2014. február 24., hétfő

UGANDÁból a SHAMBA-i tragédiáig



  2013-14. év  UGANDÁból a SHAMBA-i tragédiáig

Historikus mótorkerékpárral Fekete-Afrikában-folytatás:
Mótorkerékpárral Sudánba
*0* {a czím nyilvánvaló utalás jóval felkészültebb elődöm: Almásy László: Autóval Sudánba c. művére}

                                                         




Bevezetés

Afrikába 2004-ben érkeztem kedves veteránommal, mellyel utoljára - 2012-ben - sikeresen abszolváltam  a Ruanda,Burundi,Tanganyika futamot; melyről e lap is tudósított. Ez évben SHAMBAig (Dél-Sudán, egy Nilus melletti húsz putris halászfalu) jutottam el, a harcok, állandó lövöldözés, fosztogatás és a tömeges elhalálozások miatt meglépve az itteni táborból, ahova bekisértek (ostorral és szovjet gépfegyverkészlettel)

Az Afrikai* {már ekkor megjártam TUNÉZIÁT,RUANDÁT,BURUNDIT, TANGANYIKÁT} viszonyok azonban rendkívül erősen igénybevették a mótorkerékpárt még az előző évben. Ezen nemcsak az út- és csapásviszonyok, de a fehér embernek – a kwajadzsinek**{azaz fehér ember, arabul. Mwzungu-t mondanak az UGANDAiak} és a gépnek egyaránt  teljességgel szokatlan körülmények is értendőek. A rendkívül erős napsugárzás, más régiókban viszont  pont az ellentéte: az állandó eső, a fekete emberek lejmolásaikkal, szüntelen háborúikkal,kommunikációs rohamaikkal rendkívül megterhelő, de másfelől sokszor vitathatatlanul jóindulatú megnyilatkozásai, az üzemanyag- és olajminőség problémái, a tiszta víz- és táplálékbeszerzés, az úti javitások alacsony technilógiai szinvonala, az állandó készenlét a támadások fogadására – a motor műszaki állapotára is erősen kihatnak. A tarmakok***{vigyázni kell a szóhasználattal, hiszen a tarmak európában burkolt utként is használt szó, de a helyi viszonyok közt a tarmak a vörös földút, tetején általában valami kavicsfélével leszórva, amit az eső iszapmentessé mos- vagy éppen ellenkezőleg, iszapot hord rá} ködszerűen lebegő pora, a sátorfelverések helyeihez való behatolás akár a mindenhol ujjnyi tüskés szavannán, akár a bujasága miatt nappal is sötét erdőben olyan feladatok elé állitják a gépet, ami Európában elképzelhetetlen. A rovarvilág mászó, de főleg a lenyűgöző röperővel de még inkább röpmanőverezőképességgel rendelkező tagjai mindenhova bejutnak. Idei  futamtervem útvonalából adódóan szokatlan nagy eséllyel vetődött fel a hipo- de ennél is inkább a krokodilveszély. A szudáni polgárháborúba való belekeveredésem miatt az állandó lövöldözés, a sok hulla, az általam bejárt útvonalakon közvetlenül előttem kilőtt motorosok és autósok látványa nemcsak lelkileg volt megerőltető, hanem a gépre nézve is: melyik lomha, veterán  mótor szereti a szüntelen magas fordulaton való járatást, a fékkar előfeszítését (a gyors megállás miatt), a különösen romos felszínű útközépre való húzódást, ami mind a háborús viszonyok miatt