugráló képek, számok, beteg inadekvált
feliratok felvillanása kiválóan jellemzik, és nemcsak a Volt- és
Ampermérőknél). bill (még mondatkezdésnél sem vagyok hajlandó
nagy betűt irni nemtiszteletem jeleként!) eleinte makacsul
ragaszkodott a minusz azaz – 6,3 méterhez, ami azt jelenti, hogy a
Nilus alá mentünk, de aztán 664 méter körül ugráltak számai;
A gép
a Nilustól induló emelkedőt könnyedén vette, majd megálltam a
3:37,02744 és 32:3,O9425 koordinátáknál, 820 méter magasan.
Nagyszerű kilátásban volt részem, bár a hegy növényzete nem
ragadtatott el. A kilátás kellett is Gordonnak, mert folyamatosan
háborúzott. Szeretem a régi gyarmatosítók házait megnézni,
mert regényesek. Gordon házát nemrég verhették szét azt
gondolom a friss nyomokból. Jobb a putri! Mármint a szétverőknek.
Érdekes módon a W.C.-t és egy ciszternát meghagytak. Érthetetlen,
hiszen mindkettő hasznos. De az ő dolguk. Túrom a sittet, a magam
egykori kastélyára gondolok. Egy FLAK- hüvely kerül elő. Hja,
ezért rombolták le a házat, mert itt lehetett egy löveg a
háborúban. A hely stratégiai érték: a Nilus is belátható, meg
a JUBAi út is. Visszafelé hatalmas ONJU-lakomát csaptam ujra
Életre keltettem a gépet, s már purrogtam is tova.
15. NIMULE-JUBAi közti utazás3:
Az aknaszedés
A
mótorkerékpár mély hangú, kellemes purrogását annyira
megszoktam, hogy a külső zajok tisztán érkeztek fülemhez.
Szerencsémre elmaradtak a tavalyi év kihagyásai, félresikerült
gyujtásai, melyeknél a kipüffentőben fejeződött be az égés, a
hegyeken való túlelegedéssel járó mótorproblémák, amik az
egyenetlen járás miatt a külső hangok figyelését is
nehezítették. Igaza volt M.P.spirituális álveteránosnak, aki
(lényegében, kicsit tapintatosabban) azt mondta: Jobb, ha Te vagy
szar, mint a motorod! Tehát meg tudtam hallani egy távoli
dieselmotor dudogását. Képtelenség – mondtam magamban, amikor a
mezőn a hang irányába néztem. Itt Afrikában egy traktor?? Igaz,
hogy egy misszión láttam traktort, de annak az esélye, hogy itt
nem kézzel túrják a földet, rendkívül alacsony volt. Pedig a
frissen feltúrt föld ezt mutatta. Nem hittem a szememnek!
Megálltam, annyira hihetetlennek tűnt az egész. Mert az is volt. A
hangot adó gép persze, hogy nem volt traktor (finom szarkazmussal:
minek az egy mezőgazdasági országban?,Szinte beláthatatlanul sok
töltényt lehet egy traktor árából vásárolni! S csak, ha minden
tizedik töltény talál, már akkor is megérte – okoskodhat a
Sudáni )
A dolog
egyre izgatóbb lett, amint a dzsungelszerű bozótból kidugta orrát
a gép. Azt írtam dzsungelszerű, hiszen itt az esőerdők övezetét
már elhagytam, de a sivatagos, meg előtte a szavannás övezetet
még nem értem el. Az utolsó esőfelhő még Ugandában riogatott,
Nimulétól kezdve egyszersem (!) kínzott az eső utam hátralevő
hónapjaiban. Azonnal berontottam a gép által letaposott tisztásra,
amit nem tettem okosan. A gép vezetője feltépte a fura jármű
arasznyi vastag, zöld üveggel fedett ajtaját, és vad szidalmak
között üvöltözött, talán sullahu nyelven.
Nehéz
egy nyelvnek a hangulatát megragadni, szokták mondani, hogy
dallamos az olasz, kemény a német, mekegő a magyar, lágy a
vietmani stb. A Sudániak szokás beszéde számomra agresszivitást
sugalló, kemény, úgy mondanám, pattogó nyelv, amelyet, ha emelt
hangerővel használnak, fenyegető és félelmetes. Bár azt írtam,
hogy mindenhol barátságosak voltak velem, párszor mégis, a
társalgás kezdetekor nem szinpatizáltak velem – mint idegennel.
Ilyenkor (taláncsak három esetről tudok, egyben
szintetikus-alkohol-részeg is volt az illető (azaz elhülyült
kissé, egy katona)) a hatalmas dinka termet, a pattogó nyelv és az
orrom előtt mutogató hosszú, erős ujjak, valóban erős
szuggesztív erőt sugároztak, s ugyancsak töprengtem a diszkrét
visszavonulás orrbeverés-mentes útvonalán.
A vezető
üvöltözésének hatására mótoromhoz léptem, hogy
beinjektáljam, majd eltűnjek vele. Erre még idegesebb lett.
Tanácstalanul megálltam, félszemmel figyelve a fura járművet,
melyből ökörpata-nagyságú döngölőtalpak meredeztek arasznyi
távolságban. – Na, ha ezzel megdöngöl, akkor a további
társalgás csak kidobott energia – gondoltam, búsan nézve a
földbe süppedő arasznyi gépiökör-műpata-lenyomatok hosszú
sorát, három méter szélességben. A feszültségnek az országút
felől érkező jármű fékezése vetett véget. Kiugrott belőle
egy fehér ember, majd anélkül, hogy odajött volna hozzánk
magyarázni kezdett, rám mutogatva. Erre emberünk
visszamagyarázott, de szerencsére, mégha rólam is, de immár nem
velem folyt a paláver. Ez megnyugtatott. A fehér angolul szólt,
hogy menjek oda, de a mótorkerékpárhoz ne nyúljak. Ezt tettem.
Bemutatkozott, megtudtam, hogy Dél-afrikai (sokan jöttek onnét,
főleg vállalkozóként!). Végre megértettem, hogy mi történt!:
A fura jármű egy akna-megsemmisitő-gép. Nem aknaszedő, az más.
Ez sokkal egzotikusabb, mert működésének lényege az, hogy
imitálja az ember járását, és ami a legfontosabb próbálja
kicselezni az aknát. Miért kell kicselezni – kérdezheti joggal
az olvasó? Megtudtam az elkövetkező napokban, és már nem mondtam
olyan hülyeséget, hogy rá kell lépni egy acéllábbal az aknára,
és kész. Ahogy példát adtak erre a (főleg sivatagi) hadviselés
második világháborús harckocsijai, melyek előtt ment egy henger,
ami felrobbantotta a német taposóaknákat. A bent ülőket megvédte
a pánczélzat. Csakhogy: az aknaipar „fejlődött”: Kezdetben –
hogy a módszert hatástalanná tegyék: a taposóaknákat a jóval
hatásosabb, erősebb harckocsiaknákkal párosították. Igy már
nem lehetett a gyalogság számára a sivatag homokjában (l. El
Alamein/Rommel stb.) folyosókat vágni. De a gyalázatos gonoszság
diktatórikus hülyeségének okossága nem állt meg itt: az
aknákat késleltették, hogy a pánczélosok hasa alatt robbanjanak.
Erre kitalálták az aknakereső elektronikákat. Ezek lényegében
kis rádióadók voltak (a jól ismert „indukciós hurkot” magába
foglaló kerek alakzatot mindenki ismeri filmekből, ahogy a földtől
fél arasznyira előretartja a halálraitélt aknakereső katona). A
sugárzás a vasszerkezetek mágneses hatása miatt vagy hiszterézist
(azaz veszteséget), vagy elhangolást eredményeztek a hurokban,
amit a rezgőkör körjósági tényezőjét mérő műszer érzékelt,
a gép signal generátorának jele kb. 3-6 kilócikluson sipolt a
füllhallgatóban. Ezzel a kérdés azonban nem volt lezárva, mert
azok a gyalázatos tudósok, akik az aknákkal foglalkoztak (immár a
másik oldalról), a „demokrácia” nevében * (egyébként
önmegvalósítás és pénz miatt: „úgymond el kell tartanom a
családomat”[ tipikus közlekedési- verőrendőr- és
bűnözőmondás!!]) * ujabb alkotással lepték meg az emberiséget:
megalkották a műanyag-aknákat, amit már sem az előbbi, sem a
régi hengeres módszerrel nem lehetett már teljesen felderíteni.
De itt nem álltak meg, hiszen nemcsak a terrorizmusellenesség,
hanem az emberiség is rendületlenül mindezek ellenére
szaporodott: az iniciátort- a robbanó fejet kis elektronikával
látták el: egyes aknák az első, mások a harmadik áthaladó
alatt robbantak. Ez azért volt célszerű az aknatelepítőnek, mert
így a már megtisztítottnak vélt terepen ujabb robbanások,
csonkolások, halálesetek voltak. Erre a nép, mely igazán nem
szinpatizált soha a nyakán ülő, és rá háborút hozó
hatalommal, az állam jól fizetett, közmegbecsülésnek örvendő
tudósainak orrára koppintva kitalálta: akkor hajtsunk át naponta
ökröket az aknamezőn: ha az első ökör lába alatt nem robbant
az akna, akkor majd a tizedik eldurrantja-hétvégén legalább
ökörsütés lesz. Mi pórok is vígadjunk, ne csak a roppant
becsületes és nyelvi eszközeiben méltányos, igazságos
államhatalom, aki mindig leszámol a gonosszal! A módszer terjedt,
Kambodzsában ugyanúgy láttam az eljárást, ahogy Ceylonban, de
Angolában is divatban volt. Azonban a hatalom jól szervezett, tehát
ebből már következik, hogy igazságos (hiszen a T.V. is ezt
mondja) rendszere ebbe nem nyugodhatott bele annyira zavarta a sok
csonkolatlan, immár kétlábú, kétkezű ember. Bár lehet, hogy az
éleslátóktól féltek, hiszen az akna legalább annyira vakít,
mint egy média. Lépni kellett a demokrácia érdekében! Erre
kitalálták, hogy egyes aknák a száraz évszakban, mások az esős
periódusban robbantak. Majd még tovább okoskodtak: vannak aknák,
melyek reggel, mások csak este durrannak el: a két módszert
kombinálva. Ez már igazán megszünteti a terrorista veszélyt! –
mondhatná az esti showban a stár-szpiker. Most itt tartunk, bár az
aknológiának még nagyon szép fejezetei vannak: nem beszéltünk a
historikus aknákról (azaz a századforduló aknáiról) melynek
alfejezete a villanyos, távirányitású aknák története a
kikötőkben és erődök előtt, nem fecsegtünk a
tengeralattjáró-aknaharcról, melynek historikus vonzatai sajnos
Magyar vonatkozással is bírnak Velence előtt, nem beszéltünk a
hadegészségügyi vonzatokról: lásd Britannica Kea szigete előtt…
stb.
Kérdezheti az olvasó, mindezt honnét tudom?
Nos megmondom: aknológiai tanfolyamon vettem részt Nimule és Juba
között. Némi időt az aknaszedő társaság legénységével
együtt vergődtem, hogy ne legyek tahó, hiszen az életben (szó
szerint) tán akkor is fontos az aknamentesítés, ha nem tudok jól
„vonszolni” – ahogy a gombnyomkodók mondják.
S hogy
milyen volt az egzotikus aknarobbantó gép: a fényképek mutatják.
A gép előtt forgó tengelyre erősített aczélpaták a talajt
folytonosan verve, rezgésük miatt a késleltetett aknákat is fel
tudták robbantani. Mindamellett, mint az előbbi fejezetből is
kitűnt ez a gép sem tökéletes, van rizikófaktor. Ezért
üvöltözött velem a gép vezetője, hiába mentem a már feltúrt
területen. A gép szépen haladt az országút mentén, és mire az
új aknatelepítés megkezdődik, talán végez is a dolgával.
Hacsak meg nem semmisül valami furfangos robbanás által.
16. NIMULE-JUBA közti utazás4:
A majomkenyérfa meggondolatlan fényképezése
Nagyjából
félúton lehettem, mikor már untam a folyamatos purrogást,
vibrációt, zajt, menetszelet, s ráadásul láttam az úttól
elvezető ösvény mellett egy majomkenyérfát. Gondoltam,
lefényképezem, milyen jól fog mutatni pár száz év múlva (Hi!☺)
a pózolt mótorkerékpár, háttérben a trópusi exotikummal.
Írtam, hogy különösen a Müller-féle uj gyujtással a gépet
rendkívül finoman tudtam szabályozni, lépésben megmásztam az
ösvény sziklahátait, s letámasztottam a gépet a fa elé, majd
előhúztam utált digitális fényképező eszközömet (nem gépet
irtam). Ekkor a növényzet megrezdült, hirtelen felállt egy addig
számomra láthatatlan lány a bokrok mögül, eldobta vizesedényét
és elrohant. Nem tudtam mire vélni a dolgot – de jobb lett volna,
ha gondolkozok egy keveset, miért is rohant el a lány! Akkor úgy
hittem, hogy meglepetésében, hogy egy számára sohasem látott
fehér ember, egy számára értelmezhetetlen bicikliszerű dologgal
megjelent és teljesen érthetetlenül megállt, majd a kezében
tartott valami furcsa csillogó és csipogó valamit, ami elkezdett
felé csucsoritani egy csillogó hengerrel. Elkezdtem bill eszközének
végtelenül utált antilogikai nyomkodását, annak megismétlését,
mégse, ujra, előlről, de mégse-nem, hosszan-nyomtam, majd
röviden, előbb egyszer, aztán kétszer és fordítva,rákattintottam
a menüre, elugrott a felvillanó, de jó kiskép (a gombnyomkodó
ikonnak mondja valamiért), ujrakattintottam stb. stb.- ahogy kell
egy számomra billes hulladékkal. Majdnem elkészültem, amikor
futva közeledett egy kb. négy bunkóbotos horda. A hirtelen
meneküléshez eljátszottam az időt, hiszen nem az ösvényt
néztem, hanem a rohadt digitális logikára koncentráltam minden
idegszálammal. Azonnal körülvettek. Kétségtelenül, mint a
legtöbb szorongatott helyzetben, azonnal beláttam, hogy ostoba
voltam: a mótorkerékpárt elfelejtettem visszafordítani, ami
alapszabály a trópusokon, a hengerbe nem lőttem be benzint, a
dugattyút nem állítottam holtpontra, a gyújtást a gép
leállitása után nem kapcsoltam vissza, nem egyes sebességben
hagytam a gépet, a fegyverzetem még az oldaltáskában pihent… és
még sorolhatom az alapvető, általam elkövetett hibákat, amit a
túlzott feladatra koncentrálás, valamint a feladat alúlbecslése
miatt elkövettem. Az egyedek rendkívül agresszívek voltak,
valószínű a nő csinált nekik jelenetet, amikor visszafutott.
Márpedig egy női gerjesztés a palávernél igen súlyos, kivált a
matriarchális társadalomban! Úgy gondoltam, rövid ideig, amíg az
első rohamuk le nem csillapul, igen szerény leszek, közben
blazírtan, mintha a támadásuknak nem is lenne súlya, előkészítem
a gépet - már a fecskendő a kezemben is volt - utána pedig
megpróbálom szórakoztatni őket, és humorra venni a dolgot, majd
tréfálkozással megosztva a figyelmet kisérletet teszek a
meglépésre. Ez nagyon jól bevált módszerem volt. Nem rohantak
le, de egyre közelebb jöttek, botjaikkal hadonászva felém. Biztos
zavarta őket M16-os sisakom is, ami szokatlan volt nekik, lehet,
hogy az állandóan erőszakoskodó katonákra emlékeztette őket,
tán a sujtásban volt zavaró… nem tudom. Úgy éreztem nagy
pácban vagyok, az úttól távol, tehát még egy esetleg felbukkanó
camionban sem bízhattam. Kézzel-lábbal magyarázva pénzt
követeltek. Szerencsémre ekkor felbukkant valaki, aki angolul
tudott. Kicsit megnyugodtam. Azonban ez a figura közölte, hogy a
fényképért fizetnem kell-egy képtelenül magas összeget mondott
dollárban. Azonnal megláttam a lehetőséget. Oké- mondtam, de a
motoromat a fa mellé kell állítanom, mert feldől, ha keresek
benne, a pénz pedig el van rejtve. Ennek angol elmagyarázása nem
volt túl rövid és könnyű sem az elmondás, sem a megértés
oldaláról nézve, ezalatt egyesek még közelebb jöttek – bár
még nem rángattak, amit a következő lépcsőnek feltételeztem.
Kapkodva leoldottam egy álcsomagot (néhány rongy volt benne), hogy
ráirányitsam figyelmüket, mintegy nyomatékosítva, hogy
szándékaim komolyak. Kihasználva az időt mutattam, hogy a fához
megyek, s biztatóan, a nem angolosok felé hüvelykujjdörzsöltem a
pénz nemzetközi jelét, majd mótorom szerszámdobozáza mutattam,
s billegtettem a mótort: jelezve: feldől. Persze, hiszen ekkor már
a lábtámaszát visszahajtottam. A néger nagyon lassú észjárású
(ami nem tévesztendő össze a jó reflexekkel!) . Mielőtt még –
úgymond segíthettek volna – a gépet már be is rugtam, s
mutogattam, hogy a fához állok, menjenek félre! Romákat
megszégyenítő hadonászással magyaráztam, tárgyak villantak a
kezemben, isszonyú hangzavart keltett mótorom, így ingerözönnel
voltak ellátva, amit bamba agyuk nem dolgozott fel. Akadálymentesen
megfordultam, és kilőttem vollgázzal az országútra, majd
elrobogtam.
Ma is úgy érzem, nem rajtam múlt lelépésem,
hanem a határozatlanságukon, bambaságukon, rossz
helyzetértékelésükön. De aki azt gondolja, hogy az itt leirt
tudatos gondolkozást hajtottam végre, az is akkkorát téved,
akárcsak én akkor, amikor azonnal nem húztam el a csíkot a lány
futásakor.
17. Kilgyókaland
Mótorkerékpárommal
nagy ívben kerültem a bringásokat, hiszen a bringák túlterhelt
platóján (persze keresztben) rendesen ágas-bogas anyagok szoktak
tornyosulni, vagy pedig embermagasságú vizesedények. LUPANSAKAnál
ilyen körültekintően jártam volna el. Hosszan követtem a két
bringást, kivárva a megfelelő előzési alkalmat. Kezem – mint
rendesen az első fék karján pihent, a gép alapjáratban pöfögött.
Olyan jó erőben volt, hogy így is vígan haladt, mégcsak nem is
rángatott. Váratlan fordulat történt ekkor. Az első bringás
átvágott előttem az úttesten, egyenesen bele az árokba, ahol
hosszú lábaival jól megállt az árok falain. A második eldobta
elém a bringáját. De már ekkor az első egy hatalmas gambival
rontott a második felé. Mindkettő üvöltött, ekkor már a
második is szorongatott egy baromi kőgöböt. Az első kezében
meglendült a gambi, a másik füle mellett elsüvített, majd az
árokba csapódott. Ekkorra már visszanyertem egyensúlyom, hiszen
az eldobott bringa kerekén keresztülmentem,s az csúnyán
megdobott. Leálltam, hogy legalább ne előttem verje szét a nagy
néger a kisebb fejét, próbáltam szétválasztani őket.
Köztudomású azonban, hogy két beindult négert jobb nem
szétválasztani, a néger dühe hirtelen és elemi erejü. Utána
puszi-pajtás is lehet a másikkal, de előbb be kell verje a fejét.
Mindketten hadonásztak, ordítottak, a nagyobbik kergette a kicsit,
az meg az árok felé rohant municióért. Ekkor láttam meg,
valójában mi történt: az árokban egy hatalmas kilgyó (l.
képet!) tekergett. A két néger nem egymásnak rontott, hanem a
kilgyóra vetette magát, csak egymás mögött álltak, ez okozta a
félreértést. Elemi dühvel vagdosták a lupsankához (így mondták
utólag) a gambikat. Hogy a LUPSANKA általában kilgyót jelentett,
vagy ennek az állatnak a fajtáját, azt nem tudom.
A
kilgyóveszélyt sokak szerint én alábecsülöm a trópusokon.
Valóban nem mart meg még kilgyó, noha sok találkozásom akadt.
Sudánban csak kétszer: egyszer a Nilusparton, egyszer az előbbi
történetben.
18. JUBA
Jubaba – elhagyva egy pompás alakú hegyet –
a NILUS hídján
ér be az ember. A híd város felőli tövében érdemes megállani,
mert itt van a „város” vízműve
– azaz innét hordják csebrekben, tartálykocsikon a vizet. A
népség a társadalom alja, de velem nagyon szinpatizáló tömeg.
