2013-14. év
UGANDÁból a SHAMBA-i tragédiáig
Historikus mótorkerékpárral
Fekete-Afrikában-folytatás:
Mótorkerékpárral Sudánba
*0* {a czím nyilvánvaló utalás
jóval felkészültebb elődöm: Almásy László: Autóval Sudánba c. művére}
Bevezetés
Afrikába 2004-ben érkeztem kedves veteránommal, mellyel utoljára - 2012-ben
- sikeresen abszolváltam a Ruanda,Burundi,Tanganyika
futamot; melyről e lap is tudósított. Ez évben SHAMBAig (Dél-Sudán, egy Nilus
melletti húsz putris halászfalu) jutottam el, a harcok, állandó lövöldözés,
fosztogatás és a tömeges elhalálozások miatt meglépve az itteni táborból, ahova
bekisértek (ostorral és szovjet gépfegyverkészlettel)
Az Afrikai* {már ekkor megjártam TUNÉZIÁT,RUANDÁT,BURUNDIT, TANGANYIKÁT}
viszonyok azonban rendkívül erősen igénybevették a mótorkerékpárt még az előző évben. Ezen nemcsak az út- és
csapásviszonyok, de a fehér embernek – a kwajadzsinek**{azaz fehér ember,
arabul. Mwzungu-t mondanak az UGANDAiak} és a gépnek egyaránt teljességgel szokatlan körülmények is értendőek.
A rendkívül erős napsugárzás, más régiókban viszont pont az ellentéte: az állandó eső, a fekete
emberek lejmolásaikkal, szüntelen háborúikkal,kommunikációs rohamaikkal
rendkívül megterhelő, de másfelől sokszor vitathatatlanul jóindulatú megnyilatkozásai,
az üzemanyag- és olajminőség problémái, a tiszta víz- és táplálékbeszerzés, az
úti javitások alacsony technilógiai szinvonala, az állandó készenlét a
támadások fogadására – a motor műszaki állapotára is erősen kihatnak. A
tarmakok***{vigyázni kell a szóhasználattal, hiszen a tarmak európában burkolt
utként is használt szó, de a helyi viszonyok közt a tarmak a vörös földút,
tetején általában valami kavicsfélével leszórva, amit az eső iszapmentessé mos-
vagy éppen ellenkezőleg, iszapot hord rá} ködszerűen lebegő pora, a
sátorfelverések helyeihez való behatolás akár a mindenhol ujjnyi tüskés
szavannán, akár a bujasága miatt nappal is sötét erdőben olyan feladatok elé
állitják a gépet, ami Európában elképzelhetetlen. A rovarvilág mászó, de főleg
a lenyűgöző röperővel de még inkább röpmanőverezőképességgel rendelkező tagjai
mindenhova bejutnak. Idei futamtervem
útvonalából adódóan szokatlan nagy eséllyel vetődött fel a hipo- de ennél is
inkább a krokodilveszély. A szudáni polgárháborúba
való belekeveredésem miatt az állandó lövöldözés, a sok hulla, az általam
bejárt útvonalakon közvetlenül előttem kilőtt motorosok és autósok látványa
nemcsak lelkileg volt megerőltető, hanem a gépre nézve is: melyik lomha,
veterán mótor szereti a szüntelen magas
fordulaton való járatást, a fékkar előfeszítését (a gyors megállás miatt), a
különösen romos felszínű útközépre való húzódást, ami mind a háborús viszonyok
miatt indokolt?! S hogy ez nemcsak feltételezés volt, arra bizonyság azoknak a
motorosoknak a halála, akikkel napokig együtt tákoltuk gépeinket, közösen
étkeztünk, majd lelőtték őket a Shambai mocsárban. Többes számot használtam –
nem elirásból, hat emberről beszélek! Igaz a hatból egynek a tetemét nem
találtuk meg (de tudjuk, hogy találat érte), egy másik félig agyonverten
visszavánszorgott a táborba-szilánkos csontfelszinnel. De mondhatom még
példának a BOR-i mészárlás 2500 azaz kétezerötszáz halottját, melyek között
csak azért nem szerepeltem én is, mert a felkelők bevonulásakor bőgő mótorral