indokolt?! S hogy ez nemcsak feltételezés volt, arra bizonyság azoknak a motorosoknak a halála, akikkel napokig együtt tákoltuk gépeinket, közösen étkeztünk, majd lelőtték őket a Shambai mocsárban. Többes számot használtam – nem elirásból, hat emberről beszélek! Igaz a hatból egynek a tetemét nem találtuk meg (de tudjuk, hogy találat érte), egy másik félig agyonverten visszavánszorgott a táborba-szilánkos csontfelszinnel. De mondhatom még példának a BOR-i mészárlás 2500 azaz kétezerötszáz halottját, melyek között csak azért nem szerepeltem én is, mert a felkelők bevonulásakor bőgő mótorral hagytuk el a kikötőt. A Nilusban úszó hullák ugyan valóban nem zavarták közvetlenül a mótor üzemét, de ha arra gondulunk, hogy 31 napig (ennyi időre hajtottak be a kormánykatonák az egyik szögesdróttal körülvett táborba, de nem az alapvetően jóindulatú, sőt barátságos katonákkal, de a felkelőkkel, de még inkább a helyzetet kihasználó söpredékkel volt a komoly baj, ) szóval egy hónapig csak a Nilusból mert vizet itta 570 ember- köztük én is – akkor ennek vannak műszaki következményei is.. Ha más nem is, a testi gyengeségből fakadó rossz vezetési stílus, a kolera jellegű hasmenés miatti állandó olyan megállás, mely csak néptelen helyekre való rohamozás jellegű behajtással és vészfékezéssel végződhetett. A humán emésztő-csőrendszerben végbement biokémiai folyamatok rohamos és láncreakciószerű mivolta meghaladt minden elképzelést a hajó /immár a tábor/ lakóinál. Én igazán nem panaszkodhatom, megdöbbentően jól birtam az igénybevételeket. De mások?: A recycling jellegü anyagcsere végtermékre, a gyantásodott mocsokra és halra épített táplálkozás sebességi- és elemi erőt képviselő emésztési mivolta, hozzászámitva  a kiszámíthatatlan protuberanciákat, melyek a láb horizontális haladási képességeit ezzel szemben vertikális irányban bővítették a propulziós meghajtással – lesújtó esztétikai, ozmológiai és funkcionális eredményeket hozott, a rohamszerű hirtelen okandintások komoly balesetveszélyt hordoztak magukban.
      Elképzelésem, hogy a 2011-ben KITANGÁban felszerelt műhely eszterga- és marógépein, munkapadjain generálozom a gépet, majd egy jó karban levő géppel indulok neki a legnehezebb Afrikai etappe-nek: Sudánnak: kudarcot vallott. A műhely romokban hevert, a csavarok középre összeboritva, egy krumplihegy alatt lapultak, a vezetékeket a falból kitépték, a munkapadokat felboritották, a szerszámokat elhordták a falakon kialakitott tartókról… Annyira lesujtott a látvány, hogy a missió egy másik területén, egy fészer alatt nagyjavítottam a gépet két hétig. A tavalyi futam alkalmával elveszett, összetört, ellopott alkatrészeket sikerült hazahoznom, megjavítanom, majd visszavinnem. A Magyarországi műhelyben ujragyártott trapézvilla, fókuszváltós lámpatest, Ampere- és Voltmérők, új gyújtás, óra, a törött rugók pótlására hozott uj rugótagok, több bronzban futó tengely mind a helyükre kerültek- a mótor saját szerszámkészletét használva. Nagyon elégedett voltam az eredménnyel, a mostoha viszonyok dacára. A gép különösen jó erőben volt, az elektromos részek kifogástalanul működtek a december 18-i próbaüzem alkalmával.