Azonnal gyűrűbe fogtak, ami azért zavart, mert úszni akartam. Itt
ömlik ugyanis Juba egyik legdagadtabb nyitott szennypatakja a
Nilusba, s ha ez előtt pár méterrel fürdök, akkor nem kell a
vizelet- kakipatak sunyi coccusaival megküzdenem. Mótorkerékpárom
osztatlan sikert aratott, mely később is sok kellemes élményben
részesített. Egyszer merő véletlenségből megálltam egy olyan
ház előtt, melynek keritésmagassága
olybá tűnt, hogy még nem zavarnak el. A túl magas, elektromos
védzárral ellátott keritések előtt ugyanis ostobaság megállni,
mert pár másodperc múlva megérkezik a fegyveres őr, és
távozásra szólít fel. A túl alacsony kerités előtt viszont az
utazónak nincs nyugta, hiszen azonnal külzsizsgik. Nem
rosszindúlatúan, de a tömeget folyamatosan szórakoztatni kell,
miközben a tömegből kinyúló végtagok százai hajlítanak,
masszíroznak, mozgatnak mindent, de mindekelőtt az első féket,
kupplungot, szektorokat, átállítva az előgyujtást, zárásszöget,
keverékarányt, be- vagy kikapcsolva elektromos funkciókat stb. E
kerités előtt azonban kicsinyég nyugtom volt, de aztán megnyílt
a kapu, kitódult néhány orosz. Azonnal körülálltak, de nem
rossz szándékkal. Udvariasan köszöntem oroszúl („Drasztvujtye
tavaris!”-t választottam a katonák miatt). Sajnos siettem, pedig
felettébb érdekes lett volna meghívásukat elfogadnom, hiszen
repültek AN-2-vel, és azonnal szívükbe véstem magam, amikor a
billes eszközömön levő AN-2-es képeket megmutattam nekik,
melyeket a Vörös Báró Úr segitségével készítettem a
Budakeszi reptéren.(milyen jó ilyenkor bill!). Afrikában a SUPREME
légitársaság alkalmazottai voltak. Néhány egyenruház
orosz katonával is találkoztam
Jubában, lehet, hogy az UN erőkhöz tartoztak.
Jubaban egészen sajátságos élményem is volt:
meghívott ugyanis RAMSEY KOOLA (211 928326220 és 255 158 788
158050 éjszakára egy pazar hotelbe.
Vele még a Nimulei országúton találkoztam, hatalmasat fékezett,
elém csapódott, azt hittem itt a vég, ki akar rabolni, hiszen
figyelmeztettek, ez az az út, ahol gyakorta csapnak szét a
fegyveres utonállók. De nem: ő (nőjével) azonnal társalgást
kezdeményezett, mótorkerékpáromnak hódolt, majd meghívott egy
hotelba. Az Észak Szudáni követségen
találkoztunk (tiszta W.C., viznyerőhely!!!! Itt, valamilyen fal
kéréssel be tudsz menni [ pl. megkérdezed, kell-e vízum, ha
Limába élő csirkét akarsz feladni a Khartumi tranzitból]) autót
küldött elém, a követség rendőreinek segitségével kommunikált
(ezek a rendőrök is barátian figyeltek, igazán nem tudták nagy
utazók késői példánya vagyok-e avagy egyszerű elmebeteg) A
hotel annyi nap csövezés után mi tagadás jól esett: ágy,tiszta
víz, nem kellett a védeszközeimen aludni, amik mindig a hasam alá
kerültek valahogy, rémálmaim közben. Nem kért semmit, sőt még
vacsorára is meg akart hívni, de ehhez már nem volt pofám.
Kétségtelenül zavartak ugyan a londinerek, akik állandóan
segíteni akartak, úgy a mótor leállitásánál, mint a hatalmas
katonai málhazsák cepelésénél.Sokszor említettem a néger
rendkívül segitőkész, és az esetek pár ezrelékében még pénzt
sem kér ezért.
Juba nevezetességeiről azért nem tudok
beszélni, mert ilyenről nem tudok. Van néhány mecset,
de ezek sem különösen érdekesek, meg talán a Szent
József templom érdemel említést,
ahol colonializációs reminiszcenciákat és egy múzeális harangot
láttam, szegecselt vas állványon.
A vízum-szenvedés
azonos volt, mint máshol: A világ legtöbb országában nem én
döntök, hanem ők határozzák meg, hogy mikor utazok, ebbe nincs
beleszólásom. Hiába erősködtem, hogy nekem január 11-ig kell
vízum, hallani sem akartak róla. Eldöntötték, hogy a Jubába
való érkezésem napjától adnak vízumot, hiába érveltem, hogy
legalább két hét, amig Észak-Szudánba érek (ez végül két
hónap lett, a vízumot kidobhattam az ablakon), nem tágítottak.
Közölték: ezen úgy segithetek, hogy már ma tegnapelőttre váltok
repülőjegyet, és odareppenek majd tegnapelőtti érkezéssel,
távirányitható motorom meg a földön követ, és így még ma
találkozhatok a tegnapelőtt nem elindított, de ezzel szemben két
hétig magától purrogó motorommal még akár ma reggel, annak
dacára, hogy akkor már délután volt.
A napsugárzás nagyon erős Jubaban, ez az
agyakban is kárt okoz. Ez ellen az előbbi fürdőhely mellett, vagy
inkább helyett ajánlom a kikötőt. A kikötői rendőrség
szivélyessége lenyűgöző. A világ egyes kikötőit meg sem lehet
közelíteni, még Afrikában sem, de itt nemcsak bárki bemehet, de
ott életvitelszerűen tartózkodhat, sátrat verhet. Ezt tettem én
is, mert megtudtam, készül egy hajó RANKba. Erre nagyon nehezen
jöttem rá, két napig jártam a nyakukra, végül egy etióp
potyautas
árulta el. Ugyanis a nagy teherhajók kirugásmentesen szállítják
a potyautasokat. Azért ne higgyük, hogy ez olyan egyszerű, hiszen
a teherhajók holnapoznak. Én szerencsés voltam, mert csak 9 napig
holnapoztak esetemben, de volt három hetes holnapozott is. Ez a
szerencsétlen agyonholnapozott
már alig élt, hiszen semmije nem volt – ezért is lett potyautas.
Mindennek ellenére azt a néger dicséretére kell mondanom, hogy a
kajáját (itt a főtt kajára gondolok – azonnal megosztja, ha
valaki esdeklőn a tálba néz. Ennek Europer emberek számára az az
ára, hogy a néger kézzel eszik a közös tálból és nyitott
szájjal rág. Egy bizalmas ismerősömtől megkérdeztem, miért
eszik nyitott szájjal a néger, amire azt válaszolta – és ebben
igaza volt, minden gúny nélkül – így az ízélmény a hallás
miatt fokozódik, valamint jobban lehet telíteni a pofazacskót. Én
azt teszem hozzá, hogy a pépes táplálékba szorult levegő jobban
elemeire bontja a kaját Kérek mindenkit, csak ezért, ne
haragudjon, vagy vesse meg a négert, ebben lehet igaza. Előbbi
agyonholnapozott emberünk így élt a közös tálon – hogy milyen
viszontagságok vártak még rá, azt maga sem tudta, hiszen azonnal
felkötötte volna ez esetben magát az első mangófára. De tudjuk:
a sors nem megölni akar: abból mihaszna – de szivatni! Csak erre
tudok példákat, keress rá a Matastik névre, és kérdezd meg
tőle, milyen veterános élményei voltak az utóbbi harminc évben.
Szép példa Parnitzki Mihály költő esete: akinek első kötete
elveszett, a második a kiadó megszűnése miatt elkallódott, a
harmadik elkészült, de a költő már úgy döntött: meghal- a
kötet elveszett.
Az
innivalót illetően az utazó figyelmébe ajánlom az alábbiakat:
Ne háborodjon fel a
thea mennyiségén, ha egy pondért (5O
Ft a 2014-es inflációs lopáskor) kb. háromnegyed decit kap. Ez
általános szokás, Etiópiából terjedt el valószínű. Ez a thea
elég sűrű, de semmi. Viszont a négerek akár naponta tíz teát
is isznak. Én mindig azzal szoktam kezdeni, hogy nem kettőt kérek,
mert az ugyanúgy semmi, hanem magam választom ki a nagy
poharat(amit kölcsön kell kérni), ezt el kell mosni ( a néger nem
mosogat, hiszen így értékes kaja megy a semmibe, amellett, hogy a
legyecskék úgy is felesznek mindent pár perc alatt-igaza is van!)
A másik fontos dolog: a néger nem egyszerre eszik és iszik. Előbb
végez az evéssel és csak utána, legtöbbször máshol iszik. Ez
alól kivétel a víz, de az sem mindig. Az éttermekben vizet bárki
kaphat ingyen, ez igen szép dolog. Próbálja meg ezt valaki itt! A
harmadik dolog: sok helyen a thea tetejére tesznek egy kis
koka-levelet. A koka- szemben a Coca-colával – igen zamatos,
természetes anyag, ekkora fogyasztása egészen kellemes, semmi bajt
nem okoz, feldobja az embert, minden függőség nélkül. Néha a
teába tejport kevernek, ezt is ajánlom. A thea általában a kiváló
Ugandai, de lehet kérni angol theát is ( ez a ceyloni)
A 9 nap várakozást igyekeztem termékenyen
eltölteni – nem sikerült. Jókat fürödtem a kikötőben, ahol
nagy tekintélyt vívtam ki, mert beindítottam egy diesel
aggregátot, amivel meghegesztettem a mótorom lámpáját.
Az eset jól alátámasztja az utakról
mondottakat: a lámpát egy M l2-es
azaz cca. tizenegy milliméter átmérőjű csavar tartotta úgy,
hogy az egy ötven (!) milliméteres aczél tömbre támaszkodott. A
szörnyű rázástól mégis ez a baromi erős csavar is letört.
Csak tájékoztatásul jegyzem meg, hogy Szakály Miklós
(Richthoffen báró úr) repülőgépének mótortartó csavarja is
ugyanily méretü, és kettő van belőle. Ez tartja a 350 lóerős,
kilenc hengeres mótort, amivel pazar bukfenceket rovunk. A mótor
súlyereje loopingnál cca. 3 tonna. Mótorom lámpájának súly pár
kiló. Hihetetlen mit tudnak az Afrikai utak!
Az
egyetlen fehér voltam a kikötőben, noha a városban hónapok után
találkoztam fehér emberrel.
A városban való DKW
használat fokozott ügyességet és
körültekintést igényelt, hiszen a járműveknek nemcsak a száma,
de az erőszakossága is azonos volt az útviszonyok minősítő
mértékével. A tülekedő járművek azonban igaz, hogy érintik
egymást – ez mótoromnál azért fordult elő ritkábban, mert a
fehér embert tisztelik – de ritkán lökik fel a másikat. A
mótoromat oly finoman tudtam szabályozni, az oly alacsony
alapjáraton püffögött, hogy sem a manőverezés, sem a
bemelegedés nem ölte le. Igazán elégedett voltam a géppel.
Mindenki le akart állitani, mindenki megbámult. ( Amikor
két hónap múlva – immár mótor nélkül visszatértem Jubába,
az utcán nem tudtam menni: vad idegenek állítottak meg, kérdezték,
hol a mótor?? Ezt azért kell közölnöm, mert ha az utazó bajba
kerül, akkor ezektől az emberektől egy tál étel erejéig
segitséget kaphat!)
A kikötőben festői látkép
tárul az utazó elé. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekből
alszanak itt emberek a száraz évszak miatt tető nélküli olyan
lakásokban, amiknek a legfontosabb berendezési tárgya a vaskeretes
ágy, rajta a szúnyogháló alatt a gyakran sok tucat fontsúlyt
nyomó, nem kis átmérőjű és hangerejű nővel, a tartalékot nem
beszámitva, ötnél nélkül nem kevesebb kaki- és köpetporban
matató, üvöltő utóddal. A lakás falait a földbe karcolt vonal
jelzi, a jobbmódú katonai lakások ezzel szemben fehér porral
(liszttel) körüljelöltek. Aki átlépi a vonalat, az belépett az
izlésesen berendezett lakásba. A berendezési tárgyak azonban az
ágyon kívül is képviseltetik magukat. A konyhába lépve előbb a
konyha körül felépített tablíniumon kell áthágnunk * {
tablínium a klasszikus palota márványborítású, stukkókkal
borított, padozatán gránit, márvány berakású, falain
boltívekkel és vakablakokkal tagolt helyisége, az ősök heroikus
tartású idealizált, klasszikus szobraival, festményeivel, egykori
vértekkel, tárgyi emlékekkel} * Itt ez praktikusan egy félméteres
fekete műanyag és kommunális szoborcsoportozatot jelent, talán a
szobor helyett mégis inkább a redimed kifejezést alkalmazva. Az
önterülő kupacoknak előbb a tetején, majd oldalain is roppant
izgalmas formában kezdenek megjelenni a színek. A fekete kupac
előbb kizöldül a lépési manőver megkezdésekor, majd csak ezt
követően gyönyörködhetünk a színpompás látványban, amit a
kézből kieső műanyag-üvegek, plasztik-zacskók,
cigarettásdobozok gyümölcshéjak elhajított elektronikák
kínálnak. Ennek az az oka, hogy a zöld döglegyecskék lomhábbak,
szeretnek az utolsó percig pihenni a kulával telehintett,
agyonköpött, maszattá mocskult felületeken, míg a fekete
legyecskék sokkal életrevalóbbak, fürgébbek és jóval
intelligensebbek. Az évek során megerjedt halbelsőségek legfelső
rétegei szemgyönyörkedtető látványt kínálnak a művészi
izléssel bekevert bíborvörös koloratúrral. Ez a nagyszerű
árnyalat az utolsó feltűnő szín, hiszen ezen maradnak legtovább
a döglegyek erős túltápláltságuk miatti elhízásuk okán,
hiszen ez nekik az a delikát, amit a sors a székevésért
kárpótlásul nyújt..Ez a tagolódás a néger arcán lakmározó
legyecskékre nem jellemző, hiszen úgy az orrnyilásokban, mint a
szájban és szemben is megtaláljuk valamennyi legyecsketípust –
tiszteletből nem felejtve azt a rendkívül apró, muslicaszerű
rovarkát, ami kifejezetten szemre megy, és a pupillától l-3 cm-re
repdes fáradhatatlanul. Mivel a szemmel ilyen közelre nem lehet
fókuszálni, meg a rovarka rendkívül apró, a lőelemképzés
lehetetlen: a légi győzelem kizárt. A rovarka csak a szembögybe
reppen bele, így pedig-ha nem akarod kiverni a szemed- szintén
lehetetlen a leütése. A rovarvilág védett , hisz a néger soha
nem üt le egy rovart sem. Éhezéstől sem kell tartania. A konyha
legfontosabb eszköze a chart-coalt (azaz faszenet) izzító vas
henger, néha kúpos, lábakon álló rács. Ezen billeg a mélyhúzott
mázatlan aluminium edény, benne a felismerhetetlen örlemény, amit
kivályt fa hengerekben aprítottak. Kavarására T alakú
lekerekített, kb. félméteres fa eszközt használnak. A másik
táplálék a pálmaolajban sülő hal. A jól beérett, félig
kibelezett, napon szárított halkupac adja a kikötő
kilóméterekre hatoló, jellegzetes illat- arómaanyagát, az
utóbbit azon esetben, ha a dögillat már annyira koncentrálódott,
hogy harapni lehet. Érdekes volt számomra, hogy a legszegényebbek
– a potyautasok – és a leggazdagabbak, akiknek nagy árukészletét
az uszályokra rakták – egyforma, igénytelen életvitelűek
voltak, egyformán kedvesek és barátságosak.
A kikötő érdekes színfoltját jelentették az
indiaiak.
Noha sok etióppal és arabbal is találkoztam, mégis az indiaiak a
legmarkánsabbak. A kereskedők közt is akadnak (főleg
Tanganyikából jönnek, ahol száz éve vasútat építettek) Az
indiai katonák főleg a velem gyalázatosan viselkedő UN-ben
szolgálnak.
A kikötőben rengeteg UN
páncélos, szállító jármű,
excavator, darú akadt, melyek a zavargások alatt ugyanúgy ,
ugyanott álltak. Vajon miért???? Milyen jó lett volna, ha ezek
tényleg azt csinálják, amiért oda kerültek, és nem a „DAMNA”
nevű 104-es számú hajó mellett pihennek.!! Sok ezer (!) életet
menthettek volna meg ! Az UN felelősségét e kérdésben nem nekem
kell feszegetnem (ha túlzón üzleti érdeket sértek akkor esetleg
lelőnek, mint un. „Terroristát”), mert akkor nem tudom
befejezni az útleírást!
Magyar vonatkozásként megemlítem Rejtő
Jenő nevét. Noha a néger igazán nem
„rejtői” alkat, hiszen általában nem akar semmit, de mégis
itt felemlegetem. Nemcsak azért, mert vittem néhány Rejtó
kötetet, de azért is, mert néhány story innét indult el –
rejtői társalgási fordulatokkal, Rejtői arabokkal, simlikkel. Úgy
KONGOR magasságában egyszercsak megszólalt Johannes MEBRATU
tel.:251 09 11 20 28 63 etióp simlis disznó, de igazi
rejói/Piszkos Fred-i alkatú cimborám: Valami geci átrendezte a
zsákokat alattam. Másnap visszarendeztük, és milliókat érő két
kábszeres zsákot leltünk.
Töprengtünk, mit csináljunk. Néztük, ki figyel. De semmi
eredményre nem jutottunk. Mi legyen a zsákokkal? Ha eltesszük,
megölnek. Ha valakihez továbbcsempésszük, az öl meg és még a
hatóság is külön-külön. Ha bedobjuk a Nilusba, akkor
lebukhatunk, akkora adag volt a két zsák fű, akkorát csobbant
volna. Végül Jimmi azt mondta: megoldom. Nem érdekelt, hogyan. Mit
mondott előbbi morálú miniszterünk? (Azt hiszem GY.F.) „Jobb,
ha nem tudjuk.”- amikor valami simlis disznóságot akartak
azonosítani személyével.
19. A SUDÁNI RUGBY
Annyira
megtetszett a cím ötlete, annyira frappáns, hogy ezért külön
fejezetet írok. A JUBAi kikötő mangófáiról. A mangó a
proletárok gyünölcse. Hasonló a társadalmi szerepe, mint nálunk
a szilvának és sárga, néha kékes társának a fosókának.
Mindegyik vadon nől, nem igényel semmiféle gondozást, mégis
bőséges, kiváló termést ad. Az önző, rosszindulatú szölő
ellenpontja. A mangó azonban csúcsa a vadon növő, jóindulatú
gyümölcsöknek. Valahogy a teremtő ezt a dolgot elrontotta,
elfelejtette szivatni az embert, hiszen a termést még leszedni sem
kell, az magától lehullik. Néha a néger megpiszkálja egy
tizméteres bottal, de csak azért, mert vagy kapzsi, hogy minnél
előbb eladja a zöld termést a piacon (ott a legtöbb mangó zöld),
vagy pedig már mardossa gyomrát az éhség. A kikötő tele volt
mangófákkal, melyek ráadásul a legjobb árnyékot is adták.
Alatta laktak a kikötői lakosok, meg a hajóra várók is.
Néha nagy palávert kavart a
mangófa. A néger nem tartozik az
előrelátó emberek fajtájába. Már dél körül jár, még nem
reggelizett, az ebédre még esélye sincs, lusta botot keresni: mit
csinál? Fog egy gambit, akkorát amekkorát még el tud hajítani,
akkorát, amekkorát nem kell sokáig keresni, mert az is munka, majd
odavágja a kiszemelt éretlen mangóhoz. Az persze nem esik le. Ujra
és ujra megismétli a dolgot, egész addig, amig valakinek be nem
veri a fejét a leeső kő. Ilyenkor a bevert fej gazdája – ha van
ereje hozzá, vagy a rokonai, különösen, ha nőt, vagy gyereket
terített le – tömegverekedést kezdeményez. Messze hallatszik az
„anyázás”, a boxok csattannak a kobakokon, felverik a port,
ahogy ütik egymást a földön.
Az igazi,
és ennél azért sokkal látványosabb sportosabb testedzést is le
kell azonban írnom, végtére a fejezet is erről kellett volna,
hogy szóljon.
Ez
esetben a sárgás, mézédes, leveses mangó nagy puffanással
leesik a fáról. Ha valaki felmászott, és ő okozta a termés
hasznosításának indulását-mert ilyen is van – akkor a
mindnyájunk által ismert társadalmi kontraszelekció törvényei
szerint (aki dolgozik, az sziv, de legalább nem részesül semmiből)
– fenntről bambán néz a leesett gyimölcsre. Szórakozása azért
van, mert ő foglalja el a legjobb helyet az elkövetkező negyed óra
látványosságához. Ez pedig a következő: a puffanáshoz
legközelebbi négerhalmaz rárohan a termésre. Azonnal kitör a
tömegverekedés.Reppennek a saruk (a néger sohasem hord cipőt), a
pofazacskókat átszakítják a szájüreg mélyére beboxolt
chakpák, recsegve szakadnak a textíliák. Egyvalaki, bevert fejjel,
kék szemhéjakkal mégis alúlról kiront a gyimölccsel. Nem
habozik, már beleharapott. De ezzel időt is vesztett. Azonnal tízen
ugranak rá. Megintcsak a nagy kavarodásból,öklözésből, porból,
rugásokból előrohan valaki. Ő már látszólag okosabb: isszonyú
sebességgel elrohan. De ez feltűnőbb, így a fél kikötő
debilserege üldözi. Ugrál a hajók közt, villámsebesen felmászik
egy árbóczra, kötélen lendül: mindhiába. Valaki elkapta, és a
lábánál fogva lehúzta. Kitépik kezéből a félig megrágott, a
porbaesésektől pannírozott gyünölcsöt. Ujabb tömegverekedés.