hagytuk el a kikötőt. A Nilusban úszó hullák ugyan valóban nem zavarták
közvetlenül a mótor üzemét, de ha arra gondulunk, hogy 31 napig (ennyi időre
hajtottak be a kormánykatonák az egyik szögesdróttal körülvett táborba, de nem
az alapvetően jóindulatú, sőt barátságos katonákkal, de a felkelőkkel, de még
inkább a helyzetet kihasználó söpredékkel volt a komoly baj, ) szóval egy
hónapig csak a Nilusból mert vizet itta 570 ember- köztük én is – akkor ennek
vannak műszaki következményei is.. Ha más nem is, a testi gyengeségből fakadó
rossz vezetési stílus, a kolera jellegű hasmenés miatti állandó olyan megállás,
mely csak néptelen helyekre való rohamozás jellegű behajtással és
vészfékezéssel végződhetett. A humán emésztő-csőrendszerben végbement biokémiai
folyamatok rohamos és láncreakciószerű mivolta meghaladt minden elképzelést a
hajó /immár a tábor/ lakóinál. Én igazán nem panaszkodhatom, megdöbbentően jól
birtam az igénybevételeket. De mások?: A recycling jellegü anyagcsere
végtermékre, a gyantásodott mocsokra és halra épített táplálkozás sebességi- és
elemi erőt képviselő emésztési mivolta, hozzászámitva a kiszámíthatatlan protuberanciákat, melyek a
láb horizontális haladási képességeit ezzel szemben vertikális irányban
bővítették a propulziós meghajtással – lesújtó esztétikai, ozmológiai és
funkcionális eredményeket hozott, a rohamszerű hirtelen okandintások komoly
balesetveszélyt hordoztak magukban.
Elképzelésem, hogy a 2011-ben
KITANGÁban felszerelt műhely eszterga- és marógépein, munkapadjain generálozom a gépet, majd egy jó
karban levő géppel indulok neki a legnehezebb Afrikai etappe-nek: Sudánnak:
kudarcot vallott. A műhely romokban hevert, a csavarok középre összeboritva,
egy krumplihegy alatt lapultak, a vezetékeket a falból kitépték, a munkapadokat
felboritották, a szerszámokat elhordták a falakon kialakitott tartókról…
Annyira lesujtott a látvány, hogy a missió egy másik területén, egy fészer
alatt nagyjavítottam a gépet két hétig. A tavalyi futam alkalmával elveszett,
összetört, ellopott alkatrészeket sikerült hazahoznom, megjavítanom, majd
visszavinnem. A Magyarországi műhelyben ujragyártott trapézvilla, fókuszváltós
lámpatest, Ampere- és Voltmérők, új gyújtás, óra, a törött rugók pótlására
hozott uj rugótagok, több bronzban futó tengely mind a helyükre kerültek- a
mótor saját szerszámkészletét használva. Nagyon elégedett voltam az
eredménnyel, a mostoha viszonyok dacára. A gép különösen jó erőben volt, az
elektromos részek kifogástalanul működtek a december 18-i próbaüzem alkalmával.
Meg kell említenem , hogy morális válságba is kerültem. Az indulás előtti
végső szorongatott helyzetem miatt
vásároltam egy Müller-féle (Bonyhádon gyártott) digitális gyujtást, amit
sohasem tettem volna meg, ha van elég időm. Ezt is beépítettem, ami a motornak
szárnyakat adott. A dolog előzménye az, hogy kifejlesztettem egy nem
megszakitós, de teljesen billmentes kollektoros gyujtásrendszert 1991-ben, amit
a Balkánon ki is próbáltam: nagyszerű eredménnyel. Ezt azonban szerencsétlenül
három éve továbbfejlesztettem, a zárásszög könnyebb változtathatóságának
megoldásával. De a megoldás – nem megoldást, hanem csődöt jelentett. Valamit
elrontottam. Az idén ezt cseréltem sajnos digitálisra.