Meg kell említenem , hogy morális válságba is kerültem. Az indulás előtti végső szorongatott  helyzetem miatt vásároltam egy Müller-féle (Bonyhádon gyártott) digitális gyujtást, amit sohasem tettem volna meg, ha van elég időm. Ezt is beépítettem, ami a motornak szárnyakat adott. A dolog előzménye az, hogy kifejlesztettem egy nem megszakitós, de teljesen billmentes kollektoros gyujtásrendszert 1991-ben, amit a Balkánon ki is próbáltam: nagyszerű eredménnyel. Ezt azonban szerencsétlenül három éve továbbfejlesztettem, a zárásszög könnyebb változtathatóságának megoldásával. De a megoldás – nem megoldást, hanem csődöt jelentett. Valamit elrontottam. Az idén ezt cseréltem sajnos digitálisra.
2013-14 évi tervem minimális elvárásaként a Nimuléba való eljutást jelöltem meg, míg vágyam a Khartumba való eljutás lett volna. Illúzió – mondták a tapasztaltabbak. Igazuk lett, de mégsem teljesen. Valóban csak a térképen van érdemi út a NILUS SUDD mocsara mentén. Nem véletlen, hogy annyi utazó kikerülte ezt a helyet, pedig rövidebb lett volna az út észak-dél közt. Nino Del Grande is átment Kairón, mégis LIVINGSTONE felé vezető útján SUDÁN előtt hatalmas kerülőt tett, * 4 *{lásd: Nino Del Grande : Fünfzigtausend  kilometer durch Afrika – Zürich 11-dik oldali térkép} csakhogy utazását ne kockáztassa. Pedig neki háromtengelyes teherautó állott rendelkezésére, és az utazása a harmincas évek elején zajlott, amikor a viszonyok (a kolonializáció miatt ) ( Az „országutak” viszonyában ez érdekes kérdés: az utak persze akkor még legjobb esetben is csak kaviccsal megszórt földutakat jelentettek, de ne felejtsük el, hogy akkor nem taposták szét ezeket a földutakat a hatalmas kamionok, mint manapság – midőn jórészt szintén csak földutakról beszélhetünk.)  még jóval kedvezőbbek voltak.Említhetem Hanzelka-Zigmund nevét is: Tátrájukkal ők is kikerülték az általam megjárandó területet- szintén kedvezőbb politikai viszonyok közt, autóval. Almásy szintén Khartumig ment – de nem tovább, dél felé. Michael Asher felfedezőutján KHARTUMba szintén az évezredes (!) karavánúton – de Darfurból, a mocsár kikerülésével jutott el: az un. „Negyvennapos úton” Stella Court Treatt 1925-ben WAU felé tett hatalmas kerülőt, hogy elérje KHARTUMot de még így is sok oldalon keresztül ecseteli a mocsarak okozta szenvedéseket – rovar, út, törzsi vadság, élelmiszer… és egyéb viszonylatban (Stella Court Treatt: Cape to Cairo) De írok végre mótorkerékpáros példát is: Sulkowsky a második világháború előtt szintén diszkréten kikerülte azt