Női sikolyok az elhullottak körül. Amott egy rendőrgummibot
pattog egy kobakon. Emitt hatalmas sikítást hallat egy vemhes nő,
akire rázuhant az ágy tíz emberrel, amikor- mint az üstökös
magja, hatalmas négercsóvával - átfutott felette a mangó efemer
gazdája, s közben felrugta a rozoga ágyat több köbméternyi már
elkészült, és még félkész gyerekkel. Erre az éhségtől alélt
utódok is feleszmélnek, visítva veszik körül a tömeget. Néhány
kisebb súlyú, elszemtelenedett utód kirepül a kupacból, magával
sodorva pár zsákot. A kiszakadt zsákok lisztje beteríti a
tömeget. A zsákmány reményében a zsákkal valaki a négerkupacot
meghágja, és rájuk üriti a zsákot. Lent ordítás, káromkodás.
Egy százkilós kétméteres, de roppant lomha néger most
moszkitóhálót dob a három méter magas négerkupacra, s alatta
nyúlkál a termésért. Megjelenik a mangó egy szájban. A
százkilós néger ráugrik a szájhoz tartozó hasra, mely egy
nyelvvel és a nyelőcső kezdeti szakaszával úgy löki ki a
gyimölcsöt, hogy a hasból kifreccsenő félig megemésztett pép
azt maga előtt tolja. Egy kicsi, fürge, aki most érkezett,
teljesen pihent, még bekapja a nagy magot, de megenni nem tudja.
Kitépik a szájából, de az rondán harapja az állkapcsát
szétfeszítő ujjakat.. Üvöltés hangzik. A levegőbe valaki
feldobta a termés elroncsolt magját, amit még lehetne békeidőben
szopogatni, de arra még évtizedekig várni kell. A termés már nem
koppant a földön. Eltünt. Még néhányan lézengenek, aztán
visszamennek, hogy tovább várjanak. A jelenet elhal, már senki nem
tudja, hova kenődött a mangó belseje, ki-ki ellen küzd (mert a
néger összetartó, ha a családból valaki kap egy horgot a szeme
alá, ott a többi családtag is azonnal belekapcsolódik a bunyóba,
noha fogalma sincs mi történt, ki mit csinált, de végtére ez nem
is érdekes!!)
20. A dinka és a pigmeus
Az egyperces-sem jelenet végtére szerkesztési
hiba miatt került külön fejezetbe, hiszen az előbbi küzdelem
része, abból kiemelt, Igy azonban az előbbi történet lendülete
nem tört meg a kommentálással. Tehát mégsem szerkesztési hiba.
Miról van szó? Előbb a dinkákról,
akik az emberiség legelegánsabb
tagjai kétméteres magasságukkal, vékony, hosszú végtagjaikkal,.
Óva intettek tőlük, Antonio Pizzi még visított is,
gyönyörűségében, elképzelve, ahogy egy fején kis hajpamacsot
viselő dinka mótoromat és engem is péppé zúz. Igen a fejük
tetején általában tollal, levéllel átszúrják csomóba fonott,
5 cm magas hajpamacsukat, koponyájuk egyébiránt kopasz. Százával
mászkálnak YIROLban és környékén. Vállukon vetik át színes
lepedőjüket, asszimetrikusan, úgy, hogy csak egyik mellbimbójuk
látszik ki. A nők ugyanígy. Nagyon szép testalkatúak. (Leni
Riefenstahl mégiscsak valamit tudott!!) Lándzsájuk váráskor
függőlegesen áll, lábuk körülfonja. Igy
könyebb
a várás, ami legfontosabb dolguk. Általában párosával járnak
két azonos nemű. Néha kézenfogják egymást. A nő itt is drága.
Nagyon vékonyak, soha pocakot nem láttam. Igaz, azt nem könnyű
kialakítani.
Egyáltalában
nincs rossz véleményem róluk, engem soha nem fenyegettek, sok
ismerősöm volt közülük, nagyon segitőkészek voltak és
méltóságosak. Nem lejmoltak meg soha. Volt bennük emberi tartás,
úgy láttam.
A dinka
őshonos Sudánban.
A pigmeus törzs tagjait lehet sokféleképp
értelmezni. Lehet mondani, hogy az emberiség legjobban elférő
embertípusa, aki nem szokta beverni a fejét az ajtófélfába, de
mások nevezhetik groteszknek is akár, kivált, ha melléjük
állítunk valakit. A pigmeusokkal való első találkozásom ugyan
Burundiban volt, de a pigmeusok az ITURI folyó környékán
őshonosak (Congo) és arányos,de törpe méretükről elhíresültek.
Sok róluk készült képem közül ajánlom 2012-3 évi „Veterán
mótorkerékpárral Fekete Afrikában ’ c. munkám ezzel foglalkozó
részét.
Ha ilyen alaposan ismerem mindkét társaságot,
akkor miért kerülnek ide? Nos azért, mert összekerülésük
rendkívüli kómikummal
járt. A világ legnagyobb és legkisebb embertörzsének egy- egy
példánya mutatta be előttem ügyességét. A pigmeus – bár ők
közismerten békés törzset képviselnek – az előbbi
mangórugbyben magához kapta a labdát, nyomában a Dinkával,
akinek derekáig ért.A dinka, hatalmas lábaival azonnal utólérte.
Csakhogy a parányi pigmeus rögtön cikázni kezdett, amit a dinka
méretei miatt nem volt képes követni, az emberparány minduntalan
kisiklott a kezei közül. Persze a végén ezren rohanták meg a
pigmeuskát, és a küzdelem új irányt vett.
21. Fürdéseim
Ha a (szerintem felesleges) pszichológusok
komolyan vennék munkájukat, akkor felépítenének mondjuk, -hogy
exotikus legyen- a Níluson tíz
különféle hidat, majd megnéznék,
melyiken megy át a fitymálandó és pocskondiázandó személy, és
következtetéseket vonnának le.
Az
emberek természetesen különbözőek. Ha valaki könnyedén vette
a Műegyetemen a „VASBETONSZERKEZETEK” tárgy negyedéves kötetét
(ebben van szó a 3-dik feszültségállapotú, határozatlan
vasbeton tartókról), az lehet, hogy a feszített betonhidakat
részesíti előnyben utazása során. Aki historikus gondolkodású,
természetesen a rácsos tartójú szegecselt vashidakat szereti, még
akkor is, ha szívesen elnéz egy Wünsch Róbert-féle
századfordulós betonhidat. A modernista gombnyomkodó mi másért
lelkendezne, mint a „szép ívű” korszerű függesztett
bowdenhídért.(legszívesebben seggberúgnám esztétikai
környezetszennyezésre hivatkozva). Trajanus életrajzírója,
kiváltképp, ha fiatalkorában nyáron ács mellett dolgo
zott vélhetőleg a fahidakat dijazza. A frankomán nyilván a
Vierendel-tartós hídon ballagna át. A korai vasúttörténet
búvára a csőhidat választaná, míg a metallográfus közelről
studirozná az öntöttvas-híd repedésit, a Római történelemmel
foglalkozó pedig bizonyára az aquaductusokhoz közel álló tégla
boltíves híd ívközepén venne mély lélekzetet, letekintve a
mélységbe. Palladió és Vitrúvius épitészettörténeti hódolója
mondanunk sem kell, hogy a faragott kváderkövekből összerótt
boltívű híd előtt álmélkodna, mert ez emlékeztetné a
palotaépitészet ama páratlan korszakára, és pökne a
vasbetonszerkezetekre míg a szingaléz (Ceylon) kultúra elemzője a
kéttámaszú hidon baktatna, mert ez emlékeztetné őt az
Auradhapurai két végen alátámasztott kőtömb-hidakra. A
felsorolást szakítsuk meg, mert belebolondulunk, hiszen eddigelé
csak a hídanyagokkal foglalkoztunk. Nyilván a Velencze-barát a
magas nyilású hidon baktatna, a Párizst kedvelő az alacsonyon,
mert ez emlékeztetné a Szajna-hidakra.
A
pszichológusok általam nem kedvelt csapata azonban nem épít a
Niluson tizféle hidat, inkább okoskodik. Kijelentésemnek:
megmondom milyen ember vagy, ha tíz különböző konstrukciójú,
azonos folyón elhelyezett híd közül az egyiken átmész: az
előbbiek után van alapja.
Nos én a
szegecselt vashidat választom. Ha hegesztett, már annyira nem
szeretem, de még mindig jobban tetszik, mint a beton híd.
Ezért is örültem, amikor végre vashíd
közelébe értem, s az Ateppi folyóba vetettem magam. Minden vízben
megfürdök. Sokan ezért hülyének néznek, és igazuk is van, mert
egyszer vagy egy krokodil kap be, vagy valami betegséget
összeszedek. Eddig megúsztam, ezután már úgysincs sok hátra.(61
éves vagyok, mi a fenét akarok még??) Az afrikai fürdéseimet az
idei évben a krokodilok tették kellemetlenné Nimulében (itt a
fürdőhelyem az un. Nemzet iPar k (szándékosan írom így utálatom
jeleként kihangsúlyozva a/z [pénz]-ipart!) tövében feküdt, és
a dögök néha átúsztak, amint arról a Nimulei Kórházban,
kifejezetten a krokodilcsonkoltak megtekintésére tett látogatásom
meggyőzött (a kórház és az árvaház majdnem szomszédosan
feküdt). A krokodilok esetleges támadása tovább gyötört
szerencsére csak gondolatban a már előbbi fejezetben írt
vashídnál. JUBAban nincs ilyen veszély, de ott a víztisztaság
Hüm-nem is beszélek róla, mert felfordul a gyomrom, annak dacára,
hogy „szerencsére” nincs komoly csatornázás. Ettől kezdve a
Nilusba mindig aggódva vetettem bele magam, különösen, hogy a
krokodilok a hajó előtt sokszor lubickoltak egész NIMULEig, ahol
szintén láttam krokodilt, meg a halászok is közölték: valóban
előfordul. Amikor hitetlenkedtem, aznap elejtett, friss
krokodil/hús/t mutattak, valamint a régebbi krokodillakomák
koponyáit – mert néha a krokodil eszi meg az embert, néha az
ember a krokodilt. Ilyen a világ. Shambában megszerveztem a
fürdést, és mindig egy csomóan ugrottunk a vízbe az esetlegesen
ott ólálkodó állatokat nagy csobogásunkkal megzavarva. Meg azt
is csináltuk, hogy a hajómótor járatásakor csobbantunk, közel
ahhoz. Még valami, ami lehet akár izléstelen is, de mindenképp
tanulságos: általában naponta 1-5 alkalommal fürödtem, tehát ez
felfogható rendszeres tisztálkodásnak is. Mégis, az egész utam
alatt háromszor használtam csak szappant, de nem éreztem a
hiányát. (Persze, hogy mások mit éreztek, azt nem tudom!) Úgy
okoskodtam, hogy az állandóan szappanozott bőr gyengül a
kórokozókkal szemben. De lehet, hogy fordítva áll a dolog. A
Viktória-tóban számtalanszor úsztam nagyokat Entebbében és a
Sesse-szigeteken is. Itt nincs krokodil, nem kell aggódni.
22. A SUDANi gyimölcsökről
Négy
bekezdést is tervezek ide: az egyiket JUBABA szenvedtem el, a
másikat SHAMBEben, míg fecsegek az Eastern Equatorials tartományok
vad gyimölcseiről és a koka-ról is.
JUBAban a városban sokat kellett mótoroznom,
mert hivatalos ügyeket intéztem. A szálláshelynek egy
luxushoteléjszakát kivéve, a kikötő egyik putrijában felütött
sátram használtam . Innét naponta mentem ennivalót vásárolni a
közeli piacra. Általában gyalog, de pár alkalommal
mótorkerékpárral. Rendkívüli óvatossággal vezettem, ismerve a
négerek kiváló reflexére alapított pocsék előrelátással
párosult veszélyérzet nélküli erőszakos vezetési stílust.
Biztosításom rég lejárt, de csak Ugandára szólt, hiszen a
biztosító nem segiteni akar a szorult helyzetben, de profitálni(l.
INDOCHINAI könyvemben a Sírásó történetét): Sudánra nem
tudtam biztosítást kötni. Érdekes Angliában külön biztosító
arról gondoskodik, hogy az önkéntesek Sudánban(!) is kapjanak
segitséget. Csakhogy ott meg az a baj, hogy ez a biztositó billes
(regisztráció, E-bankszámla, E-mail: ettől lerogytam, hiszen hogy
beszéljem meg, hogy mit akarok, ha előre egy (D)ebill már
megfogalmazza a lehetséges válaszoknak nemcsak a fajtáit, de
hosszát és formáját is az Eü(azaz Egészségügyi Papír)helyetti
Eürlapon.) Egyik kezem mindig a fékkart előfeszítette, amit ugyan
utált a fék, de nagyon hasznosnak bizonyult. A piac a balesetek
melegágya, mert mindenki tülekedik, nem figyel a közlekedésre.
Rendkívül lassan pöfögtem, a dugattyú szinte gőzgép-tempóban
járt fel-alá a hengerben, négyütemű mótorhang püffenéseket
hallatva. Ám mindhiába. Egyszercsak az egyik stand mögül hirtelen
kitoltak elém egy talicskát. Nem tudtam megállni, a talicska
feldőlt, de én nem: az első kereket megtartotta a talicska
letámasztó-lába. A talicska azonban tele volt gyümölccsel. A
tulajdonos visított, én is hajtogattam a magamét. A piacon azonban
azonnal döntőbíróság alakul többszáz ülnökkel és agyerős
(azaz izmos) bíróval az élen, aki leugatja a közbeszólókat.
Egyértelműen a talicskást tették felelőssé. Mindketten
elkezdtük a havária elháritását: én egyengettem a sárhányómat,
emberem meg szedte a gyümölcseit. A „bíróság” jelenlétét
azonban kihasználva kikanyarítottam magamnak a gyümölcsből némi
kárpótlásként pár ananászt.
Ez a gyümölcs tette a későbbiekben elviselhetővé a hajózást,
ugyanis a hajűra várókat két hétig holnapoztatták, utána
BORban sem tudtak vásárolni, mert kitört a háború és a néptelen
és lezárt BORból menekülnünk kellett (akkor még nem a kivégzett
lakosság miatt volt a „város” néptelen, de a félelem okán),
SHAMBÁIG nem volt semmilyen falu, ahol lett volna érdemi élelmiszer
egy hétig, majd SHAMBA a teljes kietlenség helyének bizonyult egy
hónapig. Ananászkészletem úgy a hajósnépek, mint a legénység
közt nagy népszerűséget biztositott Utam során máshol nem
tudtam venni ananászt, csak YIROLban, de oda messziről érkezett,
nagyon drágán. A mangó Sudánban közönséges, de inkább a déli
részeken. A felvágott cukornád
sokszor megoldotta mérhetetlen gyümölcséhségemet. A néger a vad
növényt is eszi, de ez Európainak fogyaszthatatlan erős,kemény
rostjai miatt. A néger foga azonban megbirkózik vele. A Niluson a
hajóra a sudáni vendégszerető partmenti lakosok – tán
mulatságból – mindig tömegével dobálták a vad cukornádat,
amiért a négerek a már előző fejezetben leírt közelharcot
folytatták. A cukornád akár két hétig is eláll, ha nincs
felvágva. A vágott, hüvelykujjnál jóval vastagabb szárból pár
napnyi tárolás után is kirágható mézédes,zamatos leve.
Ajánlom, mert a fogtisztításhoz kiválóan alkalmas. Én erre
használtam: erős, párhuzamos rostjai kiválónak bizonyultak erre.
A JUBAi piacon mindig találtam PASSION-gyümölcsöt, melyet itt
BATUNAnak
neveztek. Ennek vastag, fonnyadt,sárga héját feltépve a
belsejéből a gránátalmánál jóval nedvdúsabb, savanykás
kocsonyás, magokkal telitett mesés lé tör elő. Igaz, nem kiadós,
hiszen ugyan a gyümölcs kb. fél öklömnyi, de leve elég kevés
ehhez képest. A kis és nagyméretű citromok
közül hajós utazásomhoz a kissebbet
részesítettem előnyben, mert nehezebben romlott.Igazán ezek nem a
nálunk ismert sárga citromok voltak, hanem lemonnak nevezett
rokonai. Azonban – a helyiek nagy csodálkozására – én a
theába mindig belecsavartam párat. A narancs nem érdekelt. Nagyon
drágán is adták. Érdekes, hogy nálunk kb. negyed árban kapható,
ahogy a banán
is olcsóbb hazánkban. A (görög-ott úgy mondják:
water-)dinnye
nem okozott ugyan csalódást, mert nagyon kivántam, de nem volt
igazán sem édes, sem zamatos. Csak JUBAtól délre kaptam. A
datolya
importált, csak száritott alakban kapható ugyanannyiért, mint
nálunk. Paradicsom
is csak e sávban akadt utam során,magyar téli(!) árért. Az alma
számomra azonkívül, hogy érdektelennek bizonyult, még
megvehetetlen árúnak is tünt.
Mint
írtam, a JUBAból induló „NAKHLA” hajó 570 utasa már az
indulás előtt sem rendelkezett elegendő táplálékkal. A háború
előszele már érződött, a rakományok késtek, a jahó minden nap
„holnap” indult – két. Az alúltápláltság problémáját
még fokozta az Afrikai tápálékok silány mivolta, valamint az,
hogy a hajón csak tartós élelmiszert lehetett enni, friss
zöldség,gyümölcs nem került. Ujabb gondot jelentett a hajó
üzeme. A nagyon lassan haladó, erősen túlterhelt hajótest
minduntalan nemcsak zátonyra futott, de a Nilusban nem fért el,
minduntalan letarolta a partot, ami a tolatások,
uszályszétkapcsolások miatt lassította a menetet- de enni ezalatt
is kellett. Mindenki várta a BORba való érkezést. Azonban ujabb
csalódás érte az emésztőrendszert: BORban lezárták a kikötőt,
a felkelők elkezdték a fosztogatást és vérengzést. Élelmiszer
beszerzését megpróbálni sem lehetett. A hajó éppen idejében
távolodott el a parttól, hogy ne mészároljanak le (a hajó
rakománya miatt!) a felkelők. Ujabb keserves hajózás kezdődött:
majd MALAKALban – mondták a derülátóbbak. Csakhogy erre nem
került sor: a hajó előtt elvágták a felkelők az utat. Maradt
egy sziget: SHAMBA. Igen, szigetet írtam. Ellenzékem gúnyos,
gombnyomkodós megjegyzéseire már most felelek: Shamba sziget, mert
víz veszi körül még akkor is, ha ezt esetleg valaki
gombnyomkodással cáfolná, valamint felvételeimen motorkerékpáros
képeket lát. A hozzá vezető út ugyanis egyes helyeken nyeregig
érő víz alatt vezet. Ide sem hajó (a felkelők miatt) sem más
jármű nem hozhatott élelmet. Többen megpróbálták áttörni a
víz- és ostromzárat, ezek közül többeket lelőttek. Még a
külső forrásra építő feketézők is hoppon maradtak. Más
előrelátó feketézők az utolsó pillanatban vásároltak némi
élelmiszert, ezt most sokszoros áron értékesítették –
csakhogy a hajó utasainak nagyrésze potyautas volt – pénz
nélkül. Én Shambában eltöltöttem 31 napot. Nem panaszkodhatok,
hiszen privilegizált helyzetbe kerültem részben a katonasággal
való jó kapcsolatom miatt, részben, mert fehér embernek
születtem, részben a hajó konyhájához való műszaki kapcsolatom
és bölcs előrelátásom okán: mikor még a bőség idején mindig
egy-egy delikát falattal kedveskedtem nekik (datolyával, ananásszal
stb.) . Tehát a Shambai táborban erős alultápláltságról
beszélhetünk-igen finoman fogalmazva. Hal és cukor bőven volt: az
első a NILUS rendkívüli halbősége miatt (valószínű, ezért
nem bántottak a krokodilok), a cukor viszont a hajó rakományából
származott. A vizet szűretlenül a Nilusból ittuk.
Január 7-én a hajóról leparancsolt a
katonaság. Egy kézitáskával vánszorogtunk a táborig, ahova
bezavartak Lehet, hogy igazuk volt, mert 13 órára jeleztek egy
ostromot a víz felől. Mindenfelé katonák rohangáltak, belőtték
a tüzelőállásba hozott fegyvereket, a tábor körüli őrséget
is megduplázták, a tüzeket el kellett oltani, amin a nyamvad kása
főtt azoknál, akiknél volt még köles vagy liszt. Hogy miért
írom mindezt? Hogy érzékeltessem, milyen örömet jelentett a
potyautasoknak, hogy délutánra lefujták az ostromállapotot, ki
lehetett menni a sátrakból,és a tábor bejáratánál megjelent
két helybeli gyerek és ARDIM-ot
árult, egész elfogadható áron. Az ardim babszerű magjai körül
barna, rostos-szálas, ehető pép szopogatható. Savanykás,
nyomorult, vad gyümölcs, bár azt mondták, jó a malária ellen.
Én a nagy gyümölcsfüggő, nem téptem egy darabot sem a
cserjékről, hiszen élvezeti- és tápértéke roppant alacsony.
Lapos hüvelyének hossza kb. 1o cm. Éhinség esetén hideg-teát
csinálnak belőle. Jelentősége inkább a nyálképzésben van,
hiszen egy profi néger reggel 1O secundumként, később
félpercenként köp egyet. Ehhez pedig nyál kell. A gyermekek
kollekciójában volt még LALOBO
is: ez is vadon nő, gyalázatos fosbarna színű golyó, belsejében
kemény maggal. A héja állítólag ehető. Megpróbáltam, de ezt
az állitást nem erősítem meg, még akkor sem, ha 3 cm-s mérete
sok tápanyagot sejtet. Csakhogy a 3 cm-s átmérőből 2,5 cm a mag,
3 mm a kemény héj, s a többi a kencés gyimölcsíz- mármint
másoknak.