2013-14 évi tervem minimális elvárásaként a Nimuléba való eljutást
jelöltem meg, míg vágyam a Khartumba való eljutás lett volna. Illúzió – mondták
a tapasztaltabbak. Igazuk lett, de mégsem teljesen. Valóban csak a térképen van
érdemi út a NILUS SUDD mocsara mentén. Nem véletlen, hogy annyi utazó kikerülte ezt a helyet, pedig rövidebb
lett volna az út észak-dél közt. Nino Del Grande is átment Kairón, mégis
LIVINGSTONE felé vezető útján SUDÁN előtt hatalmas kerülőt tett, * 4 *{lásd:
Nino Del Grande : Fünfzigtausend
kilometer durch Afrika – Zürich 11-dik oldali térkép} csakhogy utazását
ne kockáztassa. Pedig neki háromtengelyes teherautó állott rendelkezésére, és
az utazása a harmincas évek elején zajlott, amikor a viszonyok (a
kolonializáció miatt ) ( Az „országutak” viszonyában ez érdekes kérdés: az utak
persze akkor még legjobb esetben is csak kaviccsal megszórt földutakat
jelentettek, de ne felejtsük el, hogy akkor nem taposták szét ezeket a
földutakat a hatalmas kamionok, mint manapság – midőn jórészt szintén csak
földutakról beszélhetünk.) még jóval
kedvezőbbek voltak.Említhetem Hanzelka-Zigmund nevét is: Tátrájukkal ők is
kikerülték az általam megjárandó területet- szintén kedvezőbb politikai
viszonyok közt, autóval. Almásy szintén Khartumig ment – de nem tovább, dél
felé. Michael Asher felfedezőutján KHARTUMba szintén az évezredes (!)
karavánúton – de Darfurból, a mocsár kikerülésével jutott el: az un.
„Negyvennapos úton” Stella Court Treatt 1925-ben WAU felé tett hatalmas
kerülőt, hogy elérje KHARTUMot de még így is sok oldalon keresztül ecseteli a
mocsarak okozta szenvedéseket – rovar, út, törzsi vadság, élelmiszer… és egyéb
viszonylatban (Stella Court Treatt: Cape to Cairo) De írok végre
mótorkerékpáros példát is: Sulkowsky a második világháború előtt szintén
diszkréten kikerülte azt a tájat, ahova én mentem. Folytathatom: elég
megtekinteni az Afrikai historikus utazások feldolgozásával foglalkozó Berndt
Tesch *** {Globetrott-Zentrale Berndt Tesch, Simmerath-Hammer, Grüneetalstrasse
31 szám code: 52152 – Németország} historikus utazási listáját, aki szerint a
hely átjárhatatlan, és az utazók is csak Kassala felé – Ertiópiából – kerülik
meg e területet. (A szerző lexikon jellegű, hatalmas és érdekes irodalmat
állított össze . az Afrikai mótorkerékpáros utazásokból)
A példák sorolhatók volnának, de nem ez írásunk tárgya. A lényeg: JUBA és
KHARTUM közt jelenleg a Nilus az egyetlen praktikus összeköttetés – nem
véletlenül vágták éppen ezt el a felkelők ottjártamkor.
A DKW-val KHARTUMba való érkezésemet a polgár/olaj/törzsi háború, valamint
31 napos fogságom lehetetlenné tette, a gépet vérző szivvel hagytam egy
uszályon. A SHAMBAi táborból való
lelépésemmel így valószínű mótoromtól is búcsút mondhattam, bár a
helyzetelemzést ellentmondások terhelik, melyekről később fecsegek.
Nagy vonalakban összefoglalva utazásom
az alábbi időtartamokkal folyt le: októberben feltápláltam magam Entebbében
és a Sesse szigeteken Kansiima Costanca odaadó támogatásával, valamint
hivatalos ügyeket intéztem (az utóbbi igen sivár volt, kiváltképp a követségek,
állami lejmolások, tömege) A motor összerakására két hetet szántam. Az
Ugandából Nimulébe motorozás napjai hatalmas kéjben részesítettek: ahogy a
nedves éghajlatú területekről végre a szavanna-övezetbe értem, egzotikus,
hófedte hegyek, vad folyók, elefántcsordák, vizilovak, majmok, meg mindenféle
történések között. Nimuléban egy árvaházban végeztem karitatív munkát
januárban, majd JUBAba mótoroztam, ahol hajóra került a gép, hogy a több,
mint ötszáz kilométer hosszú, és kb.