a tájat, ahova én mentem. Folytathatom: elég megtekinteni az Afrikai historikus utazások feldolgozásával foglalkozó Berndt Tesch *** {Globetrott-Zentrale Berndt Tesch, Simmerath-Hammer, Grüneetalstrasse 31 szám code: 52152 – Németország} historikus utazási listáját, aki szerint a hely átjárhatatlan, és az utazók is csak Kassala felé – Ertiópiából – kerülik meg e területet. (A szerző lexikon jellegű, hatalmas és érdekes irodalmat állított össze . az Afrikai mótorkerékpáros utazásokból)
A példák sorolhatók volnának, de nem ez írásunk tárgya. A lényeg: JUBA és KHARTUM közt jelenleg a Nilus az egyetlen praktikus összeköttetés – nem véletlenül vágták éppen ezt el a felkelők ottjártamkor.
A DKW-val KHARTUMba való érkezésemet a polgár/olaj/törzsi háború, valamint 31 napos fogságom lehetetlenné tette, a gépet vérző szivvel hagytam egy uszályon.  A SHAMBAi táborból való lelépésemmel így valószínű mótoromtól is búcsút mondhattam, bár a helyzetelemzést ellentmondások terhelik, melyekről később fecsegek.
Nagy vonalakban összefoglalva utazásom az alábbi időtartamokkal folyt le: októberben feltápláltam magam Entebbében és a Sesse szigeteken Kansiima Costanca odaadó támogatásával, valamint hivatalos ügyeket intéztem (az utóbbi igen sivár volt, kiváltképp a követségek, állami lejmolások, tömege) A motor összerakására két hetet szántam. Az Ugandából Nimulébe motorozás napjai hatalmas kéjben részesítettek: ahogy a nedves éghajlatú területekről végre a szavanna-övezetbe értem, egzotikus, hófedte hegyek, vad folyók, elefántcsordák, vizilovak, majmok, meg mindenféle történések között. Nimuléban egy árvaházban végeztem karitatív munkát januárban, majd JUBAba mótoroztam, ahol hajóra került a gép, hogy a több, mint  ötszáz kilométer hosszú, és kb. ilyen széles SUDD mocsáron átvágjak. E helyről még írok, de már kielemeztük, hogy  itt nincsenek utak, legfeljebb ösvények, a mocsárban volt a felkelők egyik fészke, ezen a területen alig vágtak át világutazók. A  SHAMBA nevű putritelepig értem el, ott körülzárták a kormányerőket: se előre, se hátra nem mehettem 31 napig – az egyetlen ösvény pedig, ami YIROLba vezetett a mocsáron át-részben több, mit félméteres víz alatt állt. Meglépésem után a GUAYLERi frontlazulásra vártam pár napig. A JUBAi kikötőbe visszaérve, majd egy hétig intéztem hazautazásom, mert repülőjegyem lejárt.
Ebben az írásban sem Entebbéről, sem a Sesse szigetekről nem írok, részben már előző években többször előfordultak írásaimban, részben pedig  annyira közönséges, látogatott helyek, hogy felesleges ismertetnem ezeket, hiszen a turizmus ide kiterjed mégha tömegturizmusról nem is beszélhetünk. Fehér emberrel azonban minden évben találkoztam az Entebbei luxusszállóban (mert Kansiima miatt kénytelen vagyok minden évben – de csak maximum öt napot – luxushotelben tölteni, ahol vízvezeték is van)