A bizonytalan jövőben bízva kértem egy listát
még NIMULEban Santostól, gondolván arra, hogyha kirabolnak, akkor
se halljak éhen: megkérdeztem milyen vad növényeket eszik a
bozótlakó néger, aki semmiféle emberi táplálékhoz nem jut? A
lista az alábbi: INJU, ONJU,
KOLOMBGWORO, TILIBU, UBWA, LEMVI, UDRU, BULE, MUGURO-ZU KINJU,
LUMBGWA Sajnos már nem tudta
mindegyiket elmagyarázni, pedig kellett volna, hogy felismerjem. A
MUGURO például kaszavaszerű és a földből kaparandó ki ehető
gyökere. Ráadásul a karszton nő, ahol valóban semmi érdemi kaja
nincs(kivéve a már leírt szintén karszton is virulens LEMVIt és
ONJUt)
Bár a fürdések kapcsán kellett volna leírnom
a történetet, de mégis itt adom közre. A JUBAi kikötőben minden
nap legalább ötször fürödtem a Nilusban. Itt nem fordul elő
krokodil, az utazó vígan lubickolhat a mocskos, úszó szigeteket
szállító nagy sodrású vízben. A kikötő azonban a harcok miatt
alig indított hajókat, azok mind összezsúfolódva vesztegeltek
drótokkal kikötve a part menti fákhoz. Kikiötő!?-kérdezhetné
valaki a képeimet nézegetve. Igen kikötő, de Afrikai, azaz
meredek partoldal, kikötésre (a természet által) épített
fákkal, amikhez összezsúfolva drótozták a kb. 20 m hosszú,
keskeny, 50-150 Le-s külmotorral hajtott vashajókat. Ezeken a
legénység élte a maga szokásos életét, azaz várt. Velem
mindenhol rendkívül barátságosan bántak, engedtek fürödni. A
hajók tatjáról ugráltam a műanyagtörmelékkel és roncsokkal
tele vízbe. Az egyik nap, ebéd utáni theázásom után szokatlanul
frissnek éreztem magam, pedig a rekkenő hőségben ilyenkor fel
szoktam kéredzkedni valami hajóra, ahol olvasgatok az ottani déli
pihenőhöz alkalmazkodva. Most azonban inkább fürdőt akartam
venni. Lépdeltem az egyik hajó csandától kenőcsös fedélzetén,
aminek a végén gyermekek is voltak. Mivel a gyermek olvasás közben
olyan akusztikus hanggenerátor, melynek hangszórója folyamatosan
úgy változtat helyet, hogy közben kinyúló csuklós és
teleszkópszerűen mozgó egységeivel személyi és tárgyi
taktilizációt (matatást, tapogatást) alkalmaz, ezért
idegsejtjeim kimélése és a disszonális hangélmény mellőzése
miatt középtájon, a gyerektámadástól takarva vetkőzni kezdtem.
Alig toltam le fertelmesen mocskos gatyámat, szörnyű sivitást
hallotam az utódkupacból. Kibújtam a hordók takarásából, és
láttam, hogy a Nilus egy kezében görcsösen botot markoló
gyermeket ragadt magával,
és viszi a következő hajó gerince alá. Azonnal fejest ugrottam,
majd a gyermeket érezve kezemmel megragadtam. Éles perembe ütközött
fejem. A következő hajóba! Kegyetlen rugkapálással, csak egyik
kezemet használva valahogy visszavergődtem a hajó tatjához, magam
sem tudom hogy. A Nilus kegyetlenül sodort, gyorsan kikerültem a
tatot, a gyermek haját megmarkolva tartottam el magamtól, mert
minduntalan rám akart mászni. Néha egy kis levegővételt is
engedélyeztem részére. Igy úsztunk pár hajót, ahol végre el
tudtam kapni egy „csizmát”(a hajócsavar burkolatát nevezi így
a szakzsargon a külmotoroknál). Addigra már a négerel is
odarohantak. Kiadtam a bágyadt utódot, majd kimásztam, kiráztam a
vizet az utódból és levegőt nyomtam bele. A négerek elrohantak a
közben működőképessé vált utóddal. Felöltözködtem, majd
gondolataimba mélyedve mentem a parton, ahol a négerek meghívtak
egy ebédre na persze ez is a szivatásprogram része: az utód
öngyilkossági szándékát ebédelésem után hajtja végre! Egy
falatos sem tudtam enni, de meghívás visszautasitása sértés,
ezért egy theát kértem. Megint ott úszott a thea tetején a
leveles szár! Megittam a rendkívül zamatos theát és
megkérdeztem, ugyan mondják meg, mi úszott a tetején.
Elmagyarázták. A koka-cserje levele.
Megértettem a helyzetet: miért ugrottam a hajó alá az utódért,
mi adott erőt a folyóval szemben! A történetet azonnal tudta
mindenki ( a négerek kommunikációja döbbenetesen jó!), s attól
kezdve még előzékenyebbek lettek velem. A koka cserje rendkívül
zamatos, össze nem tudtam hasonlítani a COCA-COLA hatásával: ez
előbbi nemcsak természetes, nem rákkeltő, de zamatosabb és
olcsóbb is.
23. A SUDÁNi „jó” út
Már majdnem elértem JUBÁt, amikor le akartam
térni a főútról. Az út menti árusoktól érdeklődtem:
Segítenének-e vajh mennyire járható mótorkerékpárommal az az
út, ami (és mutattam) ahhoz az egzotikus hegyhez vezet? Persze az
egzotikus-mint elvont fogalom kiejtése felesleges volt, de a
hadonászás pótolta részemről a nyelvi, részükről a
fogalomalkotási hiányokat. Fejükhöz kaptak, jajgattak, és
handabandázásukból tiltakozásukból, tört angol mondataikból
kicsendült, hogy ez egy pocsék út, nem tudok odaérni. Én mégis
elindultam. Nem mondom, hogy jó volt a földút, de összehasonlítva
azzal a rettenetes keréknyomos, fél teherautónyi lékes úttal,
ami az Ugandai határhoz vezetett, nagyságrendekkel jobbnak tűnt,
második fokozatban járható benyomást keltett. A helybeliek
rimánkodásától eltávolodtam. A következő tanyánál mégis
megálltam, mert nem értettem, miért jajgattak az asszonyok, amikor
látták, hogy elindulok. Itt már jobban beszéltek angolul, s
közölték: persze odáig jó az útfelszín minősége, de az út
mentén olyan horda lakik, akik kinyirnak. Ekkor megtanultam mi a jó
út, és mi a rossz. A jó úton
élve el lehet érni a célt, a rossz
úton nem. Az út állapota, burkolata
az másodlagos kérdés. Végtére az is!
24. A„NAKHLA”fedélzetén
hajózok a A NILUSon
Mótorkerékpárom
mellett felvert sátramban, a JUBA-i ikötőben vagy két hétig
vártam a „Nakhla” nevű hajó és négy uszályának
megrakására. Ez az idő eseménytelenül telt el, minden nap egy
holnapozással. Utólag visszagondolva a háború feszültsége
nemcsak – úgymond – a levegőben volt, de érződött az
Észak-Sudáni határátkelőhelyek bizonytalan nyitvatartásával,
az utak használhatóságával, a hajó indulásával stb.
kapcsolatban is. Próbáltam az időt hasznositani olvasással,
mótorommal néha berohantam a városba, néhány érdekes felvételt
is csináltam. Lebontottam a kikőrendőrség mögött felállított
sátramat, amire oly lelkiismeretesen vigyáztak az ottani nagyon
barátságos rendőrök. Mennyivel más volt a velük való
kapcsolatom, mint Európai társaikkal!!
Végre méltóságteljes
veteránmótor-pöfögéssel behajóztam, a „NAKHLA” egyik
uszályára, ahol sátorverésemmel
berendezkedtem a közel öt hetesre becsült útra: RANKig. A
teherhajót lassan megszállták a potyautasok. Sátraik, vagy csak
leterített gyékényük minden egyes konténer, zsákolt
cukorrakomány, vasanyag, hordó, konténer tetején ott
éktelenkedett. Az árnyas helyekért kemény küzdelem folyt, hiszen
égetett a nap. Sátramban hatalmas kupac gyümölcsöt,
tejet,élelmiszert halmoztam fel. Marha jó megérzéssel lemondtam
hazafelé szólő repülőjegyemet, hiszen még ha minden
menetrendszerűen folyt volna, akkor sem értem volna
kockázatmentesen január elejére Khartumba. Igazam is lett!
Ráérzésem annyira erős volt, hogy megkérdeztem, mennyiért viszi
el egy teher-repülő a motoromat! A százezer forintot sokallottam,
ezért – ahogy az lenni szokott, sokkal többet fizettem ki a
későbbi háborús események miatt.
A hajó
indulás utáni első napja azzal telt, hogy összekötötték
sodronyokkal az uszályokat, melyeket a „NAKHLA” egyenként vitt
egy nagy vízfelületre.
Ezen az éjjelen végre tehát már a vizen
aludtunk, ahogy az elkövetkező
napokban is mindvégig. Másnap arra ébredtem, hogy megy a
part-tehát haladunk. Olyan távol voltam a hajótól, olyan irdatlan
nagy volt a rakomány, hogy semmi mótorhang nem hallatszott. Az
uszályokat szinültig rakták, a konténereket két emelet
magasságba halmozták, a sok gyékény, ember, áramfejlesztők,
daruk stb.tovább csökkentették az áthallást.
Pár „utcányira „ tőlem moszlim
család aludt a hajón (SADIKI SILIMA –
Uganda-ARIKE, ini KOBOKO NEYA /KAYA URARA-KAKWA-MODIA, tel
256 784 048 603 és 095 4260 746 ) akik a későbbiekben
leírt eseményeknek szemtanúi voltak. El voltam tőlük ragadtatva:
csendesek voltak, naponta imádkoztak, az ekkor már erősen zaró
ennivalóhiányon többeknél segítettek (nekik voltak készleteik),
én is náluk étkeztem néha. Naponta kaptam koránológiai leckét,
nagy figyelemmel hallgattam. Megböbbentem azonban, amikor a
Sariaról(törvény/kezés)
beszélt SADIK, aki ismétlem, jóindulatú, segitőkész, türelmes
volt velem szemben. Mégis, ebben a kérdésben nem ismert
kompromisszumot. Hogy igaza volt-e? Nehéz kérdés, különösen
akkor, ha félreértésből büntetnek valakit (pl. lopásért
csonkolással). Ezzel szemben Észak Sudán egyes részein Afrikában
legjobb a közbiztonság.
Ugyanilyen nehéz ügy a nőkérdés.
A rokona főzött részemre többször is. Ilyenkor SADIK
jelenlétében ajándékot adtam a nőnek, de az sohasem ért céba.
Ezzel szemben megjegyzem, nagyon magas a nők számaránya a KHARTUMi
egyetemen. Érdekes feszültségre hívnám fel a figyelmet ezzel
kapcsolatban: A néger számára sajnos, beleértve mótorkerékpáromat
is, a taktilis információszerzés
alapvető. Mindent megfog, teker, csavar, morzsolgat,gyötör.Ujjbegyei
végigfutnak a tárgyakon, ami elmozdítható, az mind nem kívánt
irányba tekeredik, hajlik, ami nem, az törik,leválik. Ez
vonatkozik az emberi testre is. A mi keresztény neveltetésünk
szerint „a test a lélek temploma”, ezzel szemben a testi
érintések a négerek részéről
természetesek. Sorbanálláskor a „két lélek-egy test”-elv
érvényesül. A kézfogás nemcsak elvárás, de egy érdekes
formája alakult ki: előbb a hüvelykujjat kell megszoritani, aztán
a kezet, majd ismét a hüvelykujjat. A moszlim lány ezzel szemben
mindenféle taktilis benyomásra rendkívül érzékeny. A két
csapat összekerüléséről sokat fecsegett számomra LADO. Ő volt
számomra az, aki lélektani iskolapéldáját adta az
első-generációs feltörekvő négereknek. Apja komoly hivatalt
viselt a közigazgatásban, vagy talán a a katonaságnál. Már
„egyetemre” járt Kampalában. Ugyanakkor megőrizte archaikus
törzsi tulajdonságait: beleértve a folyamatos köpködést,
táplálkozási módjait, a kézzel való evést,
megbízhatatlanságot, nagyfokú segitőkészségét kiváltképp
éhezés esetén (gondolok a közös étkezésre), a külsőségekre
való erős odafigyelést, ami persze főleg a ruházkodásban
nyilvánult meg.. Felesleges leírnom, hiszen majd minden
„egyetemista” „business” szakra
jár – ez bemutatkozáskor ugyanúgy egy közölnivaló kellék,
mint nálunk volt a rendszerváltás után a „manager” felirat a
névkártyákon. ( ladoayek@yahoo.UK.com)
A hajón rendesen a „NAKHLA”
tetejére, a kapitány feje fölé
másztam egy létrán. . Onnét jól beláttam a tájat, rengeteg
felvételt készítettem.
E felvételek jól is sikerültek, kivéve a
krokodilképeket. Amikor gépész
voltam utoljára – három éve – a Nilus egyik komphajóján az
Albert tavon (l. akkori könyvemet!), akkor kiváló krokodil- és
vizilóképeket készítettem, itt azonban nem. Ennek vélhetően oka
lehetett a nagyon ritka hajójárat, valamint az, hogy a hajó
hatalmas mérete már távolról elriaszthatta a sütkérező
krokodilokat. Mindig csak a csobbanást hallottam, és legfeljebb egy
kis farokdarabka jutott lencsevégre, amit dühösen letöröltem.
A „NAKHLA” haladása a külső megfigyelő
számára gyakran adhatott pánikot. Elöször is: nem
fért el a vizen. JUBa alatt a folyó
annyira összeszűkült, mintha a magyar Rába lett volna!! A
kanyarokban, ívekben a partot megegyelte a hajóvonat. Ilyenkor a
partra kifutott, kitört egy csomó fát,
bokrot. Jók az erről készített képeim: jól látszik, hogy a
hajó a földön rohan! A víz sebessége, meg teljes fordulaton
járatott két diesel V mótor mindig győzött. A talajt persze jól
ismerte a kapitány ( SELFERINO TAHMN LAKO 091 265 7114), tudta,
hogy a sziklák nélküli agyag jól csúszik a hajótest alatt,
különösen, mert az ilyen bemutatóknál pár waggonnyi vizet is
tolt maga előtt a hajó, ami a füvet, agyagot sikossá tette. Ámde
ez az üzemmód, midőn a folyó medrén kívül megy a hajó, a
kanyarokat pedig leszeli: nemcsak a kötélzetet tette minduntalan
tönkre, de egy csomó hegesztést is felszakított. Ilyenkor
leszakadtak az uszályok, öt független egység sodródott lefele.
Elöször persze nagyon megijedtem, de aztán hozzászoktam a
dologhoz, még akkor is, amikor a folyón nemcsak egyszerűen
keresztbeállt az uszály, de be is ékelődött a két part közé.
A „NAKHLA” és legénysége azonban mindig rendet teremtett.
Persze szerszám nem volt, még egy nyomorult flex
sem. A kötelek maradványait baltával vágták le. Ez karnyi
acélkötélnél szép mutatvány. Ilyenkor, ha a partra kimentünk
ezek a kilóméterre hangzó csapások adták hírül, mikor indul a
hajó. A képeken is látszik, amint a
tízkilós kalapáccs IBRAHIM MOHAMMED AHMED lesújt.
(Hányszor hívott meg a későbbi hetekben ez a derék muslim
theára, ebédre, de még az istentiszteletükre is…) Persze
nemcsak a kötelek szakadtak ki, de a bakok is. Sem az elreppenő
deréknyi acélcső bakok, sem a hirtelen elpattanó karnyi kötelek
szerencsére nem okoztak sérülést a partarafutáskor, pedig nagyon
demonstrativ hangokat adtak. Súlyosabb problémának itéltem a
lékeket, amelyek szaporodtak. Részben a lemezelés felszakadása
miatt, részben a „NAKHLA” manővereit követően, ahogy befogta
a szétszakadt uszályokat. A legénység nagyon jól érezte, mi az
a határ, ameddig lapíthatja a hajótestet. Sok elsüllyedt hajó
mellett mentünk el, ezek örökre beleékelődtek a Nilus iszapjába.
Részben hadi események áldozatai voltak, részben az ostobaságnak:
túlterhelés,mélységmérő hiánya,térképézetlen meder,nagy
sebesség stb. Egy ötvenméteres hajótest kiemelése nem könnyű
feladat.
25.
A “NAKHLA” befut BORba.
A BOR is
kikötőbe érkező “NAKHLA”-t
nem fogadták barátságosan.
A kikötőőrség mogorva, csatára készülő katonái távozásra
szólították fel. A levegőben vibrált a feszültség. A port
bejáratát fegyveresek őrízték, nem lehetett kimenni. Minden
boltot bezártak. A parton tömegével veszteglő hajók gazdái
elmenekültek. A katonák hátizsákkal mozogtak, hogy azonnal
átcsoportosíthatóak legyenek. Élelmiszernek nyoma nem volt. A
feketézők a kikötőben pusmorogtak az emberekkel, és néhány
zsákot feldobtak a hajóra. A BORból eddig sikertelenül menekülő
néhány kereskedő mentette a még menthetőt. Egy
motorkerékpár-árús a mederből pallón tolt fel néhány víz
alól érkező mótorkerékpárt az uszályokra. Bár ne tette
volna, hiszen sem a motorkerékpárok, sem a gazdájuk, JAMES, sem a
segitők, (AWOTE, akinek csodálkozó arcára jól emlékszem, amikor
jó szerencsét mutattam neki ujjaimmal. Honnan is érthette volna a
második világháborús V jelzést, bár a németek után az angolok
ismertették meg a világgal?? Most már soha nem is fogja megtudni,
hiszen) soha nem érkeztek meg RANKba agyonlövésük okán. A
“NAKHLA” megkezdte elszakadását a parttól. Éppen idejében,
hiszen a BORi mészárlás 2500 halottja így nem növekedett
3070-re. (A 2500 csak szám, de ki kell emelnem a minőséget is,
hiszen korántsem közömbös, hogy valaki “bekap” egy
fáradtgolyót, vagy pedig előtte megkínozzák. Itt gondolok pl. a
14 megerőszakolt BOR-i lányra, akik egy templomba menekültek be
haláluk előtt.) A legénység egy tagja még feldobott egy húsz
literes vizeskannát az egyik uszályra (milyen jól is tette, hisz
pár pohárral kaptam belőle, igaz, egy hónap múlva, de életem
egyik legjobb vize volt ez a kissé zavaros, de mégis kútból való
víz a folyóból mert iszapos lötty helyett). Távozásomkor még
gyönyörködtem a látványban, ahogy néhány ökröt megfognak
kézzel a négerek, felemelik az arcuk magasságába és bedobják
őket egy hajóba. Hogy nem féltek a rugásuktól és
szarvalásuktól?? Az Afrikai ökör legalább hetven centis,
félelmetesen erős, hegyes szarva komoly véderőt jelent a
ragadozók ellen, ami remélem a képanyagon is látszik! Nem hiszem,
hogy a kapkodás miatt nem kötötték össze a lábaikat, hiszen a
négernek a veszélyérzete irreális. Az áramtól retteg
(szerencsémre, hiszen vittem magammal szikrainduktort, ami nagyon
demonstrative hatást keltett!), de más veszélyeket, különösen,
ami az előrelátással kapcsolatos, azt nem vesz figyelembe. Ez a
közúton és a csatákban sok kellemetlen elhalálozás okozója. Az
előbbinél a karbantartás és az előzés miatt, az utóbbinál a
fedezetépítés, és a fegyverek elhelyezése tekintetében, ahogy
azt oly sokszor láttam. Ilyenkor szerettem volna átvenbni az
irányítást, hiszen láttam, hogy a halálba rohannak, de erre nem
volt lehetőség.
26.
Hamuleves a “NAKHLA”-n
Jeleztem,
hogy részben az indulási késedelem, részben a BOR-I hadi
események miatt már a hajón érződött az élelemhiány. Ez akkor
engem még nem sújtott, részben a gyümölcstartalékaim miatt
(számomra Afrikában fő táplálék a gyümölcs), részben pedig
azért, mert ebédidőben elég volt végigsétálnom az uszályokon,
és valaki biztosan meghívott ebédre. Mások, főleg a potyautasok,
azonban komoly élelmezési bajokkal küzdöttek. Ekkor láttam egy
érdekes megoldást ennek a kérdésnek a kezelésére.