ilyen széles SUDD mocsáron átvágjak. E helyről még írok, de már kielemeztük,
hogy itt nincsenek utak, legfeljebb
ösvények, a mocsárban volt a felkelők egyik fészke, ezen a területen alig
vágtak át világutazók. A SHAMBA nevű
putritelepig értem el, ott körülzárták a kormányerőket: se előre, se hátra nem
mehettem 31 napig – az egyetlen ösvény pedig, ami YIROLba vezetett a mocsáron
át-részben több, mit félméteres víz alatt állt. Meglépésem után a GUAYLERi
frontlazulásra vártam pár napig. A JUBAi kikötőbe visszaérve, majd egy hétig
intéztem hazautazásom, mert repülőjegyem lejárt.
Ebben az írásban sem Entebbéről, sem a Sesse szigetekről nem írok, részben
már előző években többször előfordultak írásaimban, részben pedig annyira közönséges, látogatott helyek, hogy
felesleges ismertetnem ezeket, hiszen a turizmus ide kiterjed mégha
tömegturizmusról nem is beszélhetünk. Fehér emberrel azonban minden évben
találkoztam az Entebbei luxusszállóban (mert Kansiima miatt kénytelen vagyok
minden évben – de csak maximum öt napot – luxushotelben tölteni, ahol vízvezeték
is van)
O. Az utazás
legendai háttere
Egy utazás akkor ad igazán érzelmi töltete, ha mögötte ott lappang a
legenda, a titok, a múlt ezerfele ágazó maradványainak sejtése, ami a
helyszínre érve a tájnak új olvasatát adja. A hegy már nem morfológiai
látnivaló, nem geológiai képződmény lesz, hanem uj tartalommal telitődik, ha
tudjuk, hogy (például) hogy ez volt az a hely(l. később!), ahova házat épittetett magának a NILUS beláthatóságára
Gordon Pasa * 4 {Az Angliában
született Charles George Gordon 1873-ban
az Egyiptomi seregbe lépett, ekkor kapta a pasa kinevezést a Khedivétől.,
KHARTUM ostrománál 1885-ben ölték meg, Sudán kormányzója volt)* Másképp fogja
tekinteni az utazó 2014 januárja után a BOR előtti vízfelületet, ha tudja, hogy
itt vetették magukat a vízbe azok a szerencsétlenek, akik menekülni próbáltak a
mészárlás előtt * 5{a hozzám eljutott hírek szerint 2500 embert öltek meg, csak
itt, ebben a kis faluban, ezek közt volt l4 lány és asszony, akiket a
templomban erőszakoltak meg }*, de sohasem érték el élve a túlpartot. Másképp
viszonyul az utazó a hipo látványához, ha hirtelen eszébe ötlik, hogy a
hipopotalamus súlytársa hogy taposta meg Torday
Emilt vagy egy évszázada.* 6{ Tordayt orrszarvú taposta meg}* Ha az utazó
találkozik az ezt igazoló épületromokkal, támfalakkal, föld töltésekkel,
talajból kiálló egykori fegyverek, gépalkatrészek darabjaival, az ujabb erőt ad
számára továbbhaladáshoz. Igy van ez az irodalmi reminiszcenciákkal is. Indulás
előtt igyekeztem ezekből az irodalmakból és képanyagokból néhányat megszerezni.
Ezek között az igazán értékesek számomra azok voltak, akik –mint írók, utazók –
már Sudáni megjelenésük előtt is már –
legendát építettek. Felsorolásuk itt lehetetlen, hiszen akkor másról sem szólna
e kötet, de pár név említése bizonyára az olasónak is ad hangulati alapot:
Leni Riefenstahl neve ( a fasizmushoz de talán még inkább a
názizmushoz való kötődése miatt) azonnali viharokat kelt az érdekeltek és az
okoskodók között. Szakmai tehetsége azonban vitathatatlan, még akkor is, ha
ugyanolyan eltiltással és börtönnel büntették a háború után a győztesek (azaz
felszabadítók), ahogy a nácik büntettek a háború előtt és alatt. Sudánban
járva, s találkozva a nuba törzs tagjaival az utazó teljesebben kell, hogy
értelmezze az elébe toppanók látványát – hozzáadva a látványhoz, hogy igen, a
hetvenes évek közepén ezen bennszülötteket filmezte Riefenstahl.