O. Az utazás legendai háttere   

Egy utazás akkor ad igazán érzelmi töltete, ha mögötte ott lappang a legenda, a titok, a múlt ezerfele ágazó maradványainak sejtése, ami a helyszínre érve a tájnak új olvasatát adja. A hegy már nem morfológiai látnivaló, nem geológiai képződmény lesz, hanem uj tartalommal telitődik, ha tudjuk, hogy (például) hogy ez volt az a hely(l. később!), ahova  házat épittetett magának a NILUS beláthatóságára Gordon Pasa * 4 {Az Angliában született Charles George Gordon  1873-ban az Egyiptomi seregbe lépett, ekkor kapta a pasa kinevezést a Khedivétől., KHARTUM ostrománál 1885-ben ölték meg, Sudán kormányzója volt)* Másképp fogja tekinteni az utazó 2014 januárja után a BOR előtti vízfelületet, ha tudja, hogy itt vetették magukat a vízbe azok a szerencsétlenek, akik menekülni próbáltak a mészárlás előtt * 5{a hozzám eljutott hírek szerint 2500 embert öltek meg, csak itt, ebben a kis faluban, ezek közt volt l4 lány és asszony, akiket a templomban erőszakoltak meg }*, de sohasem érték el élve a túlpartot. Másképp viszonyul az utazó a hipo látványához, ha hirtelen eszébe ötlik, hogy a hipopotalamus súlytársa hogy taposta meg Torday Emilt vagy egy évszázada.* 6{ Tordayt orrszarvú taposta meg}* Ha az utazó találkozik az ezt igazoló épületromokkal, támfalakkal, föld töltésekkel, talajból kiálló egykori fegyverek, gépalkatrészek darabjaival, az ujabb erőt ad számára továbbhaladáshoz. Igy van ez az irodalmi reminiszcenciákkal is. Indulás előtt igyekeztem ezekből az irodalmakból és képanyagokból néhányat megszerezni. Ezek között az igazán értékesek számomra azok voltak, akik –mint írók, utazók –  már Sudáni megjelenésük előtt is már – legendát építettek. Felsorolásuk itt lehetetlen, hiszen akkor másról sem szólna e kötet, de pár név említése bizonyára az olasónak is ad hangulati alapot:
Leni Riefenstahl neve ( a fasizmushoz de talán még inkább a názizmushoz való kötődése miatt) azonnali viharokat kelt az érdekeltek és az okoskodók között. Szakmai tehetsége azonban vitathatatlan, még akkor is, ha ugyanolyan eltiltással és börtönnel büntették a háború után a győztesek (azaz felszabadítók), ahogy a nácik büntettek a háború előtt és alatt. Sudánban járva, s találkozva a nuba törzs tagjaival az utazó teljesebben kell, hogy értelmezze az elébe toppanók látványát – hozzáadva a látványhoz, hogy igen, a hetvenes évek közepén ezen bennszülötteket filmezte Riefenstahl.
Barth  nevéhez Sudán nyugati felének felkutatása fűződik. A mult(2x) század közepe utáni években utazott,
Nachtigal kötete (SAHARA und SUDAN 1879-1889  Editor:E. Groddeck) a múlt (2x) század végéről metszetei miatt kiváltképp kedves számomra. A metszet a legenda képzésének alapeszköze.
EMIN pasa Már maga a név is legenda, hiszen 1875-ben érkezett Németországból KHARTUMba , és mégis pasa lett. Majd két évtizedig makacsul ragaszkodott Afrikához- míg le nem gyilkolták..
Almásy neve a cimmagyarázatban már felmerült. Ő észak felől érkezett Khartumba. A dolog érdekessége számomra, hogy ezekben a napokban (már egy szeptemberi stúdium után) Matastik Pálom álom-pseudó-ótvarásznak az az ötlete támadt: támasszuk fel a birtokában levő STEYERt, s tegyünk vele egy Európán kívüli futamot. E sorok írásakor várom az értesítést, hogy melyik nap megyünk alkatrészekért Németországba. Almásy  Steyer autókat is használt expedíciói során.
Solymos Béla 1870 körül vett részt – mint magyar – a Sudáni vasút nyomvonalának kijelölésében. Jól időzített, amikor a kegyetlen Mahdi-felkelés kezdődött, már lelépett Sudábnól.
Baker meg magyar felesége jutott az eszembe , amikor MASINDIn keresztül-purrogtam. Milyen furfanggal sikerült megmenteni az életüket, amikor a négeker támadásakor a zenekar egy indulót játszott, s erre a négerek táncolni kezdtek! Ha nem ismerjük a négert, nem tudjuk elképzelni a dolgot. Én már elhiszem.
Mint ezen írás legtöbb fejezetében, itt is csak mintát kivántam adni – itt a a legendás utazók névsorából az érdeklődés felkeltésére.
  