SAMUEL
JYMMI ( tel.:0954182819 ) nem számítható azok közé, akik a
vaksors kegyeltjeihez tartoztak volna. A háborúban megölték
szüleit, egy nővére maradt, az is Congóba menekült. Nagyon
fiatalon kezdte küzdelmét az élettel. Egyetlen szerencséje,
egyben balsorsa kiteljesedéséhez is vezetett: mivel értelmes volt,
ezért valahogy életben tudott maradni, de pont ezért látta is,
hogy mekkora az esélye elkövetkező éveire. Csillaggal is ellátott
Che Guevarra sapkájában fel fog tűnni még elbeszélésünkben két
hónap múlva YIROLBAN, ezért most ne bántsuk tovább. Az ő
köréhez tartozó egyik nő konyhájában (azaz a földön
elhelyezett chart-coal rácson) figyeltem meg az alábbit: A nő a
faszén hamuját
összegyüjti, majd egy kilukasztott műanyag flakonba (azaz
szűrőbe) helyezi a port. Vizzel átmossa, és ezt használja a
leves alapjához. Tesz bele egy kis olajat, pár szem rizst, majd
megissza (nem én). Fénykép is készült róla.
27. A „NAKHLA”-ról kiugorva
mégsem gyökérre léptem!
A „Nakhla” minden egyes kikötése számomra
eseményszámba ment. A kikötés technikai problémái, az új táj,
a fürdés lehetősége, a folyó melletti vad gyümölcsök
fogyasztása, mindig felfrissített a hajón eltöltött egyhangú
időtöltésből. Szerencsére a sok uszály lehetővé tette a
sétálást, a gépteremben való tartózkodás is üdülést
jelentett, meg a hajó tetején való szemlélődés is agyonütötte
az időt (hogy stilszerűen idézzek a Missisipi folyó nagy
írójától). A kikötésekre
általában szürkületben került sor, hiszen éjszaka a hajó nem
közlekedett. A kapitány kiváló helyismeretével ilyenkor elért a
mocsár azon pontjáig, ahol volt egy kis szárazulat, s rajta egy
legalább deréknyi fa, legtöbbször mangó. Az uszályok
valamelyikét feltolta a fa közelébe a talajra, majd egy
kikötőkommandó megkezdte a kötélvezetést. Az elől haladónak
volt a legnagyobb a kockázata. A mocsárban nincs bot, ezért ő a
karnyi vastag aczél sodronnyal verte maga előtt a talajt, hogy
legalább a kilgyókat elijessze. A krokodilok finomabb érzékük,
és nagyobb félelemérzésük miatt ekkor már eltakarodtak a
helyszínről. A két méteres fűből csak a partraszállók feje
állt ki, utánuk a sodronykötél kigyózott a hajóhoz, , mely
járatta a mótorját, hogy a Nilus sodra el ne ragadja a vonatot. Az
élelemhiány miatt ekkor már a vízbe lógtak a horgok, mert hal az
bőven akadt, a hajó meg szállított cukrot. A kettő együtt kissé
bizarr, de külön-külön már jobb. A cukor kellett a theához: a
thealevelet az ARDIM pótolta. Az utóbbit néha forralatlan vízbe
áztatták, összezúzva, így üditő italt kaptak. Az üveg alján
a magok és a babszerű héj összvegyült, ezt ki kellett dobni.
Egy alkalommal nagyon korán kötöttünk ki, mert
pár házat leltünk a vízparton: itt reméltük
élelmiszerkészleteink kiegészítését.. Ez még az út elején
történt. A többiek a hajó elejéről ugráltak parta, én kicsit
hátrábbról, ahonnét épp akkor vonult el egy csomó helybeli
hatalmas bunkósbotokkal, a hajó elejéhez. A parti lakosság
barátságos volt, meg távolodtak is tőlem, nem láttam akadályát
annak, hogy egy bokaficam erejéig ne szökelljek ki. Az uszályról
kifektettem egy pallót, aminek egyik végére ráállítottam két
négert, hogy ne billegjen. A palló másik vége a levegőben
lebegett . A nagy esés miatt nem lehetett kifektetni a földre,
hiszen az uszály járószintje vagy másfél méterrel magasabban
állt, mint a talaj.A parton kinéztem magamnak egy combnyi vastag
gyökeret, melyre ugorni tudtam, s már lépdeltem is a lengő
pallón. Elértem a végére, s ráugrottam a gyökérre. A gyökér
a jobb lábam alatt elkezdett puhán gördülni, s elterültem. A
földön fekve rémülten láttam mi történt: a gyökérhez nem
tartozott fa, hiszen a puha alakzat nem egy víz által kimosott
fagyökér volt, hanem egy hatalmas kilgyó.
Nyilván a képzelet ilyenkor felnagyitja a dolgokat, ezért amint az
események elrendezése megtörtént fejemben – azaz láttam, hogy
a „gyökér” alig-alig mozog - lefényképeztem-ahogy az egy
tisztességes haditudósitóhoz illik, aki mindig a pengeélen
dolgozik, nem a saját életével, de a körötte folyó dolgok
megörökitésével kell, hogy foglalkozzék. Próbáltam magam
nyugtatni, hogy biztos csak levedlett kilgyóbőrre hágtam, mint
ahogy ez a trópusokon oly gyakran megesik, de nem, mert a
szerencsére bágyadt fej is ott lógott a partoldalon. Szerencsém
volt, a falucska lakossága már korábban agyonverte az állatot.
28.
a „Nakhla” zátonyra fut
A
„Nakhla” –t nem szerelték fel mélységmérővel. Persze nem
is a hátsó tolóhajón kellett volna a műszer, hanem az első
uszályon. Igaz, hogy felmerülhet a kérdés, hogy minek, hiszen a
folyó folyásával egyirányban haladtunk, így mire a műszer
jelzett volna valamit, nemcsak a víz, de a hajó sebessége miatt is
megfeneklettünk volna. Térkép nem volt, de sok haszna ennek sem
lett volna, hiszen a meder állandóan változott. Amikor elöször
zátonyra futottunk (4:55,39939 és 31:39,42387 a magasság 448
méter tsz.bill szerint; szintén bill adata, hogy a NILUS 1%-ot
lejtett itt. Ezt kicsit sokallom, de billel nem vitatkozok)
megijedtem. Hosszú surrogó hang jött alúlról, a hajó lelassult.
De nem hirtelen, az egész percekig zajlott. Utána megálltunk. A
„NAKHLA” próbálta az egész vonatot elfordítani. Itt volt
hely, hiszen azért futottunk zátonyra, mert e helyt a meder
kiszélesedett, s a vízmélység emiatt lecsökkent. Fordította
jobbra, balra, próbált hátramenni: semmi eredmény. Végül
szétkapcsolták az uszályokat, és a fennakadt testet rángatta
csak. Ugyanezt próbálta kis nekifutással. Erre kiszakadtak a
bakok. A kétemelet magasan konténerekkel, járművekkel megrakott
uszály belseje sem volt üres, hiszen ott cca. száz köbméter
üzemanyagot szállított. Hatalmas súlyt kellett volna mozgatni.
Végül sikerült a művelet, ami még sokszor ismétlődött. Egy
zátonyrafutás nagyjából négy órányi vergődést jelentett.
Szerencsénk volt, hiszen minden zátonyról le tudott rángatni a
„NAKHLA” . Zátonyrafutáskor egy csomó drótkötél is szakadt.
Hihetetlen erők ébredtek, úgy reppentek a két centis acéllemezből
készült, embermagas csörlőberendezések, mint a parittyalövedék,
félelmetes hangok között.
- A „NAKHLA” SHAMBABa kétszer érkezik
A BOR és SHAMBA közti út az igazi romantika kedvelőit is
kielégitheti. Teljesen vad, civilizálatlan vidék. A mocsárban az
egyetlen járható út a Nilus. BOR után félezer kilométer
lápvidék, apró szárazulatokkal. A Nilus kanyarog, mint nálunk a
Tisza tette, csak itt nincs csapolás. A táj szerencsémre teljesen
nemzetiparkmentesnek tünt. A „NAKHLA” tetejéről órákon át
néztem a madarakat, krokodilokat, kilgyókat. Vizilovat viszont nem
láttam, noha a nyomokból az tűnt ki, hogy előfordult. A viziló
patanyoma is egyéni, de főleg a lábnyom mélysége és a körötte
letaposott fű jellege adja az igazi támpontot, na meg a
dagonyázóhely.
Az egzotikumokat kedvelőknek a táj övezetekre
oszlik a „város”tól távolodva. A néprajzi térképeken sem
jelzett „izograss”
vonalon belűl a bádogtetők territóriuma fekszik, míg a kívüli
terület a zsup*{persze csak Europer terminológiában,hiszen a
zsup=rozsszalma} *-, fű(OBYIA, elefántfű stb.)-,nád-tetők
övezete. A növényi fedésű háztetők területe egybeesik a kör
alaprajzú házakéval! Tovább kifelé haladva a civilizációból
következik a nemlétező regényességi-térképeken a sehol fel nem
tüntetett „izomammal”
vonallal határolt melltartómentes övezet, majd a konfekcióruhátlan
határvonal. Eztán már szerintem nincs a földön
regényesebb(vadabb,civilizálatlanabb) hely, táncsak ha az
emberevést nem vesszük.
A szemlélődő tekintete kissé felélénkül
negyedfél óránként, ahogy egy-egy halászcsaládot
meglát. Itt kunyhók, bödönhajók, halszáritók, utódok tűnnek
ki a rendkívül monoton élet jeleiként. Valóban kitűnnek, hiszen
a nádtetők legmagasabb csúcsán egy rudat fonnak be a csúcsba,
melyre zászlócska (rendszerint fehér, vagy Sudani) kerül, hogy
ezt a kiemelkedőbb jelet lássák, haza tudjanak találni. A házak
érdekes módon kb.
arasznyira emelkednek a víz fölé. A hajó hulláma már bever a
nemlétező „előszobába”. Ez azért tünt számomra érdekesnek,
mert a Nilus áradása és apadása közti ingadozást nem tudtam
értelmezni. Ottjártamkor ugyanis azt gondoltam, száraz évszakot
értem meg. (decemberben). Ugandában márciusban kezdődnek igazán
az esőzések. Mi lesz akkor a házakkal?
SHAMBA előtt a Nilus rendkívül idegesítő
lesz: az egyhangú táj
miatt az utas már akar valami változást, ekkor feltűnik a
Shambai közös lakóház magas teteje (van egy magasabb ház
Shambeban, amiben sok család lakik együtt), de a hajó eltávolodik
tőle – s ezt megismétli vagy ötször a nap folyamán, ahogy a
folyó kanyarog.
Nem esett jól december 20-án Shambai
befutásunk, ahogy a katonaság ránk
tartott gránátvetőkkel kézifegyverekkel fogadott. Próbáltunk
élelmet szerezni: teljes kudarccal. Csak halat sikerült kapni. Víz
nem volt a faluban, azt a Nilusból merték, és szüretlenül itták.
A fürdést akkor nem kockáztattam meg a krokodilveszély miatt.
Mindenki megkönnyebbülésére egy óra múlva elindultunk. Ám alig
mentünk egy órát, utolért egy katonákkal megrakott motorcsónak.
A fegyvereikkel hadonászó kormánykatonák átugráltak,
felrohantak a parancsnoki hidra, és
követelték az azonnali visszafordulást.
Hülyén néztünk egymásra, mi történik. A kereskedők eltüntek
sátraikban és próbálták dugni értékeiket. A drog-dealerek
búsan néztek maguk elé. A lányok arcukat takargatták. A katonák
azonban végtére a mi érdekünkbe jöttek, hiszen előttünk a
Nilust Adocknál elvágták a felkelők, de visszatérni sem tudtunk
ugyanez okból. Igy visszavánszorogtunk Shambaba. A
legpesszimistábbak azt mondták, lehet, hogy két napot is várni
kell, mire rend lesz. Én 31 nap után léptem le.
Ezalatt a napok alatt igaz, hogy mélyebben láttam
bele egyes dolgokba, de mégiscsak a fogság
egyhangú napjait éltem. Érdekes volt
ez a fogság, maga a szó is vitatható. A hajóról ugyan korbáccsal
és fegyverrel hajtottak le, de ez érthető volt, ha arra
gondolunk, hogy egy esetleges vizi támadásnál (amire volt is
kisérlet!) hányan haltak volna meg: nemcsak arra gondolok, hogy a
jól belőhető hajótestet könnyen lehetett végiggéppuskázni, de
arra is, hogy alattunk a hajótest, csak a minimális felhajtóerőt
meghagyva üzemanyagot fogadott magába. Ha ez begyulladt volna,
akkor az olyan autódafet eredményezett volna, amit talán még
„Bombázó Harris” is *{ ő irányította – e becenévvel - az
angol-amerikai bombázókat a terrorbombázások során}* irigykedve
figyelt volna Drezdai felszabadító bombázása után.
A kapunál nem állt őr, csak akkor zárták ránk
a kapukat, ha külső támadás készült, ez is csak kétszer
fordult elő. Viszont aki meglépett, azok közül többeket
lelőttek. Ezt viszont a felkelők tehették, akik igyekeztek (máshol
is) az ország életét megbénítani. Nem hinném, hogy igaz
lehetett az a hajón terjedt pusmogás, hogy a kormánykatonák
éjjel kivetkőztek, és raboltak, öldököltek. Terjedt az a hír
is, hogy az első lelőtt motoros nem állt meg a kormányerőknek,
ezért ölték meg őket. Senki nem volt ott, biztos információ
nincs. Az ezt követő kilövéseknél ezt a magyarázatot azonban el
kell vetnünk. Az egyik túlélő a kórházba került, a másik,
félig agyonvert túléklővel én ugyan beszéltem, de egyrészt nem
volt kihallgatható állapotban, másrészt pedig – ha jól
értettem alig hallható szavainak hangzását – valami kakwa
nyelvet használt, tolmács kellett. Ő csak annyit állított,
civilek támadták meg, társa valószínű a mocsárba fulladt, vagy
ha nem, akkor oda dobták a halála után (azaz amikor úgy
gondolták, hogy közelebb áll a halálhoz, mivel
golyótakarékosságból kifolyólag agyonverték)
Heteken keresztül le
akartam lépni, de valaki mindig
visszatartotta a motorkerékpárt. Igaz ezzel szemben, mint írtam,
hogy akik megpróbáltak lelépni, azok közül sokan ma nem tudnak
nyilatkozni, erőszakos elhalálozás okán. Azt hallottam, hogy a
katonaságnak te adú vagy – súgta egyszer egy ismeretlen fekete-
ami igaz is, hiszen a fehér emberrel talán valamivel
meggondoltabban bántak, a régi beidegződések miatt. Talán az is
marasztalásom mellett szólt, hogy megcsináltam nekik néhány
műszaki dolgot.
A katonasággal való viszonyom szintén
ellentmondásosan alakult-noha általában a legjobb kapcsolatban
voltunk egymással, értve ezalatt a felső vezetést, és a
közkatonákat is. Sőt: a parancsnok még egyszer még egy üveg
üditőitallal is megkínált, az utolsó nap menlevelet adott, én
voltam az egyetlen, aki a fegyverek kilövési övezetében
fürödhetett.(még örültem is neki a már említett
krokodilveszély miatt)
A következőkben naplószerűen mesélem el a történetet. Ez a
forma igaz, hogy közönséges, megszokott, azonban a cselekvő
formula * (l. irodalomesztétika megfelelő fejezeteit pl. Achilles
pajzsának elkészítését Homerosnál *) a drámai feszültséget
életszerűvé teszi és növeli, szemben egy statikus leírással.
Deczember 20. A
„Nakhla” másodszor is befutott Shambába. Reménykedés: a
fedélzeten pusmogás, főleg azok részéről, akiknek valami dolguk
volt: csak két nap bizonyára. Valahogy ez a „két nap” két
napig tartotta magát. Nem tudom ki találta ki, talán a kapitány
mondhatta, mint sejtést… A kereskedők
idegesek, hiszen legtöbbjük teljes vagyonkáját fektette
árúcikkekbe, hogy a karácsonyi vásár alkalmával kiárusítsa a
ruhákat, cipőket, elemlámpákat, de volt, aki kifejezetten a
karácsonyi ünnepek piaci forgataga részére vett cukrot. A cukor
lényegesen drágább Malakalban, mint Jubában, hiszen vállalni
kell a kockázatot, és át kell szállítani a veszélyes mocsáron
a zsákokat. Hálálkodtam a kereskedőknek, hogy milyen ügyesek
voltak, hisz így legalább tudunk inni theát. Savanyú pofával
hallgattak.
Fényképezek a
faluban. Érdekes a régi kolóniális mazut-tank
, mely nézetem szerint a gőzösök tüzelőolaját raktározhatta.
Mellette jellegzetes európai épület.
Nagy, erős, szép vas- rácsokkal.(kép!) A négernek nem kell. Ő
inkább a maga által tákolt putriban lakik, melyben felállni sem
tud, amibe a moszkitók szabadon berepülhetneknek, ahol a padozat a
föld, ahol nincs kémény. Érthetetlen. A kőből készült szép
épületet lassan szétverik Micsoda hatalmas munkát végeztek el
annak idején, a stílusból, anyagokból ítélve tán száz éve
itt! Messzi helyről hozták a terméskövet, téglát,maltert,
vasat, itt a mocsárban, küzdve a maláriával felépítették, most
pedig szétverik!? Milyen jó lenne iskolának, templomnak,
kórháznak, ha már nem kell lakóháznak. Persze európai fejjel
gondolkozva rögtön egy múzeumot vagy koncerttermet, netán
könyvtárat álmodtam ide. Megdobálnák sárral.
Nem merek fürdeni. A hajó legénysége lebeszélt a
hajótaton való fürdésről. Leöntöm magam pár óránként
egy-egy vödör vizzel.
Érdekes, hogy a moszlimok
mennyire érzékenyek erre a fürdésre: rosszallják, hogy csak
fürdőnadrágban vagyok. A testem fedetlensége bántja a szemüket.
Különösen, amikor az asszonyok jönnek a fedélzetre. Mellettem
halásznak, nagyon bő a fogás. Úszó nélkül fogják a halakat:
főleg a fenékjárókat.
Este felmegyek a „NAKHLA” tetejére, nézem a
Nílust. Itt tengernek látszik egy
irányba. Próbálom elemezni chanceunkat. Minden irányból
támadhatnak a víz felől. A szárazföld felől viszont talán
védve vagyunk a tömegtámadás ellen, hiszen a „száraz” föld
csak az út egyes szakaszára értendő, az út derékig víz alatt
áll.
Deczember 21.
Egyszercsak hivatnak. A katonaság
szállására vezetnek. Zordak. Nem
tudom mia jó: ha megmondom, hogy ujságíró is vagyok, vagy ha nem.
A hajó utasai óvtak attól, hogy ezt közöljem. Túl sok ujságírót
végeztek már ki Sudánban, de másfelől így talán valami
tekintélyem lenne. Blöfföljek-e valami mást? A falu főnöke,
néhány fegyveres, meg egy kihallgató-katona ül le velem szemben.
Elkezdenek kérdezgetni: mit csinálok, honnét jöttem. Nem kérik a
papirjaimat. Mint később kiderült nem tudnak olvasni. Aztán
kibökik mi bajuk van: követelik a „camerát” . Nem szívesen
mutatom meg, hiszen jól emlékszem még a congói kalandra, ahol a
pénzemmel együtt einstand áldozata lett. Ők is el akarják venni.
Úgymond csak addig, amig fel nem küldik a Központba, ahol megnézik
mi van rajta. Tiltakozok. Már a kezükben van. Visszarántom, de nem
nem engedik. Közlöm: odaadom, de előbb lőjenek le. Ebből nem
engedek. Ketten is odaugornak, tépik ki a kezemből. Hátul
megcsörren egy karabély. A lábam közé szoritom bill
elektronikáját, hogy ne sérüljön. Tépik. A
földön
hempergünk. Addig jó, amig
verekszünk, hiszen ha agyon akarnának lőni, ezt megtehették volna
eddig is. Vagy talán előbb elveszik az eszközeimet és a pénzemet?
Nem akarnak botrányt a hajó utasai előtt, távolabb visznek?