Barth nevéhez
Sudán nyugati felének felkutatása fűződik. A mult(2x) század közepe utáni
években utazott,
Nachtigal kötete (SAHARA und SUDAN 1879-1889 Editor:E. Groddeck) a múlt (2x) század
végéről metszetei miatt kiváltképp kedves számomra. A metszet a legenda
képzésének alapeszköze.
EMIN pasa Már maga a név is legenda, hiszen 1875-ben
érkezett Németországból KHARTUMba , és mégis pasa lett. Majd két évtizedig
makacsul ragaszkodott Afrikához- míg le nem gyilkolták..
Almásy neve a cimmagyarázatban már felmerült. Ő észak
felől érkezett Khartumba. A dolog érdekessége számomra, hogy ezekben a napokban
(már egy szeptemberi stúdium után) Matastik Pálom álom-pseudó-ótvarásznak az az
ötlete támadt: támasszuk fel a birtokában levő STEYERt, s tegyünk vele egy
Európán kívüli futamot. E sorok írásakor várom az értesítést, hogy melyik nap
megyünk alkatrészekért Németországba. Almásy
Steyer autókat is használt expedíciói során.
Solymos Béla 1870 körül vett részt – mint magyar – a Sudáni
vasút nyomvonalának kijelölésében. Jól időzített, amikor a kegyetlen
Mahdi-felkelés kezdődött, már lelépett Sudábnól.
Baker meg
magyar felesége jutott az eszembe , amikor MASINDIn keresztül-purrogtam. Milyen
furfanggal sikerült megmenteni az életüket, amikor a négeker támadásakor a
zenekar egy indulót játszott, s erre a négerek táncolni kezdtek! Ha nem
ismerjük a négert, nem tudjuk elképzelni a dolgot. Én már elhiszem.
Mint ezen írás legtöbb fejezetében, itt is csak mintát kivántam adni – itt
a a legendás utazók névsorából az érdeklődés felkeltésére.
l. A tejesember
Mótorom felujitása olyan helyen zajlott, ahol európai értelemben vett
élelemhez jutni lehetetlenség. Nekem azonban arany életem volt, hiszen a
misszió szakácsa ismerte a fehér ember táplálkozási igényeit, és a misszió
beszerzett számomra minden szükségeset – cca. száz kilométer távolságból. Kora
reggel Audesia, a tehenes bennszülött az asztal sarkára szokta csúsztatni a
tejemet. Ilyenkor felesleges volt megfordulnom, ugyis tudtam, hogy nem rakta le
mellé a visszajáró 1200 Schillinget (egy liter tej ára 800 Schilling, 2ooo-es
feliratú papírcetlit szoktam adni), azzal is tisztában voltam, hogy csak 8
decit hoz, hiszen egy literben állapodtunk meg, de tíz éves tapasztalatom arra
is megtanított, felesleges kérnem, hogy még a nyolc decinél kevesebb tejet is
örömmel fogadom, csak ne vizezze!
Bármennyit is fizethetek, bármilyen barátommá tehetem bármelyik afrikai tartomány
tejesemberét-úgyis vizezi a tejet.
Látszólag a haszonért. Én azonban állítom, ez csak felületes itélkezés.Ő és ők,
genetikailag vizezi/k a tejet. Egész
egyszerűen nem tudja megtenni, hogy ne vizezze, mert akkor már nincs, nem
létezik, megsemmisült. Persze, az első években a nem-rasszisták ostobaságával
próbáltam magyarázni, hogy a vizesgödörből (nem a kútból!!) mert
pöcegödrös,vizeletes, kolerás víz kórokozói a tejben fokozottan veszélyesek,
mert a baktériumoknak kiváló táptalajt jelent a tej. Bólogatott, majd másnap
ugyanúgy vizezte a tejemet. Erre felhozattam egy mikroszkópot az olasz
konténerből, és megmutattam a nyüzsgő baktériumhadat. Erre valóban csoda
történt – már európai mértékkel ítélve: ugyanúgy felvizezte a tejemet.