l. A tejesember

Mótorom felujitása olyan helyen zajlott, ahol európai értelemben vett élelemhez jutni lehetetlenség. Nekem azonban arany életem volt, hiszen a misszió szakácsa ismerte a fehér ember táplálkozási igényeit, és a misszió beszerzett számomra minden szükségeset – cca. száz kilométer távolságból. Kora reggel Audesia, a tehenes bennszülött az asztal sarkára szokta csúsztatni a tejemet. Ilyenkor felesleges volt megfordulnom, ugyis tudtam, hogy nem rakta le mellé a visszajáró 1200 Schillinget (egy liter tej ára 800 Schilling, 2ooo-es feliratú papírcetlit szoktam adni), azzal is tisztában voltam, hogy csak 8 decit hoz, hiszen egy literben állapodtunk meg, de tíz éves tapasztalatom arra is megtanított, felesleges kérnem, hogy még a nyolc decinél kevesebb tejet is örömmel fogadom, csak ne vizezze!
Bármennyit is fizethetek, bármilyen barátommá tehetem bármelyik afrikai tartomány tejesemberét-úgyis vizezi a tejet. Látszólag a haszonért. Én azonban állítom, ez csak felületes itélkezés.Ő és ők, genetikailag vizezi/k a tejet. Egész egyszerűen nem tudja megtenni, hogy ne vizezze, mert akkor már nincs, nem létezik, megsemmisült. Persze, az első években a nem-rasszisták ostobaságával próbáltam magyarázni, hogy a vizesgödörből (nem a kútból!!) mert pöcegödrös,vizeletes, kolerás víz kórokozói a tejben fokozottan veszélyesek, mert a baktériumoknak kiváló táptalajt jelent a tej. Bólogatott, majd másnap ugyanúgy vizezte a tejemet. Erre felhozattam egy mikroszkópot az olasz konténerből, és megmutattam a nyüzsgő baktériumhadat. Erre valóban csoda történt – már európai mértékkel ítélve: ugyanúgy felvizezte a tejemet. Hozzávágtam. Negyednapra: ugyanazzal a vizzel, ugyanúgy higította tejemet.Erre fel nem fizettem ki. Ha azonban bárki azt hinné, hogy az ötödik napon nem volt vizezve a tejem, az téved. Beláttam, hogy küzdelmem felesleges, inkább kolera edzésbe kezdtem, hogy jobban bírjam az illemlevet. Az edzésprogram eddig bevált: lényege, hogy rendszeresen fogyasztok a helyi „Hotel”-ben azaz a földpadlós,egyhelyiséges,beázó tetejű,félig kidőlt paticsfalú,koedukált-azaz baromfikkal közös szalonú-putriban, melynek   svédasztaláról (azaz a földről) az ölembe tartott ujságpapirra kedvemre vehetek az odacsapott matukéból, amelyik péprészt akarom: a belegyúrt legyecskét desszertnek is felfogva, vagy az előző napi már megbarnult darabot aszaléknak értelmezve) Megjegyzem – és több felvétellel alá is tudom támasztani – a „Hotel”-t nem gúnyból mondtam: Afrikában általánosan bevett szokás, hogy a kerek sárkunyhóra ezt kiirják. Nem öngúnyból, nem eufénizmusból, hanem genetikailag. Ugyanúgy ahogy a románok juicének nevezik a legótvarosabb kátrány-arómából észterezett szerves-kémiai kotyvalékot, vagy süteménynek a kalácsot, benzinnek a motalkót stb. Genetikailag. De a sok pocskondiázás után tartsunk önvizsgálatot: képes valaha egy képesités nélküli nem afrikai dohányos arra, hogy ne pöccintse el a csikkjét? Nem, méghozzá genetikailag nem. Képes vajon bármelyik magyar kőműves arra, hogy a munka végén („feirontkor”) ne öntse rá a sitthalomra a cementes öblitővizet, hogy utána minden épitkezésnél napokig bontsák csákánnyal a sitthalmot? Válaszom: nem képes. Genetikailag alkalmatlan, ahogy arra is, hogy a párizsis papirt ne keverje bele a sittbe, a cigijét ne pöccintse a betonba. Ha milliárdokat kapna, akkor is belepöccintené. Ahogy az apja, meg a nagyapja is belepöccintette. Genetikailag így van kódolva. Ezért kőműves és nem többsíkú gondolkodó. Aki azonban azt hiszi, hogy rasszista vagyok, azt nem cáfolom: valóban az vagyok, csakhogy abból a fajtából, aki elöször is a feketék között hónapokig él és próbál együttdolgozni - és nem kényelmes európai lakásából ítél, valamint aki elismeri, hogy a feketék pár dologban felűlmúlnak, végül olyan rasszista vagyok, aki munkával és készpénzzel támogatom a feketéket.Úgy tűnik ez az életművem is csak olyan felesleges, mint a többi. Mindamellett elkeseredésre ok nincs, hiszen ez látható, ha végigtekinthetünk az elmúlt századok missziós történelmén ( talán írhatom történet helyett a történelmet, mivel a cselekvések ezrei történetekké, a történetek történelemmé, a történelem legendává áll/t összve). De tovább is léphetek, vizsgálva a magyar missziók történelmét, ez esetben is azt találom, hogy a nálam sokkal elhivatottabb, alkotóbb, tehetségesebb és önfeláldozóbb misszionáriusok tevékenységének még a nyoma is elenyészett, néhány levéltárban porladó írás, pár sor az Afrika felfedezéséről szóló könyvekben – nem maradt más. Pedig nekik még hitük is volt, ami nagy hajtóerő!