Esélyem sincs húsz fegyveressel, de nem adom fel. Mit akarok még
hatvan évesen? Érdekes, a küzdelem hevében nem gondolkozik az
ember, de mégis eszembe villan: milyen legenda lenne, ha itt és
most mégis megfogadnák a tanácsom, és agyonlőnének. A küzdelem
a nyílt színen folyik, hiszen asztaluk nincs, ládákon ülünk. A
hajó utasai diszkréten elvonulnak, bár nyilván furdalja őket a
kiváncsiság. Látszik, hogy félnek a katonaságtól. Húsz éves –
vagy tán több – beidegződés,sok ezer lemészárolt ember vére
árán. Egyszercsak visszavonulnak. Két kezemet, ami eddig a combom
között levő billes eszközt védte, a lábam körül visszahúzom,
ráülök a ládára. Most én engedek. Ez a játék, a diplomáciai
játék. Röhögve mondom: nézzük meg a képeket! Bill rohadt,
gyülöletes eszközével balanszírozok, nehogy egy katonai kép
beugorjon. A nyomoruságos, beteg menűvel, még békeidőben sem
bírok! Az ostoba barom „FUJI” –féle cég roppant intelligens,
de végtelenül szemellenzős, szűk látókörű, szakbarbárjaival
kell most versenyeznem, nemek, aki talán még átlagos
intelligenciával sem bírok. * { a gombnyomkodók szokásos
felsőbbrendűségével, aki most elkezdi a buta okoskodásait, annak
azért pár példát hadd írjak, miért nevezem a „FUJI”-féle
céget ostobának: a régi ugyanilyen eszközömön (szándékosan
nem írok gépet, hiszen a „gép” szó tisztelnivaló) a „makro”
üzemmód gombja a mostani, úgymond „továbbfejlesztett”
változatnál a „törlés” helyére került. Így, ha makrózok,
akkor rögtön kitörlöm a képeimet-reflexxes mozgás esetén.,
azaz, ha sietek. Már pedig egy rovar nem fog várni a „FUJI”
mérnökeinek agyrémeire! De folytatom: a régi eszköz kikapcsolója
az uj változatnál a zoom lett. Ugyanaz a probléma! AZ eszköz a
háromnegyed évszazada jól bevált, széles körben alkalmazott 6 V
meghajtás helyett csak 5 Voltos. Ki lehetett az a barom állat a
tervezők közül, akinek agyából ez az 5 Volt kipattant?? Micsoda
billes, ostoba fordulat! Igy nem tudtam, csak egy általam
összetákolt tranzverterrel csatlakoztatni a motorom hálózatához
ezt a szemét hulladék eszközt, a műanyag lencséivel,
műanyagsurlódás által stabilizált, örökké leváló
objektívsapkájával… és a felsorolás még órákig tarthat,
ahogy egy átgondolatlan, kiforratlan hitvány billes eszköznél
jellemző…Nagyapám fényképezőgépe még mindig működik:
felbontóképessége sokszorosa a legjobb „FUJI”nak: miért nem
használhatom azt?? Miért nem kapok a régi helyeken filmet, miért
nem hivathatm elő, miért nem fogadja el a szerkesztőség?? Miért
kell nekem ez a hulladék, örökké lemerülő elemeivel,
érintésekor ugráló menüivel, prcekig való beállithatóságával,
hány képet szúrtam el, mert az tovalibbent..?? és a sirámok még
sokáig folyhatnak. És ujra kérem, ne kezdje el a kedves
gombnyomkodó a hülye „akkorozást”, mert az még rosszabbá
teszi a dolgot [azaz: „Akkor miért nem veszed meg a MECEDES RPLX
5634-es modelljét, ami azonnal…” stb * } Egyszóval: utálom a
digitális akrobatikát. Nem akarok
digiakrobata lenni, fényképezni
akarok, nem minden eszközhöz egy doktori disszertációt
elkészíteni és megtanulni, mely tanulás végén kezdhetem
előlről, mert a hulladék eszköz elavult, másik kell, ami egészen
másképp működik. Nem azért veszek kalapácsot, hogy szenvedjek,
hogy kell ráütni a szegre! Szegelni akarok a kalapáccsal, nem
tanulmányozni a lélektanát és a szeszélyeihez alkalmazkodni. Nem
akarom, hogy a kalapácson legyen menü, amivel ütés előtt ki kell
választanom, hogy a zöldre festett, vagy a kék szeget ütöm. Ütni
akarok – méghozzá a „FUJI”-ra, egy hatalmasat. Végül
sikerült a mutatvány. A katonák csodálatosképp lenyugodtak.
Talán nem akartak fehér emberrel ujjat húzni? Vagy talán a hajó
57O utasa által kavart szóbeszédet akarták mellőzni? Nem tudom.
Ekkor jött el az én időm, ismerve a néger természetét. A
katonákat megkértem mosolyogva, mintegy játéknak beállitva
látványos megszégyenülésüket, (t.i. hogy nem vették el a
camerát (ami nem volt célom, ezért tompítottam!) ) hogy várjanak
egy kicsit. Ekkor elmentem az ujságíró igazolványomért, valamint
hoztam nekik néhány képeslapot a cikkeimmel. Fél óra múlva jó
haverok lettünk. Nyilvánvalóan
szerencsém volt.
Deczember 22.
Éjjel nagy lövöldözés.
A hangok Bor felől jönnek. Vajon hány durranás közül hány
jelenti egy ember halálát? Egy asszony, akinek a férje a jó
befektetés reményében bevásárolt, sirva fakadt. Potyogtak a
könnyei, ahogy tologatta műanyag mütyürjeit.
A hajón a tisztasági
visszonyok visszataszitóak. Minden
felület ragad, térdig gázolok a műanyagszemétben, 570 emberre
három W.C. jut, két zuhanyozó. Ahelyett, hogy izléstelen
magyarázatokba bocsátkoznék, csak annyit jegyzek meg, hogy
Afrikában ismeretlen a W.C.-papír… A hajó szivattyúja két
méterrel távolabbról szívja az ivásra használt vizet (!) a
Nilusból, mint ahol a W.C. lefolyója bekötött a hajófenékben.
Itt azonban állóvizen vagyunk, nem a folyón!! Mindenki
a Nilusból iszik, talán pár embernek
ez nem tetszik, néhánynak még volt ásványvize a leggazdagabbak
közül, de az is már elfogyhatott. Nekem sincs, én is a folyóvizet
iszom, bár theaként. Még két napig ki tudom egészíteni
ásványvizzel, de ha ebédelni akarok, akkor kénytelen vagyok
Nilusvizben főtt halat enni, amihez néha – forrás után – még
hozzálöttyintenek egy kis hideg vizet – ahogy a theához
is.Mindenkinek hasmenése van.
Deczember 23. A
moszlimoktól KELEKENDÉt
(azaz hibiscustheát) kaptam meg ZALABYAt.
Nagyon kedvesek. A ZALABYA olajban sült kenyér. Nagyon kedvező a
mi helyzetünkben, mert az olaj magas forráspontja miatt tiszta (a
lisztek általában patkányosak, molyosak és zsizsikesek Sudánban),
sok napig eláll a zsirtartalma miatt. Még mindig van citromom, amit
a négerek legnagyobb ámulatára a theámba csavarok. Talán a
citromsav is valamicskét fertőtlenít.
Deczember 24.
Karácsony.
Az ADOCK nevű kikötő már két napja lezárt. Nem mehetünk oda.
21-e óta folyamatosak a harcok ott is és BOR-ban is. Már a
nehéztüzérség is lőtt. Hallani a mélyebb, lassúbb
robbanásokból. Most külön fejezetet írok, hiszen a történet
ezt érdemli:
A Karácsony ünnepe Shambában mit jelentett?
Néhányan még délelőtt leléptek. Hogy ezekkel mi történt –
nem tudom. Mint jeleztem, a kaput nem őrizték, így elvileg
lehetséges volt a lelépés a táborból. Csak éppen nem volt
ajánlatos. Ezen az estén tudtuk meg, mi történt a motorral
eltávozókkal, akikről már írtam.
Döbbent csend követte a hírhozó szavait. Mebratu, az etióp
halkan megjegyezte: „Mondtam nekik, hogy legalább a fóliát
vegyék le a motorról!” Igen, lehet, hogy az uj motor csábitotta
a gyilkosokat! TOMBE, aki szintén motorokkal is kereskedett, csak
hümmögött, majd átrakatta a hajón máshova a járműveit.
Egyszercsak egy helikopter
légcsavarjának a hangjára lettünk
figyelmesek. Én gyorsan fedezékbe rohantam, hátha egy kis
tüzijátékkal kivánja az estét megünnepelni a helikopter
legénysége. A többiek, naivitásukban rohantak a hang felé, hátha
segélycsomagok érkeznek. De nem történt semmi, a helikopter
tovaszállt.
A néger szeret vonulni.
Számtalanszor voltam ennek tanúja, számtalanszor mentem elől, s
jött utánam pár száz néger. A Karácsony jó alkalmat adott
erre. Egy csapat körbejárta a falut, zászlókkal, énekelve,
dobolva. A fehér zászlóra nagy vörös keresztet festettek. Az
ókori falfestményekről, reliefekről ismert papirusz legyezők
lengtek a pap felett. A katonaság tűrte a felvonulást. Mindenki a
legjobb ruháját vette fel. A moszlimok békésen nézték a kb.
ötven fős csapatot, akik főleg a falusiakból álltak.
Este 6.25-kor az órámra pillantottam. Még fel
sem néztem, amikor velőtrázó, elnyúló sikítást hallottam. Egy
asszony rohant a molón a víz felé. Megőrült.
Senki nem állította meg. Aztán hirtelen megállt a víz szélén.
Talán hirtelen eszébe jutott, hány krokodilt látott a hajóról?
A víbefullást talán még valahogy kibírta volna, de a
krokodilharapásokat nem? Nem tudom, ahogy azt sem, hogy az éhségtól,
vagy a bezártságtól, a moszkitóktól, vagy mi mástól vesztette
eszét? Kifordult szemekkel csak állt. Aztán csendesen visszament a
gyékényéhez.
Deczember 25.
Nagy találmányomból élek: a malomjátékból.
A földről a jobb idők kétfajta színű colás kupakjait szedjük
össze, egy láda oldalát letépjük, az lesz az asztal. Milyen jó,
hogy a négernek a telefon mellett a cola a kedvence! Eleinte senki
nem tudott megverni, de később is csak elvétve. Sokakat megtanítok
a játékra A néger szeret játszani, ezzel is agyon tudja verni a
sors által rámért csapást: az életidőt.
Még tarta a Karácsony hangulata,
próféták tűnnek fel.
Erre a néger hajlamos, a városok forgalmas pontjain mindig akad
néhány próféta. Nem az európai értelemben vett próféták ők,
jobb szó a hittéritő. Mégis prófétát írtam a lendület és a
megszállotság miatt. A próféta kiállt a moló sarkára. Üvölt,
gesztikulál, kezében biblia. Pár óra után feladja.
Dél körül bevonult egy squadronnyi katonaság.
Vezényszavak pattognak. A néger talán szereti is ezt az ostoba,
erőfitogtató katonai játékot. Ví----gyázz! Pí----henj!
Hallatszik az ő nyelvükön. Jó nagy port csinálnak, agresszívnek
látszanak. A vezetőjük külön üdvözölt engem. Ez jó jel is
lehet, de ha a felkelők beveszik a helyet, akkor ez halált jelent.
Ezért a hajó utasai semmiféle módon nem barátkoztak kezdetben a
katonasággal. Csak egy hónap múlva kezdődött némi bratyizás.
Egybehívtak mindenkit. Az egész úgy indult, mint egy kivégzés.
Az ostoros, felfegyverzett katonák, előretolt gp-vel, nem sok jót
igértek, ahogy üvöltöztek. A hajót átkutatták amikor már egy
csoportban voltunk. Találgattuk, mit akarnak. Próbáltam
vígasztalni a többieket, hogy a gépfegyver gyorsan öl, a
túlvilágon meg nem kell a cuccunk, amit most rekvirálnak. A néger
nem érti a morbid humort, ha róla van szó. A folyótól jó távol
várakoztattak, ami jó is volt, hisz ezek szerint nem lőnek a
folyóba, meg rossz is, hisz a mocsár mellettünk kezdődött: ott
jobb eltüntetni a testeket. Bár a BORi 25oo hullát nem temették
el, otthagyták. De még a 14 megcsonkolt és megerőszakolt lány
hulláival sem vesződtek, a templomban hagyták. Apám mondása
jutott eszembe, aki a kivégzéskor a sarokhoz közel állt, és le
is lépett. Ráadásul profi volt, mert másodszor hullát ölelve
menekült meg az oroszok elől, harmadszorra pedig egyszerűen
szerencséje volt: a (máig megőrzött) sorozat golyóanyaga pont
nem érte. Ez is a profizmus része, hiszen ebből is tanult. A
hülyeségem miatt nem sokat tanultam tanultam tőle, de valamit
mégis: Mit mondott apám? Minden kínos helyzetben van egy rés, ami
felhasználható. Vagy sikerül, vagy nem, de meg kell próbálni!
Túl kell emelkedni a sodró történéseken, előre kell
gondolkodni, latolgatni kell, lehetőségeket számbavenni, nem
bambán meredni a csőbe!
Kinéztem magamnak egy csinos menekülőutat a mocsárba: kitünően
úszok víz alatt, egy nagyobb vizfelület alatt le tudok lépni, a
túloldalon pedig elrejt a papirus-sás. Végül nem történt semmi
drasztikus, sőt a parancsnok szivélyesen ismertette a helyzetet,
nekem (egyedül) egy széket toltak a seggem alá, sőt egy katona
megkínált egy üveg colaval.” Pár nap az egész, úrrá leszünk
a helyzeten”- ez volt a mondanivaló lényege. Mint tudjuk nem így
történt.
Decztember 26. A legénység egy tagja azt mondta:
visszamegyünk JUBAba. Ez nagyon rossz hír (pedig, ha tudtam volna,
hogy később milyen örömmel és igyekezettel megyek vissza!!) De
akkor azon morfondíroztam: hogy lehet egy gyenge, kb. ezer lóerős
hajónak, folyással szemben haladni a túlterhelt uszályokkal, ha
idefele, az állóvizeken is alig vánszorogtunk? De még valami,
másoknak bizonyára rettenetes élmény történt velem, aminek
külön fejezetcímet is adok:
Arrest (fogság) vagy HAVE A REST
( azaz aludj) ?/ marad itt!!!!!!!!!!!
A legszörnyűbb éjszaka következett el ezen a napon. A dolog
kissé izléstelen, de megtörtént, és mindenkivel, ezért leírom.
Én általában immunis vagyok az AFRIKAi mocsokkal. A legritkább
esetben hányok a büdös, légybeköpte husoktól, romlott
gyümölcsöktől, a nem átlátszó ivóvizektől, a fertőzött
betegekkel való együtt-evéstől, a forralatlan TBC-s tejektől,
mindenféle vízbe azonnal beleugrok, és víz alatt is úszok,
amikor óhatatlanul számba is kerül a szenny, de a SHAMBAi adag
meghaladta képességeimet. Már amikor megéreztem a Nilus vizének
a jellegzetes halas-állóvízillatát, már akkor fegyelmeznem
kellett magam, hogy inni tudjak. Ez, meg az egyoldalú
alúltápláltság, a felmérhetetlen mocsokkal keveredve, hasmenést
okozott. Gyógyszerem pont erre nem volt, de nem is akartam medicint,
hadd menjen ki belőlem gyorsan minden szemét. Az emésztés
hatásfoka ennél az üzemmódnál csökkent ugyan, de a fertőzés
esélye is csökkent. A hajó körül éjszaka őrjáratok cirkáltak,
páncélöklös katonákkal, kibiztosított fegyverekkel, várták a
rajtaütést, amit valahonnét megneszeltek. Ezért is cserélték le
a régi helyőrséget harcedzett, ütközetben már résztvett
egységgel. Ezek a katonák sokkal mogorvábbak voltak, mint a
régebben itt tartózkodók, hiszen MYANGból jöttek, ahol aratott
köztük a halál Gyanakodtak – mint az egyik közölte – nem
tudták, hogy a hajón nincsenek-e felkelők. Ezért éjszaka
kijárási tilalmat rendeltek el. Mindenki végezze el a szükségét
a sátorban. Én azonban ezt nem tudtam megtenni, és bíztam
ügyességemben. Még pár napja a hajó mellékhelyisége éjszaka
nyitva volt, de ezt később lezárták. Rejtőzködésben,
kúszásban, lapulásban, kamuflázsban alighanem a profik között
vagyok, erről számtalan történetem van. Nem vagyok jó verekedő,
de ezzel pótlom verekedési hiányaimat. Sikeresen eljutottam egy
nyugodt helyre, és visszakúsztam a sátorhoz. Bebujtam a sátramba
- ekkor már nem tudtam lapulni, hiszen a sátor cippzára hangosan
nyílt- amikor pár katona odarohant a partról az uszályon
felállított sátrammal szembe. Kb. két méternyi vízfelület volt
köztünk, amit nem tudtak átugorni. Rám fogták fegyverüket és
üvöltözni kezdtek: arrest, arrest!!!! Nem szivesen mentem volna át
hozzájuk, próbáltam húzni az időt. Erre az a katona, aki eddig
nem biztosította ki a fegyverét, ez is elkezdett handabanázni,
látványos kibiztosítással, rám fogva a csövet. Ugyanazt
ismételte: arrest!!! Ha átmegyek hozzájuk, elveszik a nálam levő
összes pénzemet futott át fejemen, hiszen a sátorban nem mertem
hagyni a vagyonkámat. Az éjszaka közepén, itt Shambában ugyan
kit érdekel mi lesz velem. Kelletlenül mentem feléjük. De erre
még jobban üvöltöztek, hadonásztak a fegyverrel. Végre Sadik
mentett ki, a moszlim, aki előbújt sátrából. A többiek
lapítottak. Beszélt a katonákkal, nekem meg érthető angolsággal
elmagyarázta: a katonák azt követelik, hogy menjek be a sátramba:
az „arrest” az nem fogságot jelent (mint a valóságban), hanem
„have a rest”-et! Végtére eltakarodtam, és megúsztam az egész
dolgot.
Deczember 27. A
felváltott pénzem elfogyott. A feketézőknél a normális, és
akkor sem alacsony élelem-árak durván ötszörösre szöktek.
Mivel én vagyok az egyetlen fehér, hozzám jönnek az éhezők,
hogy adjak élelmiszert. Pedig a tartalékaim is kimerülőben
vannak. Még indulás előtt talán látták, hogy a sátramban
mennyi gyümölcsöt raktároztam el.
30. A Nilus meghozza az első
halottat /marad itt !!!!!!!!!!!!!!!!!!
A molón egy csoportra lettem figyelmes. A vizet
nézték és mutogattak. A víz egy halottat hozott. Múltak a
percek, senki nem csinált semmit. A katonák pár pillantást
vetettek a felfujódott halottra, de nem különösebben érdekelte
őket a látvány. Pár kilóméternyire innét, MYANG-ban, ahol a
felváltóhelyük feküdt, minden éjjel láthattak pár halottat,
ráadásul a saját bajtársaikat. A halott
ember makacskodott. Nem akart úszni
tovább, a moló mellett megállt. Látszott, hogy elege volt
mindenből, a világot nem akarta már többé látni, inge az arca
előtt volt felgyűrve. Érdekes ez, hogy – mint nálunk az oroszok
– nem akartak szembenézni a gyilkosok a halott vádló
tekintetével. Vélhetően ő is azok közül a BORiak közül való
lehetett, akiket a felkelők beszoritottak a Nilusba, bár épp az
előbb említett ing ezt nem támasztja alá. Lehet, hogy csak a
partól lökték be a tetemet, miután az inget a fejére húzták.
LADO ( a természetesen american-supermanager-international-
businessmann „egyetemista”) ekkor látott elöször hullát, és
öklendezett. Pár óra múlva hoztak egy csónakot, drót hurkot
kötöttek a halott nyakára és tovább vontatták. Utána ittak egy
jó pohár Nilus-vizet. Néhány embernek döbbenet tükröződött
az arcán. A hajó utasainak többsége nem SUDANi volt, ezek még
nem szokták a halált. Pusmogtak, miért nem azonosították a
halottat? Miért nem temették el? De SUDÁNban ez nem szokás. Nem
mertem fényképezni az előző napi affér után, csak akkor, amikor
már a halott távolabbra került. A zoom igazán nem adott jó
képet. A halott napokig úszkált, de aztán megették a marabúk.
Ezek az undoritó madarak ott kőröztek a hulla felett.
Bill (azaz korunk) rádiói
számomra ugyanúgy visszataszító tárgyak, mint napjaink más
műanyag bindzsije. Hiába a hatalmas elektrotechnikai fejlődés,
itt is ugyanaz történt, mint minden terméknél: a csodálatos
felfedezések a piaci hasznot növelték. E rádiók, hiába
csodálatos mechanikai szűrőkkel felszereltek, hiába tudják ma
már az indutktivitást aktiv RC körökkel pótolni, nem a
háromnegyed évszázada kifejlesztett un. DX vevők elvein működnek.
A DX vevőkkel – nekem is volt – a föld túlsó feléről is
tudtam venni adásokat. E vevőrendszerek vagy a visszacsatolás
elvén működtek (azaz egy erősítő egységbe ujra és ujra, egyre
erősödve visszafutott a már felerősített jel) vagy a
szuperheterodin –(azaz frekvenciakeveréses) elvén a rövidhullámú
sávokban működtek, kizárólag fejhallgatóval. Legalább egy
mondat emlékezete legyen annak a III-dik birodalomban készült
TELEFUNKEN vevőmnek, mely tíz csövével a német hadseregben,
Budán szolgált, s gyűjteményembe került – majd elpusztult.
Bill vevői ezzel szemben magukon hordozzák Bill elveit: csak
szigorúan a nekik megfelelő körzetekben tudnak működni, amint
extrém viszonyok vannak, azonnal beszarnak. SHAMBAba környékén,
sem rádióadó, sem reléállomás nem létezett. Sem a telefonok,
sem a rádiók nem működtek. Sok ebédhez jutottam hozzá, hogy
egy-két régebbi készüléket valahogy megtákoltam: letört
antennájukat kiegészítve, hullámváltókat kipeckelve, mótorom
accujáról meghajtva a végfokokat, potméterüket átkötve, némi
híradáshoz jutottunk. A Kelet-Afrikai Unió tanácskozott-
hallottuk végre a rádióból, és megoldja a helyzetet: minden
irányból behatolva Sudánba napokon belűl. Reménykedtünk-
feleslegesen.
Az elkeseredés egyre nő. Sorsunkra hagytak bennünkte – volt az
általános vélemény.
Sadik érdekes történetet mesél. Az ECLIPS
alatt (napfogyatkozás, amit Ugandában láttam, sötét lett) egy
buszt feldöntött Mr John, az elefánt. Ő közvetlen mögötte
hajtotta autóját. 62 embert ölt meg a feldühödött fenevad,
akihez a Nemzeti Parkban túl közel hajtott a soffőr. Sok fehér is
itt lelte halálát. Nemcsak a háború öl, mondta Sadik. Allah így
akarja. Hatszor fordította át a buszt az elefánt.