Hozzávágtam. Negyednapra: ugyanazzal a vizzel, ugyanúgy higította tejemet.Erre
fel nem fizettem ki. Ha azonban bárki azt hinné, hogy az ötödik napon nem volt
vizezve a tejem, az téved. Beláttam, hogy küzdelmem felesleges, inkább kolera
edzésbe kezdtem, hogy jobban bírjam az illemlevet. Az edzésprogram eddig bevált: lényege, hogy rendszeresen fogyasztok a
helyi „Hotel”-ben azaz a földpadlós,egyhelyiséges,beázó tetejű,félig kidőlt
paticsfalú,koedukált-azaz baromfikkal közös szalonú-putriban, melynek svédasztaláról (azaz a földről) az ölembe
tartott ujságpapirra kedvemre vehetek az odacsapott matukéból, amelyik péprészt
akarom: a belegyúrt legyecskét desszertnek is felfogva, vagy az előző napi már megbarnult
darabot aszaléknak értelmezve) Megjegyzem – és több felvétellel alá is tudom
támasztani – a „Hotel”-t nem gúnyból
mondtam: Afrikában általánosan bevett szokás, hogy a kerek sárkunyhóra ezt
kiirják. Nem öngúnyból, nem eufénizmusból, hanem genetikailag. Ugyanúgy ahogy a
románok juicének nevezik a legótvarosabb kátrány-arómából észterezett
szerves-kémiai kotyvalékot, vagy süteménynek a kalácsot, benzinnek a motalkót
stb. Genetikailag. De a sok pocskondiázás után tartsunk önvizsgálatot: képes
valaha egy képesités nélküli nem afrikai dohányos arra, hogy ne pöccintse el a
csikkjét? Nem, méghozzá genetikailag nem. Képes vajon bármelyik magyar kőműves
arra, hogy a munka végén („feirontkor”) ne öntse rá a sitthalomra a cementes
öblitővizet, hogy utána minden épitkezésnél napokig bontsák csákánnyal a
sitthalmot? Válaszom: nem képes. Genetikailag alkalmatlan, ahogy arra is, hogy
a párizsis papirt ne keverje bele a sittbe, a cigijét ne pöccintse a betonba.
Ha milliárdokat kapna, akkor is belepöccintené. Ahogy az apja, meg a nagyapja
is belepöccintette. Genetikailag így van kódolva. Ezért kőműves és nem többsíkú
gondolkodó. Aki azonban azt hiszi, hogy rasszista vagyok, azt nem cáfolom:
valóban az vagyok, csakhogy abból a fajtából, aki elöször is a feketék között
hónapokig él és próbál együttdolgozni - és nem kényelmes európai lakásából
ítél, valamint aki elismeri, hogy a feketék pár dologban felűlmúlnak, végül
olyan rasszista vagyok, aki munkával és készpénzzel támogatom a feketéket.Úgy tűnik ez az életművem is csak olyan
felesleges, mint a többi. Mindamellett elkeseredésre ok nincs, hiszen ez
látható, ha végigtekinthetünk az elmúlt századok missziós történelmén ( talán
írhatom történet helyett a történelmet, mivel a cselekvések ezrei történetekké,
a történetek történelemmé, a történelem legendává áll/t összve). De tovább is
léphetek, vizsgálva a magyar missziók történelmét, ez esetben is azt találom, hogy
a nálam sokkal elhivatottabb, alkotóbb, tehetségesebb és önfeláldozóbb
misszionáriusok tevékenységének még a nyoma is elenyészett, néhány levéltárban
porladó írás, pár sor az Afrika felfedezéséről szóló könyvekben – nem maradt
más. Pedig nekik még hitük is volt, ami nagy hajtóerő!