Hihetetlenkedtem. Magyarországra az AFRIKAi hírek alig jutnak el.
Afrika leírt. Talán nem ok nélkül.
Éjjel hánytam, de most még óvatosabban mentem ki
hasmenésből kifolyólag. Sikerült, bár még az árnyékát is
láttam a katonáknak. Szinte egybeforrtam a vas hajótesttel fekete
ingemmel.
A faluban adtak egy
krokodilt ajándékba. Nem mertem ott
lefényképezni, a sátramba akartam cipelni, mert még éppen fel
tudtam emelni. Még fiatalkorú lehetett, de köszönöm a fogairól
nem ez a véleményem. Nem volt nagy, talán ha másfél méteres
lehetett. Alul szép sárga, felül zöld szine volt. Vergődtem
vele, majd jött egy üvöltöző katona és kitépte a kezemből.
Lehet, hogy jóindulatú volt, hiszen tilos a vadászat, de lehet,
hogy csak éhes, mert a krokodilokat eszik is itt. A katonáknál
sokszor megfigyeltem (ez után az eset után is ), amikor segítettek
nekem, hogy azt is indulattal tették, és úgy látszott, mintha rám
lennének dühösek. De az is lehet, hogy a falusi szólt, hogy ez
mégsem ajándék. Nem tudom. A SHAMBAiak nagyon pénzéhesek voltak
ottlétemkor. Még bödönhajójuk megszemléléséért is akartak
jattot, talán egy kivételre emlékszem, amikor nem így történt a
dolog.
Deczember 28. E
napon éreztem elöször az apátiát,
ami a fogolyélet velejárója: az ingerhiány, a céltalanság, a
kényszer, meg sok minden egyéb egyvelege. A legénységnél is ezt
láttam: már nem szívták a fenékvizet
a hajóról, az uszályok félrebillentek. Az előző nap kapott
vizet
felbontottam: mentem a hajón, s valaki a kezembe nyomott egy üveg
tiszta vizet! Micsoda kincs! Persze felárral kifizettem, de tudtam,
ezt nem lehet megfizetni. Ivás előtt beleszimatoltam az üvegbe, s
éreztem a friss víz semmihez sem hasonlítható, nem definiálható
páráját. Nem illatát, mert az nincs, csak pára. Elhatároztam,
hogy csak két kis kortyot nyelek le. Becsuktam a szemem, nyelvem alá
folyattam a vizet, számat kinyitva csámcsogtam a vizen, amit
békeidőben félretolok, hogy legfeljebb szörphigitására
használjam.
Éjjel a szokásos lövöldözés hallatszott.
A
„NAKHLA”-t lekötötték az uszályokról. Talán nagyon kilógott
és sebezhető volt?
A másik kedves
muszlim barátom IBRAHIM meghívott theára.
Ő csak arabul beszélt, de valami megmagyarázhatatlan szinpátia
volt köztünk. A későbbi napokban is e meghívását mindig
megismételte, néha ebédre is.
Egyre merészebb vagyok a Nilussal szemben. Előbb
csak berohantam és vissza, de most már egyre többet és többet
úszok. Nem tudom, mennyire reális a krokodilveszély.
Próbálom megszervezni az úszást, hogy nagy zajt csapjunk, sokan,
meg a hajó mótorját is járatják néha, talán ez is zavarja az
állatot.
Deczember 29. Alig
eszek. Részben nincs mit, részben ami van, az visszataszító.
Pedig én kiváló helyzetben vagyok, hiszen a hajó konyhájáról a
két szakács
Lam Lkay ( 0917770381) mindig csúsztat valamit,
főleg finom, frissen sült kenyérdarabot. A többieknek alig van
ennivalójuk már. Még van viszont tejporom, s némi kávém. Ez a
nap fénypontja evés szempontjából.
Délután érkezett egy segélyszállitmány:
liszt, földimogyoró,olaj. Ismerőseim felvették az adagomat, és
pár ebédet adtak is érte. Ők jelezték számomra, hogy én is
átvehetem, csakhogy ezt elutasítottam, mert a pound jelentését
félreértettem. Ők a csomag súlyát jelezték poundban, én
viszont a fizetendő összeget értettem – hiszen SUDÁNban pound a
hivatalos pénz. Azt gondoltam, a csomagért fizetni kell.
Szerencsénk volt, mert ahogy a kiosztás előrehaladt, egyre
idegesebbek lettek az emberek. Mi még rendben megkaptuk a kimért
dolgokat, de pár perccel utánunk kitört a
tömegverekedés. Az amúgy is kevés
élelmiszert beletaposták a sárba, szétszórták, ahogy
megpróbáltak belemarkolni. Álattá váltak néhányan az éhségtől.
Főleg a teljesen nincstelen potyautasok. Érdekes, hogy a
sokgyerekes családfők inkább siránkoztak, de nem erőszakoskodtak.
ADOCK
felől egy kis hajó érkezett, az első ittlétünk alatt. De nem
hozott jó híreket.
Deczember 30. A
nap olvasással, fürdéssel telt. Olvasmányom
címe oly beszédes, hogy közlöm: „Camera at war” , egy
haditudósító
visszaemlékezése a második világháborúból. Végtére egy
kicsit magamat is ennek éreztem, bár helyzetem nehezebb volt,
hiszen semmiféle engedélyem nem volt. Ekkor már letöröltem a
kínos, de éppen haditudosítói tekintetben érdekes képeket, nem
akartam, hogy megismétlődjék a verekedés. Mint később kiderült
igazam is lett. Lehetett volna valahova elrejtenem egy
memória-kártyát, de egyfelől nem mertem reszkírozni, másfelől
meg teljesen kilátástalannak itéltem egy billes műveletet, hogy
kigyűjtöm a kinos felvételeket egy külön lemezre. Szerintem erre
még egy professzionális felkészültségü, és még
professzionálisabb idegrendszerű billofil sem lett volna képes!
Érdekes ez a haditudósitói szerep. Voltaképp középkori
legendaképzés: azaz név nélkül, a háttérben maradva, csak a
képek megdöbbentő erejével életben maradni, helyesebben az
életművet életben tartani: ez a haditudósítói életmű lényege.
A félelem elfelejtődik, hiszen csak a felvételre kell figyelni.
Némi gyökerem már van, hiszen a Szentpéteriék lakásába jártam
serdülőkoromban angol-nyelvet tanulni. Ott találkoztam a
mesterrel, akinek még a gépét is átlőtték egyszer.
Valószínű, hogy népszerűségemhez az is
hozzájárul, hogy sok gyógyszert
hoztam a misszióról, és osztottam
szét a betegeknek,ingyen, a hajón. Bár pont hasmenés ellen nem
volt semmim, de a malária ellen már volt tablettám. Nagyon sokan
voltak maláriások valóban, de még többen, akik csak monmdták
ezt, hogy gyógyszert kapjanak. Ezért előttem kellett lenyelni a
tablettát. De még ez sem jelentett akadályt a simlis disznóknak,
akik a betegek elől ették el az értékes medicint.
Deczember 31. Újév.
Ismét krokodilkaland. A fürdőhelyemtől nem messze ejtettek el egy
krokodilt, elhozták a fejét. Lefényképeztem. Egy másik, régebben
elejtett állatot is lencsém elé tettem. 250 Ft-nak megfelelő
összeget kértek a két fejért. Kifizettem, de csak a kép
kedvéért.
Délután a katonák elözönlötték a hajót,
ujra ostorral és fegyverrel. Most csomaggal együtt követelték
a távozást! Kivégeznek, vagy éppen
ellenkezőleg, védeni akarnak ? A
motort ott kellett hagynom! Nem
lehetett ellentmondani, csak civil voltam, és lehet , hogy igazuk is
volt. Ha a víz felől támadnak a felkelők, akkor kínos helyzet
alakult volna ki! Alattunk a sok tízezer liter üzemanyag –
belegondolni is szörnyű. Felelevenedtek bennem tengeralattjárós
olvasmányaim, ahogy a német torpedók felgyújtják a tankereket:
ahogy az emberek próbálnak beleugrani az égő vízbe az átizzott
lemezelésű tankerról…Mi van azonban akkor, ha csak ki akarnak
rabolni? A SUDÁNi háború
nagyon összetett jelenség volt, hiszen négy szálon futott:
alapvetően Észak harcolt Dél ellen, ami függetlenségi háború.
Másrészt a Nuerik a dinkák ellen-ez volt a törzsi háború.
Harmadrészt olajháború dúlt: s pont az úticélunkat képező
olajipari központok ellen. Ez zsidó-zsidó, vagy arab,moszlim
konfliktus. Negyedrészt pedig egy általános fosztogatási háború
folyt. Ez utóbbit nevezhetem háborúnak, mert nem egyéni
túlkapások történtek, hanem intézményes és tudatos, módszeres,
tervszerű fosztogatás. Mi van, ha most ez következik? Senki semmi
magyarázatot nem adott. Mindenki átcsoportosította az értékeit
egy motozásra készülve, valamint a hajó dughelyeinek
elértéktelenedését figyelembe véve. Lehet, hogy a hajó emberek
nélkül fog továbbmenni, a rajta elhelyezett értékekkel? Amit
eddig a mótorommal szállítottam, most nem bírom gyalog elvinni.A
nap perzsel. Kétoldalt kisérnek a katonák. Világháborús szín.
Mindenki cipel valami hatalmas batyut, ujságpapirba, vagy pokrócba
csomagolt kis világot. A gyerekek ordítanak, nyűgösek. Hány
ezren ették ezeket a vonulásokat alig egy fél emberöltővel
ezelőtt!! Menekülők, zsidók, SS-ek. Szerencsére nem megyünk
sokat, egy kis udvarra csömöszölnek be többszáz embert.
Körülöttünk szögesdrót. Nem túl biztató. Elkezdődik a
küzdelem a helyekért, hiszen tűz a nap, a hőség itt a
szárazföldön kezd kibirhatatlan lenni, pedig csak pár perce
vagyunk itt. Nekem sikerül egy nyugalmas sarkot találni, bár
árnyék nincs. A sátram felverem – belül izzó pokol. Az
etiópnak odaadom a másik sátram. Ő legalább valamennyire
kultúrált, világlátott, dörzsölt figura. Talán nem is
rosszindulatú. Indulás óta haverkodunk. Igaz sok mindent adtam
neki, de ő is sok információt adott, hiszen jól beszélt
mindenféle nyelvet. A szárazföld felőli kerités tövében
vagyok, ha innét támadnak, végem. De talán a víz megvéd, bár
egy jobb katonai jármű átgázol a derékig érő vizen. Szadikkal
üzent nekem külön a parancsnok: éjjel ne mászkáljak! De mi a
megoldás- kérdeztem vissza. A kérdés persze költői volt, hiszen
egy háborúban mit követelhet egy civil?? Éjszaka mégis
kiosontam. Pár nappal korábban olvastam werner, a híres
tengeralattjáró parancsnok önéletírását, abból merítettem
erőt. Ő nemcsak kiszökött a fogolytáborból, de ujra beszökött,
majd ismét ki. Ez az igazi mutatvány! De ő Werner volt, én pedig
csak Szirmai. Érdekes, hogy egyes
katonák, itt a békeövezetben, ahol
végtére nincs jelenleg harc, egészen emberiek és kedvesek.
Például bementem a SHAMBAi egyik pusztulat „étterembe”
(felállni nem lehetett a mennyezet magassága miatt, a falak
botokból, a padló agyonköpött föld, asztal nincs, mindenki az
öléből eszik, még ujságpapirt sem adnak szalvetta, vagy abrosz
helyett, víz nincs, kézzel kell enni, nem evőeszközzel.
Választani lehet sült és vizben főtt hal között. De akad külön
kérésre só. Itt még lehet kapni theát.) Ahogy beléptem, az
egyik katona felugrott és átadta a helyét a „kwajadzsi”nak (a
fehérnek). Más katonák pedig meghívtak theára, pedig a bérükkel
nagyon el volt maradva a kormány – a zavargások kezdetén
fizették csak ki a katonákat, hogy ne legyen lázadás. Néha
mosolyogva kezet ráznak velem a katonák. Az egyikükkel különösen
jó a viszonyom. Ez értelmes is és tud olvasni, meg gombot nyomni.
(Abraham Madol Maker, 0921404802). Hozzá fűződik a következő
történet, amit külön fejezetben írok le:
3 A SUDÁNi nyaklánc / marad
itt!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Mint írtam, a katonasággal jó volt a viszonyom,
nem fosztottak ki egyszer sem (mint ahogy azt Kambodzsában tették!!)
Mindössze egyszer került sor a már leírt kisebb birkózásra,
de akkor is inkább a falu vezetője, semmint a katonaságé volt a
vezető szerep; éppen a kihallgatásnál ott tartózkodott pár
katona. A falu vezetője el akarta venni billes kamerámat, amibe én
készséggel beleegyeztem, ha előtte agyonlövet. De nem tette.
Ebből némi birkózás támadt én és a falú, illetve én és a
jelenlevő félszáz katona támogatta egyéb társaság közt. Tehát
némi túlerővel kellett számolnom, de nem adtam fel. A
megdöbbentő, hogy a kamera nálam maradt, a képekkel együtt.
(Sudánban a fényképezés nem engedélyezett tevékenység) Pár
óra múlva a falu vezetője – noha nyilvánosan megszégyenült –
a legjobb ismerőseim közé tartozott. (Ez is a négerre jellemző
jó tulajdonság: megküzdöttűnk, bizonyitott az ő etikájukban
oly fontos „férfiasság” – utána jöhet a barátság.
Európában bizonyára egy életen át tartó harag lett volna egy
ilyen összetűzés eredménye) A katonák némelyikével olyan jó
viszonyom volt, hogy órákat kellett adnom az európai életből.
(pl. ABRAHAM MADOL MAKERnek (imalo92o489833, tel.: 092 140 4802
) Éppen egy ilyen „továbbképzésen” adtam órákat
könyveimből, rajzokkal, fényképezőgépem Müncheni képeinek
segitségével, amikor a katona hirtelen felugrott órájára
pillantva (a néger még sokszor hord karórát!) : Bocs – mondta
angolul - de el kell rohannom a nyakláncomért!! – Azzal
otthagyott. Pár perc múlva már jött vissza, a nyakában
a „nyaklánccal” – azaz a lőszerhevederrel,
amit naponta kiterítettek száradni. S valóban, a legpraktikusabb
viselete a lőszerhevedernek a nyakban volt: nem verte így a lábat,
nem „indult” be, nem nyeklett túl nagyot – szóval még az
Úristen is, azaz bocs – a sátán! is nyakláncnak teremtette!
Január 1. A
hipok (vizilovak)
egészen a keritésig jöttek. Pár méterre tőlem adták
jellegzetes böfögő hangjukat. A kerités számukra olyan, mint
nekem egy fűcsomón átlépni. Reggel lefényképeztem a nyomaikat.
Éjjel is csinálhattam volna képet, csakhogy az elsötétités
miatt szerintem kitaposták volna a belem, ha elkezdek vakuzni.
Nem tudok mit kezdeni az ellentmondással: a néger
rendkívül alaposan mos fogat, ahogy már írtam, de mégis
rettenetes szemétdomb veszi körül. Minden reggel a táborban
rettenetes harákolásra, krákogásra ébredtem. A néger rendes
köpéshozama
kb. 3O-5O secundumonként egy sercintés. Ezzel szemben ébredéskor
a sercintésszám megugrik. Reggelente mértem 5 sercintés/min
teljesítményt is!!. Sercintést mondtam, hiszen a néger
kétféleképpen köp. Vagy sercint: hatalmas metszőfogai közti
rést kihasználva nyelvével a szájpadláshoz szorított váladékot
kipréseli, és cca.egy méterre kilövelli, vagy a klasszikus köpést
alkalmazza, de ez jóval ritkább, többnyire orrleszívással
párosul. Míg az előbbi ösztönös, alig függ az akarattól, és
épp ezért agyonsercint mindent: sátrat, földet, csomagot stb. az
utóbbi, noha mennyiségileg jelentősebb, de mégis emberbarátibb
is. A sercintés oly szempontból kiméletes, hogy a kisercintett
anyag viszkozitása olyan, hogy szinte vízszerű. A(z ottani)
műveltségnek és kultúráltságnak csak a legmagasabb fokán álló
fekete nem sercint. Visszataszító jelenség, midőn egy nő
csinálja ugyanezt. De csinálja! A ruháira is ad az átlagos néger,
de a putrija rettenetes. A számomra másik rettenetesen
ellenszenves, főleg reggel elvégzett cselekvés az
orrváladékeltávolítás. Ez nem a szovjet takonyrántás, két
ujjal, néha scénikusan fél lábon, T alakú felmenő törzzsel.
Zsebkendőt nem láttam egész utazásom alatt egy helyen sem. Az
éjszakák hűvösek, ezért a hidegre rendkívül érzékeny néger
orra folyik. Csak a legtapintatosabbak fujják az ingükbe az
orrváladékot, a megszokott eljárás a jobb hüvelyk és
mutatóujjával való orrcimpacsippentés utáni váladékeltávolitás.
A törlés ízléstelen gondossággal elvégzett szertartás, több
mozdulatsorral. Az ujjak dörzsölésével kezdődik valami olyan
tárgyba, amihez nem kell lehajolni: pl. gyarmatositó által
otthagyxott, még nem szétvert karfa, oszlop, ajtó, kilincs,
széknek használt eszköz (de műanyagszékek akadnak azért, ha egy
számomra elfogadható székkel sem találkoztam utam során,
legfeljebb az európai hotelekben) Nagyobb adag váladék esetén az
öntenyérbe való kenés is a szertartás bevezető része.. A
művelet az ujjtisztítás után tovább folyik: a csukló feletti
rész – amivel egyáltalán nem diszkréten, az orruk körüli
váladékot kenik szét kifordított tenyérrel az arcukon –
csillog a kencétől, de ezt a párolgás sűrű péppé alakitja
idővel, ami könyebben kezelhető. Ezt a bőrfelületet gatyaszárba
való kenéssel váladékvékonyítják. A maradék a kötelező
kézfogáskor a másik kezére kerül, de ha nem , akkor az étkezés
segit, mely puszta kézzel történik. Persze megengedett az
éhenhalás. A környezetemben nincs egy tiszta felület. A
vizszintes részek anyoncsulázottak, összeszékeltek, a
függőlegesek csulatöröltek, agyonvizeltek.
Mint mondtam, a krokodilfegyelem
megtört. Többen is fürdenek velem. Már együtt úszkálok az
egykori kihallgató-emberemmel. Még eleinte ott vibrált szemében a
gyanakvás, de aztán mind barátságosabbá vált. Víz alatti
úszásrekordomat egy néger sem tudja überelni. Igaz, sokkal
erősebbek, de fogalmuk sincs a technikáról: áramlástanról,
vízellenállásról, légzéstechnikáról,izomhatásfokokról…
Úszásoktatást is végzek, több négert megtanítottam úszni.
Két
teljesen ismeretlen néger odajött hozzám, és adott egy
halkonzervet. Kedves gesztus, még akkor is, ha nem bírtam már
látni sem a halat.
A szeszes italok árulását SHAMBAban
betiltották. Mégis a katonák szereztek italt valahonnét. Persze a
legpocsékabb, metilalkoholos, agyonészterezett löttyöt. Ebből
néha bevedeltek. Ennek következtében alkalmi verekedések törtek
ki, főleg akkor, amikor egész nap verték a „blattot” Ilyenkor
egy-egy lövés is elcsattant, de nem lett következménye. Ámde
egyszer egy részeg katona elkapott.
A világ minden veszekedésére jellemző a veszekedés fizikai
részét bevezető magyarázás, okfejtés. Ilyenkor a felek mintegy
erőt gyűjtenek az összecsapáshoz, tunningolják magukat a
nemsokára bekövetkező, nyolc napon belűl gyógyuló, könnyű
testi sértéshez, mely ökölcsapások és horgok egyvelegéből fog
állni, bevezető rugásokkal. Ámde ez a dinkák esetében alapvető
attribútum, hiszen hatalmasan fejlett, hosszú ujjaik erre kiválóan
alkalmasak. Végtagjaik rendkívül hosszúak, de vékonyak.
Csuklójuk már erősebb, de ujjaik az állandó fizikai munka miatt
tömzsibbek többi végtagjuknál. Igy kihasználva a dinkákra oly
jellemző nagy testmagasságot (gyakori a két méter feletti
magasság is!), a hosszú kart, kiváló fenyegetőeszköz az
ujjbegy! A pöccintéstől a szemkinyomásig így e fenyegetésből
minden kifejlődhet. Ebből már következik, hogy az okfejtés
Afro-retorikai elemeihez tartozik a hatalmas mutatóujjnak a másik
szemgolyója előtt való lengetése, erősen megfeszített
állapotban, a harciasság fokától függően alternáló30-70 fok
közötti állásszöggel. Nos ezt alkalmazta a részeg katona velem
is, miközben érthetetlen kevert nujeri-angolsággal okfejtette,
hogy – ennyit értettem – „SUDAN nem játék, aki idejön,
annak harcolnia kell”. Hogy miért kell harcolni, ezt nem
magyarázta meg, csak én teszem hozzá, mert így megszokott
évtizedek (századok?) óta, a folyamatos háborúban. Ez a
normális, a tradíció, az elfogadott. Nagyon keservesen tudtam
megszabadulni a vitéztől, túl sokat nem tudtam hátálni, mert
azonnasl menekülésnek vette, és a ragadozók ilyenkor szokásos
felpörgésével vetette utánam magát, ha meg egy helyben álltam
volna, kiveri a szemem, hiszen ujjbegye vége a pupillámtól cca.
tizenöt-húsz mm-re volt, ami ittas egyénnél csak virtuális
távolság.
Január 2.
Éjszaka hatalmas robbanásra
ébredtünk. Nem a szokásos bágyadt géppisztolysorozatokra, hanem
az ezt sokszorosan überelő aknabecsapódásra. Rögtön ezután
sorozatok nyomjelzős lövedékei villantak, rakéta röppent. A
kisebb lövöldözések oly gyakoriak voltak, hogy senkit nem
zavartak, annál is inkább, mert ezek többnyire távolról,
általában – MYANGból – jöttek. Azonnal megragadtam a
készenléti csomagomat, benne pénzemmel,igazolványaimmal, s
kirontottam a napokkal már korábban elő-kibontott keritésalj
felé. Már mindenki talpon volt, hiszen tudtuk, hogy küszöbön
állhat egy támadás. A katonák üvöltve rohantak
harcálláspontjaikra páncélöklökkel, nehézgéppuskákkal.
Senkinek sem volt fogalma, honnét és ki támadott. A nádasból
eddigelé soha nem hallott tömeges csörtetés hallatszott. Félig
már átbujtam a kerités alatt, hogy emberek helyett a hipokkal és
krokodilokkal küzdjek, kezemben szorongattam a gáz-spray
készletemet (azaz ikresített flakonjaimat, melyeknek egyik
fúvókáját közeli, a másikat és távszórásra esztergáltam
ki) Pár perc múlva kiderült, vaklárma az egész, csak a
viziló-raj jött oly közel, hogy közéjük kellett vágni egy
páncélöklöt. Másnap izgalmasan indult a nap. A parancsnokkal már
jó viszonyban voltam, és engedélyezte a fényképezést, ahogy a
katonák becserkészik a sérült vizilovat, és szokásos
viziló-pecsenyéjüket elfogyaszthassák (bár azt mondták
rendkívüli fogak kellenek ehhez: ha egy néger ezt mondja, akkor az
nekem még csak nem is szopogatható hús, hanem aczélkoczka) . A
vérnyomon indultak el a mocsárba. Az állat bőrére is vágytak,
mert a nagy becsben tartott korbácsok anyagát is ez képezte. A
korbács a katonaságnál szimbólikus erővel bírt. A vállalkozás
nem volt veszélytelen, hiszen nem lehetett tudni hány viziló
sérült, és milyen fokon. A sérült állat agresszivitása pedig
rettenetes. A papiruszsásból itt is, ott is hangzottak a kiáltások,
de a vizilovat sajnos nem találtuk meg. Valahol lapult, vagy a sűrű
növényzetig vonszolta magát,hogy ott békésen múljon ki.
Feladtuk.
Ma
állitólag tárgyaltak a kormányerők és a felkelők. Általában
én a felkelők mellett szoktam lenni, de a SUDÁNi harcban a
felkelők brutalitása visszariasztott, míg a kormányerők katonái
eddig nem raboltak ki.
Ma kaptam egy néger asszonytól „MEDIDA”-t,
azaz darakását. Tettem bele tejport (ők vizzel készítették) és
így pompás ételt nyertem, amit a gríz elfogyásáig naponta
ismételtem vagy egy hétig. Utána már ez sem volt. Reggelente a
fél-zsemlényi zselebiát ettem theával, esetleg tejporral.
Január 3. Ma
többen gyalog nekivágtak annak az útnak, ahol a motorosokat
megölték.Én vagyok a „tollas”
ember, aki tud irni. A többség
szótagolva, ujjával a szavak alatt vezetve tekintetét tudott
valamicskét olvasni, egészen lassan, de az írással már bajok
voltak. A nevét mindenki alá tudta kaparni, de már, ha hosszabb
mondatokat kellett rögzíteni, akkor a betük és sorok
összefolytak, olvashatatlanná vált az egész. Minez még nem lett
volna baj, de mire a kompozíció elkészült, arra eltelt fél óra.
Emellett a tolat úgy belenyomták a papírba, hogy kilukadt.
Féltettem egyetlen munkaeszközömet.Igy elkezdtem –
közmegelégedésre – leveleket írni, belefüzve irodalmi
közhelyeket is. Ha belegondoltam, hogy itt a hajón végtére a
társadalom értelmesebb fele utazik, akkor fogalmunk lehet a valós
analfabétizmusról, kiváltképp, ha tekintetbe veszzük, hogy a
többség nem is volt SUDANi, hanem külföldi-a SUDANi jóval a
környező országok értelmisége alatt marad a statisztikákat
illetően, hisz a folyamatos háborúban az iskola nem a
legfontosabb. Ma reggel sokan tolongtak sátram előtt, hogy
megkérjenek, írjak üzeneteket a kívül rekedtekhez. Örültem
ennek a munkának, mert sok ebédet jelentett ez részemre.
Január 4. Az
etióp ember holmijába valaki betett pár zsák kábitószert.
Hozzám jött az etióp, hogy mit csináljon. Az esetet már leírtam
valahol, tán angolul, de képtelen vagyok visszaemlékezni, mikor és
mibe írtam- talán csak a naplómba, kézzel. Ezért megismétlem.
Kinos az ügy, mert elöször angolul írtam meg a napló kivonatát
Berndt Teschl afrika-motorozónak, aki nyilvántartást vezet az
AFRIKA utazókról. Így nem tudok visszaemlékezni, mi az, amit már
említettem. De nézzük a relációkat: Ha kidobtuk volna a
kábszert, megölnek, hogy adjuk elő. Ha kitesszük közterületre,
valaki ellopja – ugyancsak agyonvernek a tulajdonosok. Ha
eltulajdonítjuk a vagyont érő szert, - ugyanaz történik, és még
a hatóságok is börtönbe zárnak. Ha a hatóságoknak odaadjuk,
akkor nemcsak biztos a kínhalálunk, de előtte még a hatósággal
is meg kell küzdenünk. (ismerve a magyar rendőrt, az első kérdés
így hangzana: a barátja már mindent elmondott, most Öntől
akarjuk hallani, hova akarta vinni a szert, ki veszi át, ki adta …
stb.)Végül az etióp közölte: ő majd elintézi. Ezt is tette.
Jobb, ha nem tudom, hova. (ahogy dicsőséges miniszterünk mondta:
jobb, ha nem tudjuk a disznóságait) Az AFRIKAI „nagyvárosokban”
azaz nagyputrikban: rendkívül gyakori a belőtt néger.
Ma felállítottak a moló végén egy
nehézgéppuskát.
Peckesen állt három lábán a derék orosz gyilok. A katonákat
tanították lőni. Hatalmas dörrenéssorozatokat adott a FLAK –
szerencsére csak a levegőbe. A falusiak ezt nem tudhatták, mégis
meg sem rezzentek, amikor elkezdett tüzelni a fegyver. Bizonyára
ezért is van a sok áldozat, mert nem ismerik a fedezékbe menés
lehetőségét. Ez az aktus sem arra mutatott, hogy hamarosan
továbbindulna a „NAKHLA”
Délután
lelépett LADO, az első generációs néger manager. Adtam neki
üzenetet – ami soha nem érkezett meg. Pedig kölcsönösen jó
viszonyban voltunk, de a genetikán senki nem lehet urrá.
Január 5. Egyre
több katona érkezik, egyre több a gyakorlatozás.
Érdekes, hogy a kiképzők által vezetett ujoncok, hogy tűrik az
exercirozást. Mosolyogva vágják magukat a porba, ugranak fel. Nem
vágnak pofákat, nincs tüntető értetlenkedés, nem lassítják
tudatosan a mozdulataikat, ahogy én tenném, szabotálva a
szabadságomat elvevő erőszakot. Egyéni kiképzést kapnak, ez
hatékonyabb. A faluban, szemünk előtt folyik a gyakorlatoztatás –
én szivatásnak nevezem – a házak közt.
Január 5. vasárnap.
Az etióppal elmentem theázni. Kihozták egy műanyagdarabon a
Nilus-vizből készült pancsot. Az etióp a
pohár felét a földre öntötte.
Megrőkönyödtem. „Most nem vagyok annyira szomjas”- mondta,
látva megrökönyödésem. Igez, ez a mentalitásbeli különbség.
Én ilyent soha nem tennék, ő igen. Az esetet követően, vagy öt
perc múlva kért még egy pohárral. Naponta vagy tízszer theáznak
e tájon (de ETHIÓPIAban is!), mindig fél decit, vagy annál is
kevesebbet. Ezzel nagyon bosszantottak, de én is a theaárusokat,
amikor kértem fél litert.
Egy katonával fecsegtem a hajón. Hallva a
vasárnapi istentisztelet dobjainak hangját, megkérdeztem tőle,
hogy nem hiányzik-e a zene. Mire öntudatosan válaszolta: -
dehogynem, már alig várom hogy meghúzzam a ravaszt este, és
szóljon az „AFRICan
music”
! És a béke?-kérdeztem. Akkor mindnyájan éhenhalunk. Ez is egy
álláspont.
Január
6. Reggelente hatalmas szél fúj, a Nilus hullámokat ver.
Ilyenkor nincs is kedvem fürödni, pedig már a hajó tatjáról
ugrálok hatalmas fejeseket. Nincs is meleg, a négerek pullóverben
mászkálnak. Délben azonban hatalmas forróság érkezik.
Küldöttség ment YIROLBA, hátha kapunk
engedélyt elindulni. Nincs faszén,
chart-coal.A négernek ez alapvető főzési segédeszköz. Tud fával
is tüzelni, de az se nagyon akad. Mindenki fél kimenni apró
gallyért, ami a mocsárban nem is nagyon akad. Távolabbra menni
veszélyes.
Január 7. ,Ujra
bombázták BOR-t. Képzelem, mi lett volna, ha a hajó a kikötőt
nem tudja elhagyni az utolsó másodpercekben! Hetekkel később
megtudtam a BORból híreket hozó JOHN GIEU GARANG-tól (E-mail:
gieugarang@gmail.com
211 913347477 ), hogy BORt napi háromszor is bombázták egy héten
át. Tán ez is okozta a 25oo ember halálát, nemcsak a felkelők
gyilkosságai és fosztogatásai.
13 óra öt perc. Alarm!!
Katonák rohantak a hajó tatjára, hogy azonnal mindenki hagyja el a
hajót. A parton minden katona a harcálláspontjára rohant. Belövik
a fegyvereket. A távolból ugyanilyen hangokat hallani, a felkelők
ugyanezt csinálják. Csörömpölnek a rohamsisakok. Rohannak a
nehézpuskákkal. A parton lehasalnak a kinyitott támaszú
gépfegyverek elé. A páncélöklöket (panzerfaust) sorrendbe
rakják, hogy könnyebben tudják betölteni. Jönnek a felkelők!!
Két tűz között vagyunk: Délről is (BOR) Északról is (ADOCK) a
felkelők az urak, de a szárazföldön is ott vannak. Éjjel övék
a MYANG körüli terület, nappal a kormányerőké. Az asszonyokat
semmi nem zavarja, ők a kotyvalékaikat kavarják jellegzetes T
alakú „fakalapácsaikkal”, erősen markolva annak hüvelykujj
vastagságú, félméteres nyelét. Pattognak a vezényszavak.
Érdekes, a katonák némelyike mosolyog. Hogy min, megfejthetetlen
számomra. Alternatívákat dolgozok ki a menekülésre. A vízbe
ugrás a legszinpatikusabb, de a táska ezt nagyon zavarhatja, ha
sokat kell úsznom. A felkelőkkel viszont nem akarok találkozni!
Aztán lassan elül a készültség. A felkelők visszafordultak.Nem
tudom miért. Talán visszariasztotta őket a nehézrepülő, ami a
fejünk felett húzott el? Lehet, hogy féltek a nyílt vizen a
bombázástól?
Most
éreztem, mit jelent számomra a fürdés. Pár óráig nem úszhattam
a Nilusban, és már minden bajom volt: izzadtam, rossz volt a
közérzetem, viszketett mindenem.
Este megkértek a katonák, hogy csináljam meg az
áramfejlesztőt és a rádióadót.
Nehéz ügy: a műhelyhiány miatt csak vergődtem. Nem értem el
semmit, besötétedett. Másnap folytatom.
Körülöttünk a horizonton égő
falvak. A falutűz és a nádas
felgyújtása különböző nyomokat hagyott maga után. A falvak
felgyújtásakor több koncentrált, erős lángmag és ég felé
törő keskeny füstoszlop volt a jellemző, a nádastüzeknél az
elnyúló fény és füst. A kormánycsapatok rágyujtják a mocsarat
a felkelőkre. A látvány nagyon szép, de rettenetes. Minden
háborút ezek a fények jellemeznek, most minden nap ezt láthatom
este.
Január 8. Egész
éjjel jöttek a vizilovak. Már nem
vadásszák őket, spórolnak a lőszerrel.
A generátor javitását folytatom. A hajó
gépészével csúnyán összeveszek, mert ő két akkut akar
sorbakötni, ami szerintem az elektronikákat kinyirja. Nem ért
hozzá, de egyfelől jó érzéke van, másfelől a hajón
gyakorlatot szerzett, harmadrészt pedig függök tőle, mert ő adja
az akkut. Próbálok tapintatos lenni. Végre beindul a levegős
diesel. Nagyon jól tudtam, hogy levegős, hiszen a néger addig
járat valamit, amig az megy. A diesel pedig különösen érzékeny
a levegősödésre. Vért izzadtunk, mire az adagolót
légtelenítettük. Pedig csak idejében kellett volna leállítani a
motort, melőtt a tank teljesen ki nem ürül. Ő nem foglalkozik
olajcserével, szűrőtisztítással, leszarja. Ha elromlik valami
félredobja, vagy otthagyja, kiszedve belőle néhány számára
értékes anyagot. Folytatom a munkát a vízpumpával. Felfedeztem,
hogy SHAMBAban fúrtak réges-rég egy kutat, amit csak ki kell
tisztítani, még pumpát is tettek bele később. Végre ez is
működik. Egy asszonnyal csúnyán összeveszek, mert kértem tőle
egy darab drótot, amit pénzért akart odaadni. Üvöltöttem vele,
elmagyarázva, hogy énnekem ki ad pénzt, hogy neki vizet adok??
Szándékosan ordítottam, hogy a többiek is hallják. Az asszony
semmi szégyenérzetet nem mutatott. AFRIKAban természetes, hogy a
fehér ingyen segít, de a fekete csak pénzért. Végre a vízvezeték
is elkészült (a csapokat persze mindenhol szétverték!) Legalább
egy éjszaka működött, utána a négerek kikapcsoltak mindent, a
gázolajfogyaszás miatt, én pedig ettől elfáradtam. Ujra
itták a Nilusvizet.Igyák csak.
Megpróbáltam
a DKW útját egyengetni, hátha sikerül RANKba eljutnia. Egy
százalék esélye van, hogy nem veszik el. Adtam a hajó biztonsági
őrének ötven dollárt, hogy vigye egy raktárba. A hajó
legénysége nagyon kedves velem, de ez az ember alkudott. Nem baj,
ha sikerül, de félek, ez illúzió.
Január
9. Elhatározom, hogy távozok bármi áron is.
- A SUDÁNi ugróiskola
Szokásos esti korzózásom során átsétáltam
a szinesen kivilágított Shambai
sugárúton (a szárított tehénszéklet
vörösen parázslott a Main Avenue-n azaz a prospecten ) azaz az
egyetlen mocsokkal borított földsávon , aminek két oldalán
érkezésünkkor pezsgő élet folyt a kávéházakban ( az
asszonyok kint törték a fa mozsarakban a kávét, ami még akkor
még volt pár napig, a putrikban pedig a katonák verték a blattot)
Sétámhoz a fizikai mozgás miatt ragaszkodtam. A táborból
büntetlenül lehetett ide, a helybeliek közé járni. A putrisor –
de nevezhetjük eufémizmussal „falunak” is - mindkét vége a
mocsárban veszett el, az egyetlen járható utat (ami ottlétemkor
félméteres víz alatt állt) a katonaság próbálta őrizni. A
legközelebbi falut minden éjszaka támadták a felkelők,
távozásomig 25 halottat hagyva maguk mögött – mivel mindig
visszavonultak reggelre. Tudták, hogy képtelenek tartani a
kormányerőkkel szemben egy helyiséget, de az országutakon
általában a felkelők voltak az urak.
Ballagtam lassan a porban, kikerültem a
kihajított egykori teherautó-alvázat, meg egyéb kummunális
hulladékokat. Ekkor gyermekcsoportra lettem figyelmes. A
tíz-tizenkét év körüli utódok egy kivájt tökből
gépfegyverlövedékeket vettek elő, majd szépen letették a porba,
négyzeteket kerítve el velük. Majd a vezérsuhanc a skulót
elhajitva elkezdett ugrálni a négyzetek között – pont úgy,
mint nálunk. Odamentem a gyerekhez és angolul megkérdeztem, honnan
szedték a hüvelyeket? Egy hajóstársam segített fordítani. Az
utódok nekem mutogatással, a társamnak pedig a helyi nyelven
elmagyarázták, hogy az előző napi lövöldözés helyére mindig
kimennek a gyerekek és összeszedik amit találnak – mert mindig
marad ott valami, hiszen jármű nem tud közlekedni az úton, gyalog
meg nem lehet a saját, meg a kilőtt ember holmiját is egyszerre
cipelni. A felkelő már visszatérni nem mer, ezért akad bő
zsákmány a lövöldözések után. A
töltényhüvelyekből meg annyi van, hogy egyszerűbb ezeket a
sarkokra tenni, mint botot keresni, és azzal berajzolni a porba a
négyzeteket. Nos így nőnek fel a
Sudani gyermekek.
- A Lilly Marlene dallama zeng a Nilus felett (versótvarizációm)
A néger nagyon muzikális, kiváló érzéke van a tánchoz és
zenéhez. Se pénze, se magántulajdona azonban nincs, amiből
hangszert tudna venni. Ezért maga csinál hangszert magának. A
dobokkal persze nincs baj, e célra a hordók kiválóak. Úgy
hangolja, hogy az oldalát feltépi. A pengetős hangszert a
konzervesdobozhoz hasonló könyöknyi rakatláda biztosítja, amire
a húrokat ki tudja feszíteni. Miután kottája nincs, dallamhoz
alig jut. (vasárnap hall némi gospellt, meg esetleg a rádióból a
kimerült elem miatt torz foszlányokat) Gondoltam, hogy segítek
magamon: megpróbálom elénekelni nekik a lámpaoszlopról szóló
dalt, amit ők megkisérelnek átültetni a hangszerükre, én pedig
végre megírhatom a dal szövegét. Hogy minek kellett nekem egy
dalszöveg? Lakóhelyemen építettem egy historikus ívlámpát,
melynek egzotikussági együtthatóját úgy akartam fokozni, hogy a
dal magyar változatát lejátszom egy erősítőn, majd pedig
(stilszerűen) egy 1925-ben készült hangszóróba vezetem, melynek
jellegzetes tölcsérhagja mindenféle mechanikai és hamis
elektromos rezonátor * {az aktív RC szűrőt nevezem hamis rezonáns
körnek} nélkül adja vissza a száz év előtti hangzást. Csakhogy
a Csobánczi kastélyom több ezres lemezkészlete a
lejátszóberendezésekkel együtt megsemmisült, az eredeti
felvételt nem tudtam sehol megszerezni (Bár bill dicséretére
legyen mondva az Interneten van legalább száz felvétel – de pont
az amit kerestem nincs meg). Bánatomban emlékezetből megpróbáltam
restaurálni a szöveget, miközben a néger próbáltam gyatra
hangszerén lejátszani a dallamot, hogy valami verset tákoljak
össze. A Nilus parjára kiültünk, s mindketten vergődtünk: a
néger a különböző vastag halászdamilokból való húrjaival, én
a szöveggel. Kisérletem eredményét közreadom:
Macskaköves utcán a vakablak alatt
Ott, hol mállnak az éjben az ódon falak
Az élet búját felejtem hát
Ott várok szerelmem rád
Hideg lámpavasról esőcsepp kopog
Ködszürkén úsznak a szürke házsorok
Forró ajkad vágyom én
Ezért éltet száz remény
A távoli álgyú baljósan morog
Hőn szerető szívem rettegve szorong
Csak árnyékod jönne már
Téged Lilly Marlene vár
Az utolsó mosolyod ajkadra fagyott
Rettenetes rémkép behavazott halott
Egy félrefutott bús remény
Vaksors agyalta lelemény
Az érdeklődő olvasónak, aki esetleg többet
akar megtudni adok forrást,
bár az afrikai minden héten vagy elveszti a telefonját, vagy
összetöri, de azt sem, akkor agyongyötri – az azonban biztos,
hogy még eközben ellopják tőle. Telefonja, vagy áltelefonja
szüntelen a kezében van, hiszen ez a bizonyitéka annak, hogy ő
manager és business-man. A telefon token, nyaklánc- és
karperecpótló lett.
Halott ember úszik!
Kiwi és ananász
Penészes kenyér
haditudósitó A köpetekről könyveimről, a
nakla konyhája,Sudáni ugróiskola
az
árak! Kaját kérnek ajándék bab Shambában